Kis Ujság, 1947. október (1. évfolyam, 81-107. szám)
1947-10-12 / 91. szám
A Kisgazda Párt új képviselői Mojzes György A Kisgazda Párt egyik új parasztképviselője Mojzes György. Szép szál, 39 éves gazdaember és már a nagyapa. Amikor megkérdezzük, hogy miben látja a Kisgazda Párt legfontosabb feladatát új demokráciánk politikájában, ezt mondja: — Úgy gondolom, hogy a Kisgazda Párt feladata elsősorban a magyar parasztság megerősítése. Ebben látom én nemzeti szempontból is pártunk legfőbb hivatását, mert a parasztság a magyarság alapja. Ennek az osztálynak sorsán, felemelkedésén az egész magyar nemzet felemelkedése is múlik. Mojzes György mintagazda is. Büszkén viseli az ezüstkalászos jelvényt. Téli tanfolyamok sorozatát végezte el, folyvást tanul, művelte magát. — Megtanultam — mondja beszélgetés közben —, hogy a magyar kisgazdaság csak úgy válik gyümölcsöző kisüzemmé, ha azt sokoldalúan munkálja meg az ember. Én magam az állattenyésztéssel foglalkoztam igen eredményesen. Elismerésül meg is választottak a megyei állattenyésztő egyesület alelnökévé és ezt a tisztséget ma is örömmel látom el. Ami az jószágállományomat illeti, a háborús veszteségek után végre megint ott tartok, hogy újra első rendű tenyésztésű törzskönyvezett állataim vannak. Én mint magyar kisgazda az egész magyar élet jövendő alakulását a magyar agrártársadalom sorskérdésén keresztül látom és ebből a szempontból vizsgálom mindig az ország állapotát is. Szerintem országunknak ez az agrármivolta még sokáig rányomja bélyegét a magyar politikai életre. Ezután arról beszélt Mojzes György, hogyan kerül a politikai életbe. — A politikával 1930 óta foglalkozom — mondotta —. Mégpedig úgy, hogy akkor bátyám választási hadjáratainál dolgoztam. A 31-es választáson kereszténypárti jelölt állott szemben János bátyámmal. Munkánk eredményes volt és testvéremet, a Kisgazda Párt jelöltjét behoztuk képviselőnek. Mint érdekességet említem meg, hogy egykori ellenfelünk a számára elvesztett válaszás után lelki - ismeretvizsgálatot tartott, aminek eredményeképen belépett a Kisgazda Pártba. 1935-ben megint ott dolgoztam bátyám mellett a választáskor. A kormánypárti jelölt gróf Teleki János a választás korán különböző csalásokkal elütött bennünket a mandátumtól. M azonban nem hagytuk magunkat, megpezicionáltuk a választást, mégpedig sikerrel, mert 15 hónap múlva odaítélték János bátyámnak a képviselőséget. 1939-ben a régi világ utolsó választásán azonban hiába igyekeztünk, a nagybaracskai kerületben kisebbségben maradtunk. Három letartóztatás Tatán Ma éjszaka a főkapitányság központi ügyeletére távmondat érkezett Tatáról, amelyben a tatai rendőrség jelenti, hogy Surámyi István tatai lakost és három társát gyilkosságért, lopásért, betörésért és fegyverrejtegetésért őrizetbe vették. Az őrizetbe vettek minden bűncselekményt beismertek. A további részletek még ismeretlenek. U) Vasárnap, 1947 október 12 - i Történelem — részletre Mintha hirtelen támadt szélvihar lépte volna fel a kaput, hogy nyomban utána rekedt hang töltse meg az egész udvarunkat. — Jóreggelt! Jóreggelt! Pálinkás jóreggelt! Édesapám, aki az ámbituson ült és az óvatolás elött álló váltóin tartott éppen seregszemlét, az idegen hangra megmozdult, okuláréját orra hegyére csúsztatta és felnézett. Patkányszemű, vörös ember állott elötte, hegyes pocakján vastag aranylánc csüngött. Ütött-kopott kézitáskát szorongatott jobb kezében. — Ha megengedi, Aranyosi vagyok, Budapest székesfővárosból — mutatkozott be és már húzta is az egyik széket maga alá. Leült. Szétterpeszkedett. Kézitáskáját maga mellé tette, összedörzsölte a kezét, körülnézett. — Ez igen, a föld. Az a föld, kércmássan, amelyért apáink vére folyt , — mint a világhírű költő mondja — élnünk és halnunk kell. Nemdebár, gazduram? Apám nem felett. A pesti pocakos néhány pillanatig eltűnődött, aztán belenyúlt a kabátja balzsebébe s egy tömött tárcát ráncigált ki belőle. Szétnyitotta. A tárca tele volt szivarral. — Gazduram bizonyára szivarozik. Méltóztassék parancsolni. — Nem szivarozom! — felelte kurtán édesapám. Én az ámbitus egyik sarkában, a nagy asztal mellett álltam s éppen azon törtem a fejemet, hogy ma délután, a mi utcánkban, ki a zsivány és ki a pandúr. Emlékszem, úgy határoztam, hogy én állok a zsiványok élére. Ma is őszintén sajnálom, hogy nem maradtam ezen a pályán. Talán többre vittem volna ebben az életben. Álltam mozdulatlanul a félhomályban, szembogaram kitágult és a fülem szinte itta a szavakat. — Na, ja! — nevetett fel ekkor a pocakos. — Értem, kéremássan, értem, hogyne érteném! Exlex van, mint méltóztatik tudni, aki dohányzik, az most indirekt a kormány malmára hajtja a vizet. Apám felpattant. — Hogy a kormány malmára? ... Hogy mi, Egerszeg és Zala megye támogatjuk a kormányt!? Aztán kitől hallotta az úr ezt a hazugságot?— Oppardon! Sőt ellenkezőleg! — tiltakozott a pocakos. — Az ország szívében nagyon jól ismerik és nagyra becsülik a kuruc Egerszeg és Zala megye nemzeti ellenállásai. — Kis szünetet tartott, majd rekedt hangját megnyomva, mondta:— Tegnapelőtt ugyanis az Országos 48-as és függetlenségi pártkörben hozzám lépett Kossuth Ferenc ... Édesapám ránézett, összehúzott szemöldökkel, még az okuláréját is félretette. — Hogy Kossuth Ferenc? ... — Igenis, kéremássan — hadarta a pocakos. — Szabadságharcunk lángeszű— sajnos, már megboldogult — vezérének fia. Hozzám lépett és megkérdezte, hogyan is állunk a nemzeti ellenállási alappal. Felvilágosítottam Kossuth apánk fiát, hogy most utazom le az ország szívéből Egerszeg ősi város mokány kurucai közé. Kossuth apánk fiát, amikor meg akarja buktatni Tiszát, meg a bécsi kamarillát, Egerszeg bátor, független polgárai nem fogják cserben hagyni. Mert arról van szó, hogy az országos nemzeti ellenállási alapnak és Kossuth apánk fiának anyagi támogatására — hazafias kötelességből, önzetlenül — a legnagyobb magyar könyvkiadóvállalatunk is segítségére sietett. A pocakos erre felcsattantotta kéziböröndjének zárát és egy vaskos könyvet tett az asztalra. Apám odanézett. — Ez, kéremássan, Biblia — folytatta a pocakos — Magyarok bibliája. Négy kötésből áll, számos színes képpel, ábrával és mint méltóztatik látni, tiszta piros vászonkötésben, dúsgazdag aranyozással! Gyönyörű ez a könyv, kívül-belül. Téli estékben, a pirosló cserépkályha mellett olvasni belőle, szavamra mondom, merő élvezet. Tovább már nem bírtam a mozdulatlanságot. Előjöttem a félhomályból és nagy óvatosan a vaskos könyv után nyúltam. Felemeltem — két kézzel emeltem, mert olyan súlyos volt, mint a misekönyv — és megnéztem a piroskötéses címlapját. Szalay-Barózi: A magyar nemzet története. Ez állott rajta, arany betűkkel. A pesti pocakos először a könyvre nézett, aztán rám. — Talán, gazdáram, kedves fia? — Azt. .. Az én fiam! — felelte édesapám. — Hát ehhez gratulálok, gazdáram, gratulálok, — lelkendezett a pocakos. — Fiú, ilyen nagy fiú, aki bizonyára jól is tanul és ... .Én nyeltem egyet, apám arcát kis vérhullám öntötte el és közbevágott. — Nem, hogy csak jól tanul, hanem tiszta jeles minden tantárgyból. Szegény apámat akkor hallottam először és utoljára füllenteni. A fiáért tette, a komisz, rossz tanuló fiáért, aki ott állt némán a nagy asztal mellett és csak a könyvet nézte. A pocakos széles arca felragyogott. — Hát ez direkt pompás! Egy eminens, kitűnő tanuló, szeretve tisztelt fia olvas fel majd gazdáramnak a magyarok bibliájából. Kis szünet következett, majd édesapám megkérdezte: — Hát aztán mennyibe kerül? — Ó, kéremássan, potom pénz az egész négykötetes történelmi mű. Mindössze hatvan korona ... Apám az összeg hallaltára felsziszent. A pocakos észrevette és sietve folytatta: — ... mely összeg havonként hatkoronás részletben fizethető. Egyébként, ha szabad még megjegyeznem, a mű tiszta jövedelmét a Kossuthpárt kapja. Mindig csak ez hiányzott édesapámnak! Hogy valaki kiejtse előtte Kossuth nevét. Már nyúlt is a toll után, belemártotta a tintába, aztán olyan büszkén kanyarította nevét a megrendelési lapra, mintha váltót írt volna alá. Már persze, mint — jótálló. ... A könyvek néhány héttel később meg is érkeztek. Este, vacsora után — családi körben — megpróbáltam olvasni belőlük. Szoprán hangon, mint a vízfolyás. Olvastam tíz percig . .. húsz percig .. . aztán éreztem, hogy a vízfolyással baj van. Akadozik. Felpillantottam. Drága szüleim — Isten nyugtassa őket! — a karosszékükben már bóbiskoltak. Aztán az én szempillámra is valami ólomsúlyféle ereszkedett, fejem hervadtan a mellemre billent. És az egész családi kör csak akkor ébredt fel, amikor a vászonba kötött Szalay—Baróti lecsúszott a térdemről és nagy huppanással köszöntötte a szoba padlóját. Mit mondjak még? Apám — emlékszem — még akkor is fizette a részleteket, amikor a koalíciós kormány — Kossuth ferenccel együtt — már régen megbukott. Később megunta a részletfizetést, mire a „pesti botos“ — ahogyan ő nevezte a könyvek kiadóját — bepörölte. De perben állott Egerszegen a „hazafias és önzetlen“ pesti céggel jóformán mindenki, aki kuruc volt és belefáradt a havi hatkoronás fizetésbe. Hogy mi lett a tömérdek Szalay—Baroli művek sorsa drága szülővárosomban, erre nem emlékszem. De azt tudom, hogy a mi példányainkat édesanyám odakölcsönözte a szomszédba, ahol sok volt az apró gyerek, akik még nem érték fel az asztalt. A szomszédban egy-egy Szalay—Baróti-t a székre, a gyerekek alá tettek, mire ebédnél, vacsoránál megszűnt minden nyafogás. A történelmi munkák így is-úgyis missziót, teljesítettek szűkebb hazámban. Vagy negyven esztendővel ezelőtt... Szentgyörgyi Ferenc »Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazánkat« Emlékezés két elfelejtett aradi vértanúra Az aradi vár szomorú emlékei leginkább a kivégzett tizenhárom honvédtábornok sorsához fűződnek, azonban az 1848—49-iki szabadságharcnak több vértanúja van, akiket a század elején még mind emlékezetben tartottunk, de lassanként e megemlékezés is elenyészett. A „Szurony? szegezzezredes" Itt van Kazinczy Lajos honvédtábornok —■ Kazinczy Ferenc fia —, akit édesatyja halálaután, annak híve és barátja, gróf Teleki József nevelt, ugyancsak az aradi vársáncban fejezte be életét. Kazinczy Lajos Sárospatakon, majd a tulai utásziskolában tanult és azután lépett át a lovassághoz, a 9-ik huszárezredhez, ahol 1847-ig, huszonhét éves koráig főhadnagyságig vitte. Akkor kivált a hadseregből és gazdálkodni kezdett. Nem sokáig, mert 1848-ban önként jelentkezett az utászzászlóaljhoz, ahol mint tanult katonának nagy hasznát vették. Nagyobb csapattesteket bíztak rá és mindig sikerrel harcolt. A szolnoki diadal is, 1849 január 22-én, Kazinczynak köszönhető. „Bátor, sőt rettenthetetlen bajnok volt, nagyszerű alakja s emelkedett honfi lelkesülksége előnyös befolyást gyakorolt a csapatokra“ — emlékeznek meg Kazinczyról, akit a legénység „Szuronyt szegezz-ezredes“-nek nevezett el. Azért, mert a rohamokban mindig elől ment és tizennégy csatában vett részt. A világosi fegyverletétel előtti napon megkérdezték tiszttársai: akar e menekülni? — Én nem mehetek — válaszolta Kazinczy — talán halálommal megválthatom honvédeim életét. Kazinczy Ferencnek voltam a fia, egy nevet örököltem s ezt a nevet édesapám halálos ítéletről változtatott hétévi súlyos börtönnel szentelte meg és hagyta rám ... A letaposott sír Amikor lisztjei búcsúztak Kazinczytól, sírtak, mint a gyerekek. A fegyvereket gúlába rakták, összehordták a töltényt, a zászlókat szétdarabolták. Szuronyt, kardot összetörtek. Sokan megölték magukat. Egy osztrák őrnagy kétszáz aranyat kínált Kazinczy paripáért, de Kazinczy a vásárt elhárította s egy orosz tisztnek ajándékozta lovát, amely tizennégy csatában volt veje. Zsibóról az aradi várba vitték Kazinczyt. Az ítélet halál volt, golyó által. Egy rokona Szalmárról eljutott Aradra és bebocsátást kért az elítélthez. A várparancsnok így válaszolt: — A halálra ítélt az életétől búcsúzzon, ne a rokonaitól! A vársáncban ez volt utolsó szava: — Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazánkat! Ott temették el, ahol kivégezték és sírját a parancs szerint, letaposták a hóhérok. Lenkey százados Nagy híve volt 1848-ban a Lenkeyhuszárszázad hazatérésének. A galíciai Mariampolból szöktek haza, hogy itthon harcolhassanak a szabadságért. Petőd verset írt róluk. Lenkey János fiuszárszázados, a század parancsnoka aradi származású volt és a korneuburgi utásziskolából került a Württenberg-huszárezredhez. Prágába, Bécsbe, Brünnbe, majd századával ebbe a galíciai kis faluba. Lenkey főhadnagyához báró Fiáth Pompeiushoz érkezett hír a magyarországi állapotokról és ő közölte a huszárokkal. A huszárok úgy határoztak, hogy hazajönnek, amit május 28-án meg is valósítottak. A huszárok szökését azonnal felfedezték és gróf Esterházy Vince tábornok Lenkey János századost küldte utánuk, hogy térítse vissza őket, senkinek sem lesz bántódása, a nádor úgy is nemsokára hazarendeli a magyar katonaságot. de a százharmincegy huszárból nem tért vissza egy sem, sőt Lenkey is velük jött tovább Magyarország felé. Május 31-én már átlépték a határt és délre irányították a kis csapatot, amely egyre gyarapodott. Báró Fiáth elesett és Lenkey egyedül fejlesztette csapatát s amikor már ezreddé nőtt, akkor ezredes lett, 1849 áprilisában pedig tábornok. Mint a tiszamenti tartalék-lovashadtest parancsnoka jutott fogságba. Az aradi várba vitték és halálra ítélték. Lenkey tábornok bátyja, Lenkey Károly huszárezredes ugyancsak fogoly volt. Ő egyszer láthatta testvérét és látta testvérén a fogolyőrök szuronydöféseinek és puskatusainak nyomait, amiket nem gyógykezelt senki. Egyszer értesítették Lenkey Károlyt, hogy mehet öccse temetésére és egy altisztet és hat fegyveres katonát rendeltek ki kísérőnek, mint az engedély mondotta: a sírig és vissza. Egy kormos láda- A fogház kapujánál egy kormos láda volt, ebbe gyömöszölték Lenkey János tábornok holttestét és a kutyafogó cigány bordélyára dobták. A fogház kapuja előtt egy szerzetes imádkozott, majd intett, hogy mehetnek. h Így’jutottak ki a várból. A porkoláb elfelejtette megmondani, hogy a vársáncban megásott gödörbe kell elhantolni Lenkeyt s így a kocsis a fogoly Lenkeyt kisérő katonáktól kérdezte meg: hová merre menjenek? A katonák nem értettek magyarul s így nem tudtak válaszolni. Lenkey ezredes felelt: — Az aradi katonai temetőbe. Így jutottak át a Maroson és akikkel csak találkoztak, mindenki érdeklődött, hogy mit visznek. Sokan ismerték Lenkey Károlyt. A kocsis adta meg a felvilágosítást. — Lenkey tábornok urat visszük a temetőbe. Szájról-szájra járt a különös teptetés híre, hiszen Lenkey Jánost is jól ismerték, többször volt itthon szabadságon. Egyszerre százan és százan csatlakoztak a kísérethez, úgyhogy mire a katonai temetőbe értek, hatalmas embertömeg vette körül a cigánykordét. Azonban megásott sír nem volt a temetőben s Lenkey Károlynak el kellett mondania, mint jutottak ki a várból. Erre az aradiak ásták meg a sírt, egy helyen, amit hirtelen kiválasztottak és egy jelenlevő református lelkipásztor imádkozott. Az örök emlék Csaknem két évtizedig egyszerű fakereszt jelezte a sírt. A hatvanas években a magyar nemzet díszes síremléket állított a vitéz huszártábornok sírja fölé. Én meg láttam ezt az emléket és a virágossírt, amelyet az aradiak gondoztak. De ha a magyar sors a síremléket is a halálraítélt huszártábornok sorsára juttatná, marad még a Lenkey névnek olyan emléke, amely nem egykönnyen porlad el, a szabadságharc költőjének, Petőfinek százhatvansoros verse: Koszorút’ kötöttem Cserfa-levelek bűl, flarmét csillog rajta Örömkönnyeimből.. . Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkey Huszárszázadának! Ez a vers örök emléke Lenkeynek és huszárjainak. H. 1. Nemzetközileg akarják rendezni a házasság felbontását Válóokok: életfogytiglani fegyház, hortyogás, hűtlenség és amit akartok... A világ bírái és jogászai igen nagy érdeklődéssel tekintenek a jogi szakértők prágai értekezlete elé. Erről a jogászgyűlésről a világsajtó nem igen emlékezik meg, noha igen nagyjelentőségű kérdés megtárgyalására jönnek Prágában össze a legkiválóbb szakemberek. A vita tárgya az, hogy megteremtsék az egységes nemzetközi válási szabályzatot. A konferencia iránt különösen azok a leszerelt katonák érdeklődnek, akik külföldi leányt vettek feleségül. Ezek az „expressz-házasságok“ nem voltak minden esetben szerencsések és a válást meglehetősen megnehezíti az, hogy az egyes államok válási törvényei között igen nagy különbség van. Több állam mereven elzárkózik a válás lehetősége elől, úgy, hogy ezekben az országokban nem lehet elválni. Ez a helyzet Olaszországban, Írországban, Spanyolországban, Portugáliában, Máltán, Brazíliában és Argentínában. Kanada egyes szigorúbb államaiban, mint például Québecben és Newfoundlandban szintén nem lehet elválni. Leküzdhetetlen ellenszenv Az egyes országokban jelenleg ilyen válási törvények vannak. A Szovjetunióban a bíróság kimondja a válást abban az esetben, ha mindkét házasfél úgy kívánja. Franciaországban az kérheti a válás kimondását, aki bizonyítani tudja, hogy házastársa hűtlen, kegyetlen, erőszakos, alkoholista, vagy hogy a bíróság jogerősen szabadságvesztésre ítélte. Ausztriában a bírói ítélet csak akkor számít válóoknak, ha több, mint öt év börtönbüntetést mér a vádlottra, viszont alapvető válóok a „leküzdhehetetlen ellenszenv“ is. (Miért házasodik össze valakivel, akivel szemben leküzdhetetlen ellenszenvet ért?) Délafrikában a hüllen elhagyás alapos ok a válás kimondására. Az az asszony azonban, akinek a férjét például „csak“ tíz évre itélték, nem válhat el, mert a törvény értelmében csak életfogytig tartó szabadságvesztés esetén mondják ki a válást. A börtönbüntetés, mint válóok különböző államokban más és más időtartamhoz van kötve. Így Újzélandban csak abban az esetben fogadják el válóoknak a bírói ítéletet, ha legalább hét esztendei szabadságvesztésre ítélték valamelyik házasfelet, Csehszlovákiában három, Svédországban egy év börtönbüntetés is elegendő ahhoz, hogy valaki megszabaduljon házastársától. A hűtlen elhagyás minden államban alapvető ok a válás kimondásánál. A különélés ideje azonban minden oszágban másként van megszabva. Hollandiában öt, Skóciában négy , Svájcban három és Németországban ma egyévi különélés szükséges a válát kimondásához. A svéd király joga _ Az angol jogászok megegyeznek abban, hogy ezen a téren, a leglogikusabb törvényt a svédek alkották meg, Svédországban a bíróság kimondja a válást, ha közös megegyezés alapján a házasfelek egy éve külön élnek, vagy ha valamelyik fél hat éve távol van és nem ad életjelt magáról. A svéd királynak különös előjoga, hogy kimondhatja a válást olyan esetekben, amelyek kívül esnek a válási törvény keretein, mint például az erőszak és kisebb bűnök elkövetése. Dániában körülbelül hasonló a helyzet, míg Norvégiában a gyakorlat szerint a bíróság az esetben mondja ki a válást, ha mindkét fél egyöntetűen megegyezik ebben, és három éve már külön él. Nem jelent tehát könnyű feladatot, hogy a különböző államok különböző válási törvényeit összehangolják, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Amerikában a válás a legkönnyebb. Itt sokszor még a hortyogás is válóoknak számít, de válóok az is, ha a férj nem hajlandó táncolni a feleségével. A konferencia során minden bizonnyal komoly nehézségek merülnek fel. Kérdés, hogy ha sikerül meg- teremteni a válás nemzetközi alaptörvényét, az a válást megkönnyíti-e, vagy pedig még jobban megvédi a házasság intézményét. N. M.