Kis Ujság, 1949. július (3. évfolyam, 150-176. szám)

1949-07-31 / 176. szám

PETŐFI BL! Petőfi Sándor halála Irta: Leonid Pervomajszkij Dalolva sok század vonul, A föld vad vágtatástól reszket, A cár tiporja most vadul Magyarhont — ez a vérző testet. A főnemesség áruló: Eladja a hazát, a népet. ... A vész elé, kitáruló Kebellel, ím a költő lépett. Elhullt. Holtteste még meleg, Fölötte jő a szolgaság, A trombiták örvendenek. Felhők nyögik szurony vasát. De ott, hol bő vér öntözött Szabadság-magként meddő földet. A réten, friss hullák között Meg nem találták ott a költőt. S a nép se nyugodott bele: Dalát dalolták és azt hitték, Hogy zord Szibéria tele Hull rá, mert jégbörtönbe vitték. S hogy ott, hol az ólom s a hó Az életed harccá avatják. Készül a végső induló: A győzelmes világszabadság. (Radó György fordítása.) * Petőfi sírjára Írta: Madách Imre Nem mondja kisded síri fel: E zugban porlik tested el; És jól van az, mert így a sír, Amelyen egy hon népe dir, S körülragyogja szellemed,* Egész e honnak keble lett. Te a szabadságot megüdvözölted Még bölcsőjében, az viszont neked Utolsó búcsúzásakép, megírta Ágyúdörgésekkel a sírversedet. Petőfi él! Irta: Reviczky Gyula Petőfi él! De nem, mint hiszitek, Nem mint a bágyadt tekintetű öreg. A kor az arcára nem vésett redőt. Fehér hajjal ne képzeljétek őt. Fejét fennhordja most is, szeme fényes. Oly fiatal még csak huszonhat éves! Petőfi él! De nem volt soha rab. Ne higyjétek, nem hord ő láncokat! Kard van kezében, ajkán harci dal; Előre száguld, mint a bősz vihar, És túlharsogja az ágyúk moraját Szent himnusza, egy szó: Világszabadság! Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt. Vénség, halál sohasem érik azt. Lázas szívével, ifjan, szabadon Él és fog élni, édes magyarom. Lesz trónok és országok pusztulása. — De az ő sírja mégse lesz megásva! * A néppel tűzön-vizen át (Részlet Petőfi :A XIX. század költői című verséből) Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy míg a nép küzd, fárad, Izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelenül hazugság. Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk Mert itt Van már a Kánaán! * „Szent Petőfi napja“ „Mi történt az első „Talpra magyar!“ kiáltás után, annak a hagyományát úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket. Ettől a naptól számítja a magyar nép újjászületését; ezen a napon hullottak le a bilincsek a jobbágyok kezéről; ezen a napon lett szabaddá a föld és a szellem. Soha többé rabigába nem lehet azokat verni. Ezt a napot „Szent Petőfi napjának“ nevezte Magyarország, mert ezt a napot ön álltta meg az égen, igazabban, mint valaha Josué. Szükség volt egy napra, amely félretaszítja a törvényhozás ócska klepsidráját s lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel előbbrevigye. Szükség gólt, hogy rögtön, rendkívüli nyilvánítás által szakítson a múlt bal fogalmával, hogy egyszerre jusson erejének tudatára. Ez március 15-ének emléke. Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda magukat.“ (Jókai Mór, 1898.) e t*i Petőfi-ősere Irts: Móricz Zsigmond Pest már akkor hatalmas nagyváros volt, különösen Szalk Szent Mártonhoz képest, ahol ilyenket gondolt: Mi a dicsőség, tündöklő szivárvány, a napnak könnyebben megtört zugára. Vagy Mit ettél föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszott Petőfi Pestre érkezett, ahol száznégyezer lélek lakott, özönében és a tömegben. Ki látná be annak a határát, meddig tart az úri élet s hol kezdődik a nyomor? Petőfi Pestre ér s azt írja, hogy: Haza csak ott van, hol jog is van S a népnek nincs joga. Petőfi ebben az időben huszonhárom éves. Az ember milliószor megáll. Ki volt? Csak ő nem áll meg, ő komor vígan megy Pest közepén, Pálffy Alberttel megy a belvárosnak egyik tündöklően fényes utcáján — ahogy Pestet egy ilyen ifjúnak akkor látnia kellett Szalk Szent Márton után. Egy bolt előtt ott van egy üres targonca. Azt mondja Petőfi a földbirtokos fiúnak, aki ki van vasalva, elkényeztetett úrifiú: — No Berci, mennyiért tolnád végig ezt a taligát az utcán? Mondja rá szellemesen Pálffy Albert: — Ha te beleülsz, ingyen. Petőfi abban a pillanatban belevágta magát a talicskába s Pálffy Albert ész nélkül menekült. Ezt az utcát ma úgy hívják, Petőfi Sándor utca. Pálffy Albertet ma már, gondolom, senkinek se hijják. Nem a verseknél állottam meg legelőször: ki volt? A költőnek nincs kora, nincs neme, nincs emberietillete. Az ember azt mondja, divinatio s akkor csak ki kell várni a pillanatot, hogy a legfelső hatalmak rajta keresztül kiejtsenek valamit, ami századokon, ezredeken keresztül igéje lesz az emberiségnek. De ki az, aki belevetette magát a talicskába? Ebben a gondolkodásnélküli, rögtönös, végzetes mozdulatban van benne az ember. Egészen biztos, hogy Petőfi gátlástalanabb volt, mint az úrifiúk. Neyi zavarta őt a gyermekszoba, a francia nevelőnő, aki már hároméves korában lilikre tanítja, nem zavarta a társadalmi ambíció. Petőfi ősember volt, aki tisztán és megalkuvás nélkül lobbant költővé. Három fiatalember élt ekkor egymás mellett, együtt, egymásra találva s avval a rendeltetéssel, hogy a kor szellemi életét ők irányítsák. Arany, Petőfi és Jókai. Arany beleült volna a talicskába? És Jókai? Egyik se. Arany pedig még mélyebbről jött, mint Petőfi s Jókai sem sokkal magasabbról. Arany az igazi „népi sarjadék“, agg parasztok késői gyermeke, aki hamuban tanul írni és tízéves korában pénzt keres. Benne az ős életet egész csomó jel zavarja. Nemesség, álmok: a felsőbb világhoz való kapcsolódás, öreg szülök ijedtsége és remegése az élettől és saját megijesztett ifjúsága az élet gondjai közt. Jókai az elkényeztetett intelligencia szerény fia, akit csak a ragyogó tehetség szöktet ki a sorból, de nem annyira, hogy önállóan merészeljen a maga lábán állni. A komáromi fiskális jogvégző fia, akit azonban magával egyenrangúnak fogadott el a nála egy egész évvel öregebb Petőfi... Dehogy fekszik ez bale a tragacsba a pesti nyílt utcán. De nem is írt olyan sorokat: Ha férfi vagy, légy férfi s ne hitvány gyönge báb ... Arany sem írt efféléket, Petőfi ezt az évet avval nyitja meg, hogy Mit háborgattok, takarodjatok innen... s azzal végzi, hogy: Egy gondolat bánt ingemet... Evvel lesz huszonnégyéves. Petőfinek az apja mészárosniestír volt. Az, hogy paraszt-mészáros, nem jelenti, hogy földműves. Ha minden kötél szakadt, akkor sem földtúrónak ment el, hanem jó öreg kocamarosnak. Petőfi egy fokig már felszabadul a népiség súlya alól. A falu iparosa egy fokkal föltétlenül magasabb szellemi arculatot mutat. Még nem idegen neki a targonca. A falusi mészárosnak már fegyvere a kézi szállítóeszköz. Mit tudom én, a gyermek hányszor tolta öccsét rajta, s az őt, pedig a mészáros talicskája véres, nedves, amit csak a gyermeki élet mindent beragyogó fénye tesz kedvessé. De a Petőfi-lángelmének hihetetlenül előnyös az, hogy szellemének működésében, mikor a társadalom mélységéből fölemelkedik, semmi gátlás nem nyűgözi, hogy magát akadálytalanul hozhatja a világból, amelyből kiszakad. Az első gyermekszoba-hatást házas korában kapja, nászúdon felesége úri lényétől. Kénytelen egyszer — Jókai meséli — jó messze elmenni a kocsitól, hogy kikáromkodja magát. S megtisztulva s lecsillapodva jön vissza. De ekkorára már megírhatta, hogy mi az emberiség történetet Vérfolyam, [amely ködbe vesző szikláiból a hajdannak [ered ki és egy hosszában szakadatlan [oly [le korunkig... Arany soha életében nem káromkodott. Benne a legyötört jobbágyi gyermek kövüli aranysziklává. „Mit csinál, ha haragszik?“ — kérdezte tőle az ismeretlen paraszt. „Hallgatok“ — mondja Arany. „De ha még jobban haragszik?“ „Akkor még jobban hallgatok.“ Jókai sem káromkodott életében soha. Minek káromkodjon, akinek jól megy? Ha zökkenő áll be? Arra való a humor, hogy átsegítse minden bajon. A forradalom viharát Petőfi káromkodva, Arany hallgatva, Jókai humorizálva élte át. Szóval honnan volt Petőfiben az a minden pillanatban tettrekész síkraszállás, mihelyt a nép érdekéről van szó? Mért van ennyire felgyújtva és érzékennyé téve, mint a fájó seb a legkisebb sértésre, ami a nép szegénységét, vagy a nép fenségét érinti. Petőfinek azapja lehetett nagyon kiváló egyéniség, a mester, aki „csak húsvágáshoz ért s nem sok hajaszála hullt ki a tudományokért“, ez az ember megmagyarázhatatlan módon erején felül mindent elkövet, hogy a fiát tudományokra nevelje. Ebben az emberben, lelke mélyén lehetett ott az a férfiúi és emberi nagyság, mely a legkisebb életformák közt is tud uralkodni s a gyermekre tud hatással lenni. Ebben a férfiben, ebben az apában, aki iránt a fia mindig a legnagyobb tiszteletet és gyöngédséget tanúsítja s humora is a melegség hangja: ebben ott kellett lenni annak a szeretetnek és sajnálkozásnak a mély néptömeg felé, amely minden iparosban benne van, mint némi bűntudat, hogy elhagyta valamiképpen ezt a szenvedő tömeget. Elég a zseninek egy elejtett szó, egy legjobbkor jött sugallmazás, hogy apja ellenére is tovább, folytassa az apja által megadott irányt. S a kor szabadságeszméi fokozták fel benne a többit. „Csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom mindennapi kenyerem a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a Szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem és ott bent a holt betűk megelevenedtek és az élethez jutottaknak szűk lett a hely és tomboltak és örjöngtek benne." Korlátlan benne az egyéni szabadságvágy s ezt a korlátlanságot követeli a szimbólum, a Nép számára. Petőfi a kor legnagyobb költője, de a kornak egy más jele is. Petőfi az egyetlen, aki soha egy pillanatra sem feledte el s nem mulasztotta el, hogy azonnal és végzetesen fel ne emelje szavát a nép mellett. Egész élete egyetlen harc volt egyetlen nagy eszme érdekében: megszünteti a jogtalan rabságot, amiben emberek milliói feküdtek. Petőfi nem volt politikus , maga volt politikai jel. Több, volt idő, mikor lányiéi volt s mikor irányította a tömeg érzését és volt, mikor félelmes vészje lett, mely a legfontosabb tettnél, a jobbágyfelszabadításnál döntően hatott a kedélyekre. Jókai meséli el, hogy azon a reggelen, mikor a jobbágyság felszabadításának törvényjavaslatán kellett szavazni, mint rémhír terjedt el Pozsonyban az országgyűlés főúri tagjai közt, hogy Petőfi negyvenezer felfegyverzett paraszttal áll a Rákoson. Hogy Széchenyi avval köszöntött be a mágnások kaszinójába ezen a reggelen, hogy Dicsőséges nagyurak, hát hogy Ivagytok? Mindenki tudta a verset, amelynek második sora így szólt: Viszket-e, úgy egy kicsit a nyakastoki Jókai azt mondja: „Hogy a törvény létrejött, ez a Kossuth érdeme, de hogy egyetlen ellenmondó szó nélkül szavaztatott meg, az a Petőfié.“ Petőfi nem volt politikus. Nem állott negyvenezer paraszttal a Rákoson s ezt a politikusok hamar észre is vették ... Petőfi a távoli vihar biztos és megérző jelzőkészüléke lett. Olyan viharoké, amelyek nem következtek be, de amelyek az idők végtelenjében készülnek rá, hogy megrázkódtassák mindaddig a társadalmat, míg csak fennállanak a tömeg bilincsei. ..Vártam a jövendőt — írja naplójában —, vártam azt a pillanatot, melyben szabadságeszméim és érzelmeim elhagyhatják a börtönt. Vártam a pillanatot. Nemcsak remélem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanúbizonyságaim erre költeményeim. Világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy erőszakos megrázkódtatáshoz.“ Petőfire nyugodtan kimondhatjuk, hogy a hajnali fény első sugara. Új világ maradt utána. Új lett az egész magyarság. Élete, formája, értéke és jövője Petőfi által. Petőfi, az iparosfiú, arról a középrétegződési helyről, ahonnan jött, kiterjesztette kezét, s lefelé és fölfelé egyformán megmutatta a valóságot. Elő se kell venni a könyvet, a Bibliát, amit itthagyott, az Élet maga igazolt mindent eleitől végig ami benne kigyulladott Az az igazság. Az mind igazság, s az Igazság az övé. Petőfi őserő. De a sors segített hogy tisztán és tökéletesen azzá is lehessen. Vasárnap, 1949 július 9. Az utolsó vers Illyés Gyula írta Petőfiban a vad eseményekben életrajzi-s vége felé rohanó költő életének utolsó tragikus napjairól: A költő nem a halálra készül. Tanulmányokat végez, jegyzeteket készít, nagy drámába fog, arról a korról, mikor egy bécsi pribék a legbestiálisabb vérszomjjal százszámra küldte halálba a nemzet legjobb fiait... Megírja Zoltán életrajzát. Mintegy lábadozva tíz-tiznekét nap múlva már verset ír: Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvök, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy Is ne? villog ejtenünk A fél világnak kardja. És ott elől a háború Csak a kisebb baj, szomorúbb, Mi hátul áll, * A döghalál. Bel kijutott a részed Isten csapásából, ó hon. Folyvást arat határidőn Két kézzel az enyészel. Ez az utolsó verse. Magyarországon magyar férfi már csak a csatatéren érezheti biztonságban magát. A költő Bemre gondol, Aradon át még nyitva az út Erdélybe. Családostul szekérre is ül, de a lovak megbokrosodnak, a rúd eltörik, az utat el kell halasztani. Másnap ép, ahogy elindulnának, a ház előtt kocsizik el Egressy és Kiss Sándor, Bem futárja, akit az öreg egyenest az ő kedves fiáért küldött. De a költő — érthetetlenül, most egyszerre habozni kezd. Nem jobb volna-e mégis Berényben meghúzódni? De aztán enged az unszolásnak és útnak indul. Szerdán nősült, szerdára esett március tizenötödike, most is szerda van, szerencsés nap. Júliától Tordán válik el, július 22-én. Nem készült a halálra. Júliával vidám beszéd és tervezés között még elsétál megnézni a híres Tordai-hasadékot. Bemmel Bereckén találkozott össze, július 25-én. Mikor az öreg kocsijából megpillantotta a költőt, elkiáltja magát s karját feléje nyújtja. — Mon fils, mon fils, mon fils (fiam! fiam!) — ismételgeti sírva, mikor egymás nyakába borulnak és összecsókolóznak. , Egy szálig elveszünk-e mi , Vagy fog maradni valaki, Leírni e S Vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának?# S ha elbeszéli úgy, a mtm Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd Ki ennyi bajt • Higyyen, hogy ez történet? És a beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének? ..