Kis Ujság, 1950. július (4. évfolyam, 150-175. szám)

1950-07-27 / 172. szám

------------------------------------------------------------- Csak a felszabadítás után indult virágzásnak a népi demokratikus Korea művészete He-Den-Szuk, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság tájékoztatás- és népművelésügyi minisztere cikket írt a Szovjetszkojevszkosztvo-ba. A közlemény a népi Korea művészetének fejlődésével foglalkozik és azt az alábbiakban ismertetjük: A koreai nép hosszú évszázadok folyamán rakta le nemzeti kultúrája alapját, de művészete és irodalma csak akkor indult virágzásnak, miután a Szovjet Hadsereg Észak- Koreát felszabadította. Azóta a népi demokratikus Korea sokat tett művészetének, kulturális életének fejlesztéséért. Állami kezelésbe vették a színházakat, mozikat, melyeknek 50 százaléka még nem is olyan régen japán kapitalisták kezében volt. Megnyitotta kapuit a Kim-Ir-Szen Egyetem irodalmi fakultása és a Színművészeti Főiskola, a filmek gyártását megkezdte a Nemzeti Filmstúdió. A fiatal koreai művészek legfontosabb feladatuknak a Szovjetunió művészetének tanulmányozását tekintik, mert tudják, hogy ez az egyetlen helyes út, amelyen megindíthatják művészetük szocialista fejlődését. Az Észak-K Koreában lezajlott hatalmas demokratikus átalakulás, a nép hősies harca a U-Szin-Man klikk és imperialista gazdáik ellen, a munkás,osztály önfeláldozó küzdelme, a nemzetgazdaság újjáépítéséért és fejlesztéséért, a földreform döntő jelentősége a parasztság életében — ezek a tények a koreai kultúra legjobb mesterei munkáinak alaptémái. Emellett azonban sok művészeti és irodalmi alkotás fejezi ki a délkoreai parizánok harcát az imperialisták ellen. Ilyen művek az Állami Művész Színházban nemrégiben bemutatott „Harc dala“ című színdarab és a ,,Partizánkülönítmény“ című opera. A színházak vidéken is működnek. Legkiemelkedőbb és legsikeresebb darabjaik Sin-Go-Szan „Láng“, Lju- Gi-Khon „Fivér és nővér“, Szon-Jep „Két szomszédos ház“ című művei, ezek az országban folyó hatalmas építkezésekről szólnak. De igen népszerűek a szovjet írók művei is, köztük Szimonov: „Orosz emberek" című darabja. A koreai zene és képzőművészet is 1945 után indult óriási fejlődésnek. A legkiválóbb koreai zeneszerzők olyan műveket alkotnak, amelyeket megért a dolgozók legszélesebb tömege. A képzőművészet fejlesztésében vezetőszerepet játszanak az ismert koreai festőművészek: Szen-U-Dam, Tyen- Gvan-Cser. Koreában a felszabadulásig nem volt filmgyártás, mert sem felszereléssel, sem megfelelő szakemberekkel nem rendelkeztek. Azóta az államvezetőség minden segítséget megad a nemzeti filmgyártás megteremtéséhez. A nagyszámú dokumentum- és híradófilm mellett játékfilmeket is készítenek, ilyenek: a „Szülőföld“, „Az öntőkemence“, „Föld“, ezek mind ismert koreai írók forgatókönyve nyomán készültek. A bő termés boldog himnusza — egy festőművész szemével látogatás Márffy Ödön új freskójánál Az a fehér izzásig hevített lendület, a minden porcikájában nekifeszülés, amellyel ötéves tervünkkel zászlaján az egész ország nekiindult az új világot teremtő építésnek, a kultúra területén is kezdi felszántani a talajt. Az új egészséges gyárak, a szakszervezetek székházai nagy munkafeladatokat jelentenek képzőművészeinknek. Ezek többé nem sivár munkahelyek, unalmas tanácskozótermek, mert megszínesednek, felvirágozódnak a teremtő művészettől. Az új országépítésben a képzőművészet gyönyörűségeiből és és eredményeiből minden dolgozó ember részesül. A városrendezéseknél igen jelentékenyen érvényesülnek máris a művészeti szempontok s az utóbbi időben nagy lendülettel épülő kultúrotthonok tágas falai hívogatják a festőket és szobrászokat, akik az ötéves terv folyamán épülő új ország programjával egyidüleg, a képzőművészet terén új utakat törnek, a szocialista realizmus útját. Ez a gondolat vezethette Márffy Ödönt, amikor egy komoly, nagy és sikeres művészpálya tapasztalatainak leszűrésével, nagyméretű, 12 négyzetméteres freskó megmunkálásába kezdett. A szamóca utcai árnyas kert közepén álló műteremben, a monumentális igényű falkép előtt csendesen beszél Márffy Ödön: — Mindig húzódoztam attól, hogy nem műveimen, hanem szavakon keresztül közöljem gondolataimat. A festőnek az a hivatása, hogy ecsettel fejezze ki mondanivalóit a világ dolgairól. De most más a helyzet, mint a múltban volt. Ús nagy feladat elé áll a művész, amikor vállalja, hogy részt vesz abban az erőfeszítésben, amit egy új, igazságosabb világ megteremtése jelent. Nagy jelentősége van ennek az egész kultúráját érdeklő kérdésnek és ezért helyes minden megmozdulás, ami ezt a célt sikerre vezeti. Márffy Ödön hónapok óta dolgozik szerényen — „Gyümölcsszedők“nek elnevezett — festményén. Pedig adhatta volna címéül azt ,is: A bő termés boldog himnusza. Igézetes festmény. Ragyogó tükre annak, hogy az egész országban folyó termelő munka nagyütemű sodra hogyan ragadta magával Márffy Ödönt is. Fiatalos kezdeményező lendülettel, az érzékelhető valóság megragadó erejével vetette vászonra egészséges szépségű alakjait, amint a dúsan termő gyümölcsfákat szüretelik. Ez a feszültségteli fiatalos erő lüktet a kompozíció telt ritmusaiban, a fényittas színek optimista sugárzásában- S igaza van Márffy Ödönnek, amikor nem akar művéről beszélni. Beszélnek helyette a diadalmas színfoltok, A veszedelmes ember írta: Szalatnai Rezső Most olvastam el Győry Dezső könyvét, A veszedelmes embert. Egy magyar néptanító életrajzáról van szó. Egy ember hetven éve viharzik át a lapokon és párhuzamosan mindaz, ami hetven év alatt az országgal történt. Nem regényről beszélek, egy krónikáról. Czabán Samu, a veszedelmes ember, történeti figura. A magyar nyelv területén sokan vannak, akik emlékeznek rája. Czabán Samut jómagam is ismertem, beszélgettem, leveleztem vele, mert nagyon szeretett levelezni. Hosszan és részletesen fejtette ki felfogását, mindig tényszerű, mindig harcias, mindig azonos hőfokon izzó, javító és feddő, támadó és leleplező szempontjait. Túlzott és érzelmes volt nagy csatáiban, de ellenségei is tudták, hogy tiszta és feddhetetlen jellem és kitűnő nevelő. Most hát újra látom kicsi és különös alakját, fehér haját, villogó szemét, magas homlokát s állandó szórakész ajkát. Színes inget és nagy, fehér nyakkendőt hordott, amikor Pozsonyban járt. Vidékről jött, mert mindig vidéken élt. Foglalkozását egyúttal hivatásnak tartotta s gyermekeiből is tanítókat nevelt. Egy rozsnyói cipész fia volt, szegény fiú a szó szoros értelmében, iskoláit, az eperjesi tanítóképzőt, nehéz körülmények közt végezte el. Győry könyve azzal kezdődik, hogy valahol a Kis Kárpátokban egy szlovák mezővároskában, irtványon tanít, ahogy akkor Griwald Béláék nyomán elképzelték a magyar tanítót nemzetiségi vidéken. De Czabán Samu nagyon magába szívta Petőfi költeményeit azon a ponton, ahol a malomalja-politika szemrebbenés nélkül azonosította a nemzet érdekeit egy hamiskártyás osztálycsoport érdekeivel, nemet mondott. Mikszáth nem egyszer leleplezte a furfangos nyitraiakat, akik képviselő-választáskor jónak találtak miden módszert a kormányjelölt nyeregbeültetésére. Czabánt egy választás alkalmával leplezetlen hazugság aláírására akarták bírni. A fiatal tanító ezt visszautasította, így lett lázadó és veszedelmes ember. Nem ez volt az első állomása s nem az utolsó. Lázadásai egymás után jöttek, sorba, mintha valaki megrendezte volna. Keserű igazságokat kellett megtapasztalnia. Nem volt tehát maradása sehol. Egyik helyről a másikra küldték-helyezték szaporán. Bejárta az országot, a legellentétesebb vidékeket. Gondolták, hátha megtört a herce-hurca. Nem törte meg. Fegyelmi vizsgálatokat kapott, mint más a medáliákat. A háborúban haditörvényszék elé állították lázítás címén. Megfosztották állásától, kisemmizték. Akkor magába fogadta a dolgozók összetartása, Óbudára került s 1919-ben a közoktatásügyi minisztériumban kapott állást, ott szervezett, dolgozott, annyi tapasztalat árán, míg az ellenforradalom kikergette. Aztán szülőföldjére ment, bujdosása itt véget ért, aránylag kiegyensúlyozott húsz évet élt át a csehszlovák uralom alatt, ismét tanított, tankönyveket írt, pedagógiai lapot szerkesztett, nevelte a népet, ahogy szellemi szegődése szólt. A második világháború alatt halt meg, reménytelen külső körülmények közt, de szíve akkor sem vesztette el a reményt e világ okos megváltoztatásáról. Egy néptanító riportregénye ez a könyv. Győry a külső eseményeket mondja el, a százmeg egy cselszövést, ármányt, alattomosságot, amelyen a nevelőt átkergették. De a nép tanítója minden bajt és szenvedést könynyű, vidám szívvel fogadott, nem gyűrötte magát alájuk, hanem felülkerekedett rajtuk. Pedig nem volt egyedül, nagy családdal, példamutató erkölcsi vállalással, folytatta a harcot. Mennyi kicsinyesség és mennyi aljasság gáncsolta, kötötte meg léptennyomon! Mily találékony volt a vidék a népnevelőnek szánt vermek megásásában. Ma már hihetetlennek tűnik fel egy-egy részlet, holott ez a hamisítatlan múlt. Ez az ostoba és műveletlen kötődés mérgezte meg évtizedeken át, a mély béke korában, egy nép fejlődését, a vidék előrehaladását. És ez volt a társadalmi élet Mikszáth és Móricz regényei nagy tükröt mutatnak az élő nemzedéknek abból a nyers matériából, amelyben mindnyájan vergődtünk. Ki látta a tanítót? Ady látta, mint ahogy Ady mindent látott a nemzet igaz szemével Ady mondja a magyar tanítókról írt versében, hogy ne maradjanak „úrigazságok jobbágyőreiül“. Legyenek ők a várvavárt szélvész, kapja meg végül is Magyarország a szabadító magyar tanítót. Czabán Samu azok közé tartozott, úgy tűnik fel, akikben testet öltött a költő álma. Nem volt egymaga, sokan voltak a hozzá hasonlók, tántoríthatatlanok, gerincesek, félelem nélkül valók és harcrakészek. Mind veszedelmes emberek az ország fejlődését visszatartó, bűnös és önző világra nézve. Mily roppant nehezen jutottak el közvetlenül a néphez, hogy tartsák a kezét, megnyissák a szemét s nedves spongyával töröljék le az ország táblájáról a ráírt hazugságokat. Czabán is ilyen szerepű ember volt. Igazi felvilágosító, szót szóra mondó prédikátor, kis és nagy gazságok gyomlálója. Kitérhetett volna mindannak, ami egy életén át megsebezte? Persze, kitörhetett volna, Int feladja eredeti álláspontját és magatartását. De erre képtelen volt. Mint Petőfi férfinevelő fája, inkább elrepedt, de derekát meg nem görbítette az erőszak előtt. S ez okozta a vidéki zsivajban, hogy csip-csup dolgok közt folyt el nagygerjedésű ereje és akarata, s méltó-maradandó cselekedetre már nem jutott belőle. Ez volt a Czabán Samuk tragédiája. Kifelé nem ők győztek és rokkant alakjukat befújta a kisváros pora. De nézzük csak, valójában is így volt ez? Semmi erő nem vész el a térben. Szellemi erő sem. A nevelés energiái oly rejtélyesek. Láthatatlanul működnek azokban, akik ott jártak az erők forrásánál. A tanítványok serege, a nép névtelen ezrei vették át útmutató gondolatait és érzéseit. Ez a nevelő igazolása. Állandó harcok közepette nevelt is, tanított is, sőt ez volt az igazi, mindennapi munkája. A fiatalságban él most tovább. Czabán nem vált elméleti műveltségű ember, igaz demokratává és harcos szocialistává az élet, a tapasztalat tette, a szabad gondolkodás. Mikor a miniszter, az első háború alatt, állásvesztésre és nyugdíjjogosultsága megvonására ítélte, a veszedelmes ember fellebbezett az egész országhoz. Megírta a dolgot a Népszavába, így írt: „A tanítói pragmatikával kapcsolatban kifejtettem, hogy büntessék, ha hanyag, ha durva, ha fajtalan, de adják meg a tanítónak is a polgárokat megillető jogokat: a szabad véleménynyilvánítás, a meggyőzés és az eszmeterjesztés jogát. Mert a tanító is éppen olyan munkástagja a társadalomnak, mint a földmivelő, a gyári munkás, vagy a miniszter. És emberi mivoltából tartozik, hogy az emberi haladás nagy munkájában ő is építő részt vehessen. A nagybirtokosoknak, a tőkéseknek, a hatalmas papi rendnek teljes szabadságuk van, hogy meggyőződésük szerint különböző pártokhoz tartozzanak, eszméjüket hirdethessék, törvényeket törölhessenek el és újakat alkothassanak. Miért volna éppen a tanító megfosztva a gondolatainak terjesztési jogától? A törvény nem ismer e tekintetben különbséget polgár és polgár között.“ Ez a hang a szabad nevelő egyszerű, világos mondanivalója volt, a cáfolhatatlan észjárás szava, melyet mindenki megért. Megértette a magyar nép is. Szólni kell még az íróról, aki a múlt népnevelőinek ezt a típusát, a Czabán Samu történetét megírta. Győry Dezsőnek, a költőnek első prózai munkája ez a könyv, ha nem számítjuk ide újságírói munkásságát. A népnevelő életének elmondása maga is nevelői munka, segítő és emlékeztető írásmű. Győry az eseményeket mondja el, de aránya,amit sokat idéz az 1918 előtti részeknél, úgyhogy Czabán Samu érdekes, tanulságos és színes kisebbségi életformáját és harcait mindössze néhány lapon mondja el. Ez az olvasmányos riportregény érezhető hiánya. Nem hallgathatjuk el, hogy a stílusa olykor pongyola. A rajz ezért sokszor élettelen, hiányzik a kellő szó, a szükséges átmenet és árnyalat. Ahol a felvidéki tájat írja le az író, ahol erdőről szól, hegyekről, tüstént érezni a stílusfordulatot, az íróibb munkát, a gáncstalanabb nyelvet. Az életrajz hasznára vált volna a földrajzi és személyi azonosítás, a könynyed álcázásnak semmi sajátos varázsa nincsen ilyen műfajban. Mindez a bírálat mérlegén így észlelhető. Győry Dezső azonban ötletes és kitűnő újságíró volt mindig. Most is a téma kiválasztásáért, időszerűségéért, a nép nevelésében emléktelenül eltűnő tanítókért és igaz harcukért dicsérenivaló írói munkát végzett - kisUjsác.___ alakjainak harmonikus mozdulatai, a munka örömétől átlelkesült figurák, amelyek cselekvő embertípusok, maguk formálják sorsukat, életüket. — Sokszor festettem a képet — néz az esti szürkületben Márffy Ödön a „Gyümölcsszedők“-re. — A nagy méret, a nagy kompozíció törvényszerűségei bizonyos fokig megkötöttek Nyugodtabban, átgondoltabban — mondhatnám pedánsabbul — konkrétebben festettem, mint a múltban. Ez a méret nem engedi meg a rögtönzéseket, a félbehagyottságot. A kert fái közé egyre jobban belopja magát az alkonyat, a jóillatú diófák terebélyes koronája alatt sétálgatva mondja el, hogy a kert összes fáit mint fiatal csemetéket ő ültette, ő nevelte fel ekkora lombozatú fákká. — Mindig figyeltem a természetet, a valóság természetes adottság volt számomra, hisz benne élek. A kertemben színek, fények és formák folytonos változása vesz körül. A „Gyümölcsszedők“ mögött érezni egy nagy alkotó élet minden tapasztalatát s mindenekelőtt azt, hogy a színek és formák dús áradását mély eszmei tartalom hatja át, mintha mélyszántással széles barázdát húzott volna a szocialista realizmus most művelni kezdett földjén. S talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy az augusztus 20-i Nemzeti Kiállítás látogatói, a dolgozó nép magáénak fogja vallani Márffy alkotását, meg fogja érezni, hogy a művész teljes tudásának, kultúrájának, tehetségének fegyverzetében áll ott mellette a szocializmus építésének valóra váltásában. _____________ Ok r.) A moszkvai rádió műsorából Vasárnap, július 30. Moszkva I. 19.30: Hangverseny a szovjet vasutasoknak. — Moszkva II. 17.00: A rádiózenekar könnyűzenei hangversenye. — 17.30: Kedvelt operettrészletek. Hétfő, július 31. Moszkva II. 17.15: Kardalok. — 17.45: Népi táncok. — 18.45: Hangverseny Leningrádból. — 22.05: Tánczene. Kedd, augusztus 1. Moszkva I. 18.50: A békefront dalai. — 20.10: Dunajevszkij: Aranyvölgy, operett. Moszkva II. 19.00: Grúz zene. Szerda, augusztus 2. Moszkva I.: 22.05: Tarka művészest. Moszkva II.: 17.20: Orosz népzene. 18.00: Kazahsztán zenekultúrája. Csütörtök, augusztus 3. Moszkva II.: 22.05: Alabjev: Vonósnégyes. — 22.35: Balalajka-dalok. Moszkva HL: 20.45: Orosz szimfonikus művek. Péntek, augusztus 4. Moszkva I.: 22.05: Orosz, ukrán és belorusz dalok. — 22.35: Könnyű klasszikus zene. — 23.00: Szovjet operettrészletek. — Moszkva II.: 19.00: Karétiai finn népzene. Szombat, augusztus 5. Moszkva I.: 16.30: Dalos ünnep. — 18.50: Szovjet-Moldva. Zenés irodalmi est. — Moszkva III.: 18.45: Hangverseny Golovanov vezényletével. Csütörtök, július 27 Villámbeszélgetés a sárospataki Alkotók Házában Ruzicskay György festőművésszé a szavak, a színek és a hangok művészeinek találkozásáról Sárospatak, július hó (A Kis Újság kiküldött munkatársától.) Hogyan konferenciálnak a képzőművészek, írók és zenekomponisták egy nagy közös kerekasztalnál? Erre a kérdésre ad választ a pataki Alkotók Háza képzőművészeti lakói sorából Ruzicskay György festőművész. Nem szóval felel, hanem művészi munkával. Most végzi az utolsó simításokat a Rákóczi-vár Balassa Bálintszobájában, Lorántffy Zsuzsánna baldachinos ágya előtt ama nagy táblaképén, amellyel az augusztusi kiállításra a néppel a népért dolgozó művészek, írók, zenekomponisták alkotói egységét jeleníti meg a színek nyelvén. — Engem — hangsúlyozta Ruzicskay György — ez a téma ragadott meg leginkább, amikor először ültem itt a népművelési minisztérium pataki Alkotók Házában ebédlőasztalhoz. Miért? Erre is megfelelek. A népi demokrácia az alkotó embereket nemcsak a népi valósággal és magával a néppel fűzte össze szétválaszthatatlan közösségbe, hanem egymással is. Mi képzőművészek rokoni életformáink ellenére is meglehetősen elzárkóztunk azelőtt az íróktól és a zenekomponistáktól, vagyis a szavak és a hangok művészeitől. Ugyanígy az írók és a zeneszerzők sem keresték nagyon az összekötő kapcsolatokat felénk, a színek és vonalak művészei felé. Ha a régifajta kávéházakban és klubbokban összetalálkoztunk, csak felszínes lehetett az érintkezésünk egymással. Most, a népi Magyarországon omlottak le először határozott jelleggel azok a válaszfalak is, amelyek a különböző művészeti ágazatok alkotó embereit majdnem hermetikusan elválasztották eddig egymástól. A megtalált egységnek megragadó tükrözését adja az előttünk fekvő Ruzicskay-festmény, amelynek címet „Művészek, írók, zeneszerzők mindennapi kerekasztal-konferenciája a pataki AlkotókHázában“. Rejtelmes zöldasztal helyett a nyílt békebarátság fehérasztalánál ülnek a szavak, e színek és hangok művészei. Az új kenyér mellett és a Hegyalja pincéinek páratlanízű borát kortyolva tárgyalják meg közös élményeiket egymás és önmaguk hasznára s mindenek előtt annak a népnek javára, amely őket a bőségnek a vendégasztalához ültette. A szabadságharcos Rákóczi-fejedelem elorzott birtokát e várral együtt a zsarnokság kegyeltjei kapták meg Ez utóbbiak közt az utolsó méltatlan gazda az ellenforradalmi korszak hírhedt frankhamsító hercege, Windischgraetz Lajos volt Most a népi Magyarország népe lett a vér gazdája s e népnek a jóvoltából az alkotás emberei, vagyis mettó lakók lakják a várat. Azok, akik szívük legforróbb vágya szerint formálják műveiket a dolgozó nép szolgálatában. Tizenketten ülnek az Alkotók Háza vendéglátó asztalánál. Tizenketten. De egyik sem tucatember. Valamennyi jellem. Alkotó személyiségerejű jellem a nép hűségében — ahogy a festő látja őket. — Ezek a képek a régi Ruzicskayképeknél melegebb színeket mutatnak — jegyezzük meg. Utalva a művész legutóbbi, két év előtti kiállítására, amikor kissé fáradtnak látszott. — Nem tagadom — felel Ruzicskay György —megváltoztam, felfrissültem. Dolgozó népünknek köszönhetem ezt s a magyar nép ama vezetőinek, akik idehoztak az Alkotók Házába. Megkönnyítették munkámat nemcsak az augusztusi kiállításra, de az egész életemre. (n. t) A „Vörös Október Kolhoz” című filmből választotta nevét a mórahalmi termelőszövetkezet A szegedi tanyavilágban 1949 februárjában kezdték meg a filmvetítéseket. A következő hónapban összesen 31 előadást rendeztek, ezeken 6200 dolgozó vett részt. A falvak mozival való ellátásának sikerét mutatja az, hogy egy esztendővel később megkétszereződött a látogatók száma. A mórahalmi tanyák népének június 21-én rendezték meg az 500-ik előadást. A jubileum alkalmából a „Vidám vásár“ című színes-zenés szovjet film került vászonra, megtekintésére mintegy 1500 dolgozó paraszt gyűlt egybe. A Lenin életéről szóló filmet 40 előadásban csaknem 15.000, a Sztálingrádi csatát 22 előadásban több mint 12.000, a Timur és bandáját 32 előadásban több mint 11.000, a „Találkozás az Elbán“ című filmet pedig mintegy 11.000 dolgozó paraszt nézte meg. A dolgozó parasztok jelentős hányada a nyári mezőgazdasági munkák után is gyakran ellátogat a moziba, annyira otthonukká vált, annyira megszerették a szovjet filmeket. A filmek nevelőhatására jellemző az alábbi eset: Mórahalmon bemutatták a „Vörös Október Kolhoz“ című szovjet dokumentumfilmet. Három héttel a bemutató után megalakult a mórahalmi termelőszövetkezeti csoport, s a csoport a „Vörös Október“ nevet választotta. A termelőszövetkezeti csoportazonban tetteiben is követi a szovjet kolhoz példáját. Csongrád megyében az elsők között fejezték be az aratást és a cséplést. Mórahalmon ma már minden filmelőadásnak legalább 6—700 főnyi dolgozó parasztközönsége van.