Kis Ujság, 1950. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1950-09-03 / 205. szám

A belgrádi „gyémántkirály“ csődje Tito, akit az amerikai nagytőke sajtója nem titkolt megvetéssel nevez el­ Egyesült Államot: legolcsóbb szövetségesének, az Export-Import Bank útján megint kap rá millió dollár kölcsönt. Egy csepp víz a ki­lyukadt fenekű hordóba, egy por­szem a feneketlen zsákba s termé­szetes, hogy a belgrádi kormánynak a 16 millió dollár nagy részét is a „bányászat tökéletesítésére” kell for­dítania: a befektetés meggyorsítja Jugoszlávia természeti kincseinek ki­árusítását, a fegyverkezési ipar szem­pontjából fontos jugoszláv nyers­anyagok kiszállítását az Egyesült Államokba. Tito Jugoszláviájának gazdasági összeomlásáról egyre gyakrabban és egyre nyíltabban beszél az angol­amerikai sajtó. A Nem York Herald Tribune nemrégiben jól tájékozott amerikai diplomaták véleményére hivatkozva közölte, hogy­ Jugo­szlávia külföldi vasutak­é­szletei tel­jesen kimerültek. Az angol „Tribune“ folyóirat megállapította, hogy Jugo­szlávia gazdasága már „a legalacso­nyabb színvonalon“ áll. Sulzberg, a New York Times belgrádi tudósítója, aki pedig hosszú időn át magasztalta a Tito-banda „sikereit“, nemrégiben közölte lapjában, hogy a jugoszláv gazdaság katasztrofálisan hanyatlik és a belgrádi kormánykörök kényte­lenek lemondani az iparosítási pro­gramról. A Tito-féle ötéves terv kudarca Tito most hossz­ú belek könyör­gése után kapott 15 millió dollárt, de hogy ez a segítség mit jelent, azt meg­világítja egy jugoszláv nyilatkozat is. Kidrics, aki a gazdasági tervezés kér­déseiben Tito legbizalmasabb munka­­társa, egy nyilatkozatában elmon­­­dotta, hogy Jugoszlávia iparának és egyéb gazdaságának helyreállításá­hoz legalább 250 millió dolláros köl­csönre volna szükség. A 15 millió - aminek nagy része amerikai bánya­gépekben érkezik meg Jugoszláviába - messze esik a­­250 millió dollártól. Tito Jugoszláviájának gazdasági ne­hézségei egyre súlyosabbak. Az öt­éves tervről, amit kezdetben olyan nagyhangon hirdettek, ma már alig esik szó, ha pedig esik, akkor beis­meréseknek és lemondásoknak a for­májában. Maga Tito ismerte be, hogy ..az ötéves terv sok feladatáról le kel­lett mondaniKardelj pedig Mari­borban egy beszédében kijelentette: heves gazdasági ágak számára az öt­éves terv „meghosszabbodik 1952-ig“. Mind a két nyilatkozat világos beis­merése a kudarcnak. Az előirányzott terveket már 1948- ban sem érték el, 1949-ben még rosz­­szabbá vált a helyzet és nem javult 1950-ben sem. A jugoszláv tervbizott­ság negyedévről-negyedévre leszállí­totta a feladatokat minden iparágban, de az ipar minden területén mutat­kozó bomlást és zűr­zavart sem igaz a demagógiával, sem a meghamisított statisztikával, sem a kényszermunka­­rendszer kiterjesztésével nem lehetett leplezni, vagy rendbehozni. A tüzelő­­anyaghiány olyan súlyos, hogy meg­bénít minden iparágat és pedig első­sorban az áramfejlesztő állomások és a vasutak tevékenységét. Tavaly csu­pán Szerbiában több mint 200 ipari vet­tol­ar­­félüzemmel dolgozott. Terror, kényszermunka,­­ ellenállás Hiába minden terror, hiába kény­szerítik a munkásokat, hogy'' naponta 14­-16 órát dolgozzanak, sem a kí­méletlen kormányzati erőszak, sem az életszínvonal állandó csökkenése, sem az éhség, sem a lerongyolódás nem alkalmas arra, hogy az embere­ket jó munkára ösztönözze. A mun­kások a gyárakból falura szöknek, a parasztok pedig egyire határozottab­ban tagadták meg a kényszermunkát az iparban. A zágrábi „Vestnik“ nem­régen beismerte­, hogy Horvátország­ban a bányászoknak néha 40 száza­léka sem jelenik meg a munka­helyen. A „Rad“ című belgrádi új­ság megírta, hogy ez év első negyedé­ben a szénbányászat 42.900 munka­napot vesztett, ennek eredményekép­pen csaknem 200000 tonna kiesett a termelésből. A ,florban írta, hogy ,,a szénbányákat elhagyta a falvakból toborzott (vagyis erőszakosan a bá­nyákba hajtott) új munkások teljes létszámának 97,3 százaléka, ami any­agit jelent, hogy a szénbányászatból annyian távoztak, amennyien érkez­tek­. A jugoszláv dolgozók életszínvo­nala most már annyira alacsony, hogy még a háborús évekkel sem bírja el az összehasonlítást. A főbb élelmiszerek ára a múlt évihez képest hét-nyolcszorosra emelkedett, s ha a munkás egy öltönyt, vagy egy kabá­tot akar varratni, államilag rögzített árakon, háromhónapi munkabérét kénytelen feláldozni erre a célra. Azok a nyomorúságos havi fejada­gok, amelyeket jegyre adnak, a dol­gozó embernek ötnapi szükségletét sem fedezik. A „gyémánttirrant piszkos Üzletet Ilyen helyzetbe juttatta Jugoszlá­viát a belgrádi kormánykörök bűnös gazdasági politikája, amely közben gondoskodott arról, hogy Tito és bandája minél zsírosabb üzleteket köthessen a nyomorgó és elnyomott nép véres verejtéke árán. Miután hatályon kívül helyezték az iparvál­lalatok és a közlekedés államosításá­ról szóló törvényt, úgyszólván az egész jugoszláv ipar egyetlen magán­­részvénytársaság kezébe került, amely mögött Tito és közvetlen cinkosai állnak. A nyugati sajtó „gyémánt király­nak“ szokta nevezni Jugoszlávia mos­tani fasiszta urát. Valóban, Tito mérhetetlen kapzsiságában nemcsak a jugoszláv nemzeti vagyon jelentős részét s ennek a vagyonnak a hasz­nát szerezte meg, hanem „összegyűj­tötte“ a Jugoszláviában feltalálható briliánsokat, ékköveket is és tömér­dek ékszert, aranyat halmozott össze. Az ő kezében vannak a Karagyorgye­­vics-ház Jugoszlávia különböző ré­szeiben épült villái és palotái s mi­közben a dolgozó nép hihetetlen ín­ségben él, a belgrádi kényur angol­­amerikai vendégei tiszteletére, akik egyre nagyobb számmal keresik fel m­űvészetre és ivászatra milliókat her­dál el. A háborús uszítók csatlósa A belgrádi kormánykörök bűnös gazdasági politikája egyre nagyobb felháborodását kelt Jugoszlávia dol­gozó népében. Az országban növek­szik az ellenállás a Tito-bandával szemben, ezt az ellenállást még fo­kozzák azok a tárgyalások, amelyek nyilvánvalóvá teszik a jugoszláv nép előtt, hogy Tito teljesen az imperia­listák szolgálatába szegődött, ameri­kai gazdái parancsára az athéni mon­­archofasiszta kormánnyal együttmű­ködve veszélyezteti a békét a Balká­non. Titóék nyílt és titkos egyezségekre lépnek az angol-amerikai kalando­rokkal, fegyvert csörtetnek a szom­széd békeszerető országok határain, háborús nyugtalanságot szítnak a Balkánon és ez nemcsak a béke­tábor éberségét fokozza Jugoszlávia irányában, hanem az elnyomott ju­goszláv nép gyűlöletét is azzal a fa­siszta kényúrral szemben, aki a dél­­szlávokat készséggel szállítaná ro­hamcsapatnak és ágyútölteléknek az imperialisták számára. Titót olcsón vásárolták, gyengén fizetik és természetesen nem túlságo­san sokra becsülik az amerikaiak. A lebecsülés nemcsak abban nyilvánul meg, hogy alamiznákkal szúrják ki a szemét, nemcsak abban, hogy hadseregét az ócska világháborús német fegyverekkel látják el, hanem a hangban is, amit az amerikai sajtó Tito személyével kapcsolatban hasz­nál. A „Business Week“, az ameri­kai bankkörök folyóirata, a minap egyik cikkéb­en „a legsilányabb áru­nak“ nevezte Titót, amikor megvonta az amerikai üzletemberek jugoszlá­viai befektetéseinek politikai és gaz­dasági mérlegét, Andre Laguarre a „Time“ című folyóiratban pedig egy ismert washingtoni politikus, kijelen­tését idézte: „Tito közönséges disznó, de a mi disznónk.“ Várjon lehet-e ennél gyilkosabban kifejezni Titóról és bandájáról azok­nak a becsmérlő véleményét, akik ezt a bandát olcsó pénzen a maguk sötét céljaira megvásárolták?! Kereken hatvan esztendővel ezelőtt egy fiatal magyar arisztokrata, Justh Zsigmond, naplót írt gondtalan ta­vaszi és nyári napjairól, amelyeket akkor kivételesen nem Pak­sban, ha­nem Budapesten és a vidéken töltött. .Justh író volt, művelt és tehetséges ember, a legm­­vészibb egyéniségek egyike a századvégen nálunk. Még soká élhetett volna, ha nem viszi el oly korán, harmincegyéves korában, a tüdővész. Gyorsan, lázasan élt, kör­nyezetével ellentétben állandó izga­lomban és érzékenységben. Kitűnő megfigyelő és tragikus igazmondó. Senki a magyar arisztokráciáról nem mondott olyan marasztaló ítéletet, mint ez az őszinte, fáradt, finom, in­gerült, elemző fiatalember, aki saját osztályát bírálta meg, belülről szólt, önmagának vallott, illetékes volt, semmi okunk, hogy szavaiban kétel­kedjünk. Faimus című regénye is vallomás a magyar főúri társadalomról, az or­szágot markoló, céltalan, sehova se igyekvő, beteg, ham­­kész családok­ról, amelyekben az öngyilkosság az egyetlen akaratmegnyilvánulás és em­- sítésre méltó esemény. Ez a regény a felvidéki családokról szól, lírai erő­vel rajzolt színes körkép, gyöngén ál­cázott alakokkal, akik az író kor­­társai voltak s akik köze, mint a re­neszánsz mesterei, odafestette önnön magát is. A regény anyagát ott talál­juk a nevezetes naplóban. Ez már név szerint említ mindenkit s valódi helyhez köti mondanivalóját. Alig ta­lálni becsesebb társadalomtörténeti rajzot ebből a korból. A napló soká lappangott a Széchenyi Könyvtár kézirattárában. Halász Gábornak kö­szönhetjük, hogy néhány évvel ez­előtt sajtó alá rendezte és ki­­m­m­ túl Nagyszabású naplóról van szó, valóban lehetséges, h­ogy írója mű­alkotásnak szánta. Akkor ,még Mikszáth rajzai és re­gényei, Ady nagy versei félúton vol­tak. Az írók másról beszéltek, nem a saját korukról, legkevésbbé töreked­tek emberábrázolásra és a környezet hiteles képére. Izgalmukat, társa­dalmi helyzetüket, alkotó vágyuk ko­rai elhervadását szomorú hangulatú lírában fejezték ki. Bírálat helyet általános komorságot mondtak, a nép helyett a magányt keresték, aka­rat helyett borongó hangulatot árasztottak. Olyan volt ez az ország­nak, mintha a föld eső helyett har­matot kap. Justh Zsigmond azonban nem a hangulat-muzsikálók közé tartozott, bár a haladás és búcsú érzelmeit szerette. Gondolattal járt ér­zelmei élén, másra vágyott otthon és a világban egyaránt, jobbra, érdeme­sebbre, reformokra, a tespedés és köl­döknézés helyett. Justh Zsigmond messzire ugrott ki, Pak­sba és délre, sőt Ázsiáig ment, hogy Ady változtató, sorsoldó magyar érzéseit megtalálja és kifejezze s Mikszáth leleplező kriti­kájával elmondjon mindent arról a rétegről, amely már rég beteg volt s érdemtelen egy ország vezetésére. A napló tula­jdonképpen kettős írásmű, első része párizsi anyag, második a hazai. Minket az utóbbi érdekel. Mert a párisi napló csupán Justh lelki fejlődését és ödöngését beszéli el, a hazai ellenben lépésről lépésre, embertől a kastélyig: véleményt mond, pillanatképeket közöl s feltárja a valóságot. Míg a politikai élet arisz­tokrata­ szereplői el akarják hitetni a tűnődő magyar értelmiséggel, hogy képesek az ezeréves nagy haza veze­tésére és táplálására, addig a közü­lük való fiatal írástudó ijesztően az ellenkezőjét állítja. Justh Zsigmond körképének magyar főúri társadalma már csak reprezentál, vagyona még úgyszólván érintetlen, de kastélyaiba húzódva, elkülönülve mindentől, ami országbéli gond és népi élet, duz­zogva a zsidók miatt, kik gyorsan gazdagodnak, önmagukba zárkózva élnek a pompa­­és tobzódás mocsa­rában. Az író azt írja meg, hogyan töltik el életüket a semmittevéssel. Eh­hez is művészet kell s ez a hanyatló, beteg, vérben és lélekben egyaránt fertőzött társadalmi réteg ezzel a ,,művészettel“ zárja le a magyar feu­dalizmus történetét. Az öreg grófasszonyok még megren­dezik csillogó fogadásaikat a pesti palotákban. Vadászat ürügyén még megjelennek a férfiak valahol Túróc­ban, vagy az erdélyi havasokban, a családi várak erdeiben, s ez nyilván Justh Zsigmond naplója írta : Szalatnai Rezső a legnagyobb esemény életükben. Egymás közt házasodnak. Aki a cso­portból kiütközik, az biztos nem fő­úri származék. „Igen egészséges, jó magyar kálvinista, puritán családból való, amely hátra, van két jó század­dal és egy csepp művészi érzéke sincs”­­— írja Justh egy helyütt vala­kiről, aki valami véletlen szeszély ré­vén sodródott bele ebbe a szektájába a vérnek. Báloznak, mulatnak, cigá­nyokat játszatnak, fecsegnek, féle­lemmel és gyanakvással telve meg s az öngyilkosságra olyan szépen készülnek, mint egy ceremóniára. Egymást látogatják és hajnalig elidőznek a melegszínű, össze­hangolt, de nagyobb ízlés nélkül berendezett szalonokban. Necsak idézzünk a naplóból, az egyik fo­gadásról: „Este b­en Batthyány-Fes­­tetich Zéyne grófnénál, Géza és a B.-leányok nagyanyjánál Budán. Egy egészen Faubourg St. Germain jellegű palota. Óriás Louis XV. kőlépcső, már az előszobában megüti az em­bert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valamely savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és rozmaring divatjából származott ránk. Bajuszos inasok, vén, alig bi­cegő komornyik, halvány drap, 1850- ből való, úgynevezett slendrian búto­rok, palisandre-fával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök, etazserek. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fauteuilök, öt szalon nyitva, mind fényesen kivilágítva, s a nagy szalon egyik sarkában, egyenesen, mereven, óriás fekete selyem, 1843- ból való fejkötőben, befűzve, renge­teg krinolinban, amely alatt csörgő, suhogó alsószoknya s e felett fekete noir antique uszályos, ezer redőjű toilette, a finom arcú, egyetlen fenn­maradt douairiére, Batthyány Zé­­line grófné palota és csillagkeresztes hölgy a ki Jahr am jahr­ein így várj­a vendégeit...“ S ha ezt a környeze­tet már nagyon megunja, vidékre utazik. Vidékre utazik, unalon váltó kör­nyezetbe, barátaihoz, akiket, főleg a nőket, szellemesen tud jellemezni. Nagy ebédek, trécselések, pletykák, egyik família a másikat marja. Justh­­nak mindez fárasztó már, holott még ifjú, aki ennek az életformának ép­­penhogy az elején áll. Egyszer Repay Simonnál száll meg Tajnán. A prés­ház fent van a Bars megyét uraló he­gyen, őszi szüreti hangulatok fogják körül. Holbein híres szőke Madonná­jára emlékeztető tót leányok sűrűé­nek ott, aranygyöngyös pruszlikaik­­kal a nagy fehérre meszelt teremben, mely zöld vesszőgallyakkal, gyertyák­kal és zászlókkal van feldíszítve s az ablakokból végiglátni az Érsekújvárig húzódó síkságon. „Ré­­vay Sírai -- írja Ju­stl­ — tűzoltói parancsnoki uniformisában, aranytól ragyogva, bíbosbélésű ködmenben fel­emeli poharát.“ És így mulatnak, tán­colnak a szőke jobbágy lány­ok­kal, cigányzene kísérete mellett, fiatai fő­­urak, a magyar világ birtokosai, akik nem képesek érte semmi fej­lesztő, építő cselekedetre. Szomorúan állapítja meg, hogy barátai, akikhez nagy reményeket fűzött, nem váltak be. De vannak pajtásai, akik vele egyetemben kicsinyesnek és utálatos­nak látják azt a pályát, amelyet csa­ládi hagyományok jelöltek ki a szá­mára. Különös világ: A felvidéki nyári éjszakában sziporkáznak a csillagok zúgnak a zárt úri park jegenyéi, ne­héz a virágok illata s érdemtelen ér­zés gazdagnak lenni megnyugtató, sőt boldogító cél nélkül. Justh kísér­tetiesen érzi, hogy ez a világ halálra van ítélve, elvénült beteg, nincs ereje, nincs eszméje, sírba vágyik. A fiatal arisztokraták egyike, egy Kegleoich gróf az aranyosmaróti erdőben, iszonyú égzengés közepette, egy vadászházban, 1889 nyarán, megváltja Justhnak, hogy Marxot kell olvasniuk. Justh különben már régóta híve Darwin tanának, de Marxot a komoly, minden újdonság­ban jártas Keglevich­ magyarázza meg neki. Olvasd Marxot! — mondja a pajtás. Olyan dolgokat magyaráz meg Marx szemlélete, melyeket sehol másutt nem talál meg az igazságot keresve. Most már tisztán lát, mondja erre Justh szinte vallomás­képpen. Justh Zsigmond, a véko­nydongájú, finom arcélű, szakállas ifjú, akinek Turgenger az írói eszménye, lelké­nek másik felével, sőt olykor megráz­kódva az egésszel, a jövő sejtelmei­nek élt: demokrata volt és népbarát. Tiszáról kézlegyintéssel szól. A csalá­dokról, a főúri gazdagokról, keserű szájízzel mondja, hogy nem támogat­ják pénzzel azt a tervét, hogy a ma­gyar képzőművészetnek európai rangú egyesületi keretet és szabad műkö­dést biztosítson. Széchenyinek nincse­nek már követői. Justh magánosan áll. De nem hagyja magát. Nemcsak együtt érez a néppel, de a népért sze­retne dolgozni. Jóbarát­jai a szent - tornyai parasztok. Békés forrongó parasztjai, akikkel színházat játszot­ti birtokán. Úgy érzem — írja —, mi­dőn ezzel a néppel vagyok szemközt, mintha az antik Görögországban lennék. Egyensúlyt kell a néptől sze­reznünk, nekünk, magyaroknak, mindnyájunknak, hogy betölthessék szerepünket a Duna-tájon. A nép az élet és jövő útja, vallja a beteg, fá­radt tüdejű fiú, aki a magyar nép­dallal s a magyar paraszt­ fiatalok színjátékéban tudott igazán meg­pihenni és őszintén gyönyörködni. Justh olyan volt, mint Mednyánszky László, a barátja, a főúri osztályból kilépett festő, aki a szegények és csa­vargók őszinte barátja lett, midőn fa­nyalogva bezárták előtte a paloták kapuit. Mednyánszky borongó, halott fényű mocsarakat, vadvizeket, elha­gyott patakpartokat festett és a sze­gények, elesettek, a háborúban meg­gyötört katonák arcát. Justh ennél többet tett: elítélte saját osztályát, megmérte szűkebb társadalmát s határozott mozdulattal mutatott jö­vőnk egyedüli forrására,­ a népre. Ez­zel a mozdulattal tűnt el s ezzel je­lenik meg emlékezetünkben. Mint egy tiszta fény, a mult se­tétjéből. KISÚJSÁG Vasárnap, szeptember 3 A szovjet színházak sikerei Négy évvel ezelőtt hozta meg a Bolsevik Párt Központi Bizottsága emlékezetes színházi határozatát, amely történelmi jelentőségűvé vált. Ez a határozat világította meg a szovjet színházak útját. Négy év alatt a drámai színházak műsorában hatalmas haladás mutatkozott a ha­tározat eredményeképpen. Ebből az alkalomból vezércikket írt a Pravda „A szovjet színházak sikerei felé“ címmel A vezércikk beszámol arról, meny­nyire szereti és értékeli a színházat a szovjet nép, mennyire igényes, év­ről évre nagyobb követelményeket támaszt a színházakkal s művészeik­kel szemben. A színházak dolgozói és a drámaírók előtt az a feladat állt és áll, hogy a szovjet társadalom életét annak szakadatlan fejlődésében ábrázolják és mindenképpen hozzá­járuljanak a szovjet ember legjobb jellemvonásainak továbbfejlesztéséhez. A mai szovjet darabok vezető he­lyet foglalnak el a műsoron. Nemes és művészi feladatot oldottak meg Lenin és Sztálin szeretett alakjának színpadra vitelével. A dolgozók ha­zafias munkája, a kolhozfalvak dol­gozóinak élete, a szovjet emberek hősiessége és győzelmei a Nagy Hon­védő Háborúban s az új háborúig,) gyújtogató imperialisták leleplezése szerepelt a nagysikerű darabokban. A vezércikk idézi Sztaniszlavszkij tanítását, hogy a művészek az igaz­sághoz hű, mélyreható vonásokkal ábrázolják a jelenkort, megállapítja, hogy a színházi művészet színvona­lának állandó emelkedéséhez az visz, ha a színház szoros kapcsolatban áll az élettel s a színház művészeti dol­gozóinak alapos ideológiai felkészült­sége, a teljes értékű műsorterv, a bol­sevik kritika és önkritika fejlesztése, a rendszeres tanulás és a mesterség­beli tudás állandó tökéletesítése vezet a színvonal emeléséhez. A szovjet színházak együttesei, aki­­ket az egész nép szerető figyelemmel vesz körül, egyre újabb sikereket ér­nek el a szovjet szocialista művészet — a világ legmagasabb eszmeiségű, leghaladóbb művészetének fejleszté­­sében — fejezi be cikkét a Pravda. Levelezés és aktázás helyett telefoni és személyes elintézés a főszempont a Pest megyei Tanácsnál A Pestmegyei Tanács két hónapi munkája tapasztalatainak birtokában most a nemrég alakult járási és vá­rosi tanácsokat segíti ügykezelésük kialakításában. A járási és városi végrehajtóbizottságoknál előmoz­dítja, hogy önállóan, tel­jes felelősség­gel döntsenek azokban az ügyekben, amelyek a járás területére vonatkoz­nak. Felh­ívták a járási és városi ta­nácsok figyelmét, hogy az egyes osz­tályok az ügyek elintézését ne igye­kezzenek egymásra hárítani, mert ez hátráltatja az ügymenetet és alkal­mas a bürokrácia fenntartására. Ál­talában azt javasolja a megyei tanács, hogy egyes ügyekben az osztályok a telefont és személyes elintézést vá­lasszák levelezés és aktázás helyett és a tanácsi dolgozók politikai nevelésé­vel fokozzák a közigazgatási munka színvonalát. Szovjet gyermekfilmekkel köszöntik a mozik az új tanév kezdetét Az új tanév megnyitása alkalmából szovjet gyermekekről szóló filmeket mutat be néhány mozi. A­­filmek a szovjet gyermekek boldog életét tükrözik és az élenjáró szovjet ifjú­ság­ példáját m átütják fiatalságunk elé. Az Olympia, szeptember 4-16-ü­gy, ,ezt „Első­­ osztályosok“ , cípia - filmet játssza. A filmet vasárnap délelőtti matinén a Bástya és a rákospalotai József Attila is vetíti. A bemutató­mozik szeptember 7-én tűzik mű­sorra a ,,Szerencsés hajózást“ című filmet, magyar hanggal. Ez a film a Nahimov tengerészeti­ akadémia fia­tal növendékeiről szól. Végül az Út­­­törő mozi szeptember 10-én nyitja meg kapuit a ,,Muzsikál az ifjúság“ című alkotással. Özönlenek a szeretet­­csomagok Horen felé A koreai szabadságharcosoknak mind több és több dolgozó küld szeretetcsomagot. A Kiskunfélegyházi Gépgyárban a­­Szabadságharcos Szö­vetség tagjai egy nap alatt 70 szere­­tetcsomagra szóló utalványt igényel­tek a városi békebizottságtól. A Tolk­­­­zem dolgozói kivétel nélkül vállal­ták, hogy szeretetcsomagot küldenek Koreába. Sopronban a csomagkü­ldési mozga­lomhoz csatlakoztak már a Gázgyár, a Vasöntöde, a Dunántúli selyem­­szövő, a Soproni Selyemipar, a Pa­mutipar és a Fésüsfonalgyár MNDSz­­asszonyai is. A győri MNDSZ-asszonyok 250 szeretetcsomagot küldenek a koreai szabadságharcosoknak. Székesfehér­váron a most megalakult erzsébet­városi MNDSZ-asszonyok egy nap alatt 30 szeretetcsomag-utalványt he­lyeztek el. .

Next