Kis Ujság, 1990. július-december (68. [2.] évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-06 / 36. szám
10 BERLIN SZOLNOKI LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA A Kommunista Nagy Fal romjainál... A háttérben ott a szétvert, kilyuggatott börtönfal, két világrendszer kettéválasztója. Előtte lengyel zugárusok szovjet katonasapkát, derékszíjat, váll-lapokat és kitüntetéseket kínálnak, immár nyugatnémet márkáért Ütöd a falat és azt képzeled, hogy te is hozzájárulsz az eszetlen zsarnokság elpusztításához. Ha útlevéllel átjutottál is, akkor megvárakoztattak, megaláztak, kérdőívekkel gyötörtek, tükörrel asszonyod szoknyája és autód alá néztek... Telis-tele rakták betonnal, örök időkre szánták. Alig 10 hónappal ezelőtt még felugattak volna a géppisztolyok, ha valaki keletről a közelébe merészkedik. Mára turistalátványossággá lett az Iszonyat A békéért és a szocializmusért! Tavaly ősszel még fennen lobogtak a mára porban heverő zászlók. Mi lesz a meggyalázott szavakkal? Kis Újság 1990. szeptember 6. ELHÚZÓDIK A KÖRNYEZETVÉDELMI VIZSGÁLAT Tovább háborog a Hévízi-tó Előző számunkban a Nincs nyugalma a Hévízi-tónak című írásunkban beszámoltunk arról, hogy a tavat övező erdő területén folyamatban van egy gyógyászati célokat szolgáló kemping kialakítása. A helybeliek nem nézik jó szemmel a tó békéjét háborgató munkálatokat. Attól tartanak, hogy a fák, bokrok tömeges kivágása, a mocsaras, lápos talaj bányameddővel történő feltöltése, közművesítése, a szükséges kiszolgálóépületek megépítése és működése veszélyt jelentenek a Hévízi-tóra. Ezért a helyi pártok és egyesületek képviselői 1990. augusztus 10-én Balatonföldváron panasszal fordultak az éppen ott tartózkodó dr. Tarján Lászlónéhoz, a Környezetvédelmi Minisztérium politikai államtitkárához. Mondandójuk alátámasztására a területen véghez vitt pusztításról készített videofelvételeket is bemutatták. Dr. Tarján Lászlóné azonnali, határozott intézkedése folytán augusztus 23-án szakértő bizottság utazott Hévízre. Lényegretörő, korrekt, de gyors jelentést kért tőlük az államtitkár, amelyből kiderül, történt-e olyan környezeti károkozás, amely generális intézkedést igényel. A Természet- és Tájvédelmi Főosztályról * Csapóné Felleg Ágota, a Vízgazdálkodási Főosztályról Kisgyörgy Sándor irányította a helyszíni szemlét. Áttanulmányozták a Nyugat-Dunántúli és a Közép-Dunántúli KÖVIZIG korábbi ellenőrzéseinek dokumentumait, szemrevételezték a gyógykemping területét. Tanulmányozták a terep megváltozott viszonyait, a sérelmezett fakivágásokat. Felkeresték az érintett feleket, a hévízi panaszosokat csakúgy, mint az Állami Gyógyfürdőkórház főigazgató főorvosát, dr. Balogh Zoltánt. Az ő tájékoztatója alapján megállapítható, hogy gyógykemping egészségügyi intézményként fog működni, mivel az ambuláns betegek elhelyezését szolgálja majd, s így a kórház maximálisan érdekelt abban, hogy a tó mikroklímáját megőrző, a betegek hatékony gyógyulását elősegítő természeti környezet biztosított legyen. Dr. Tarján Lászlónétól kapott értesüléseink szerint a bizottság augusztus 28-án elkészített jelentése alapos tényfeltáró munkát tükröz. Azonban az államtitkár asszony szükségesnek tartja az ügy további, részletesebb tanulmányozását, a valós természeti értékek, a zöldfelület védelme, a tó vízének mennyisége, minősége szempontjából. Az átfogó, minden lényeges mozzanatra kiterjedő vizsgálódás hosszabb időt vesz igénybe. Addig is az érintett felek és az érdeklődők türelmét kérjük. SZEKERES JUDIT Egyetemista koromban gyakran került szóba. Jobban mondva: dalba. A Bagolyvár nevű, valamikor jóhírű budai kisvendéglő ütött-kopott lugasai alatt ültünk néhányan, joghallgatók, kollégisták. Beszélgettünk, kortyolgattunk, s miután kiderült, hogy a világ körülöttünk milyenformán áll — s olyanformán mennyivel másabb volna —, vagy Varjú Pisti, vagy a Guszti rákezdett. Rákóczi, Hargita, Tyukodi pajtás, meg hogy piros-fehér-zöld a lobogó... Aztán persze hazamentünk a kollégiumba, valami olyanfajta érzülettel, hogy „megint jól kiénekeltük...” Nem volt ez „akármi” akkoriban, hiszen még az üres kancsónak is „füle volt” az ilyesmire. Túl a beszélgetésben elhangzott érveken, történelmi dátumokon, falvak, városok nevein, Rákóczin, Kossuthon, Széchenyin, a társaságot a régi jelképek tisztelete tartotta össze. Nem alakítottunk ki semmiféle egyletet — amint később néhány jóakarónk ezt összesúgta a hátunk mögött —, nem szövetkeztünk, nem szőttünk fondorlatos terveket Kádár János megdöntésére, csak beszélgettünk. Meg a végén mindig énekeltünk. Nem azért, mert „sírva vígad a magyar”, hanem mert jólesett. Jó volt például arra gondolni, hogy nekünk, magyaroknak volt egy madarunk, a turulmadár. Hogy van egy szép madarunk. Hogy ezt nem tegnap, nem akkoriban, nem most „találtuk ki”, hanem régtől fogva van. Igaz, akkoriban már legalább harminc éve eltűnt mindenhonnan. A helyéről. Falusi emlékhelyek, háborús hősök táblatartó oszlopai és országzászlók emlékművei tetejéről. Lecsapták, lelopták, leverték, összetörték. Szülőfalumban, ha igaz a szájhagyomány, éppen a tanácselnök keverte a betont ahhoz, hogy a kőről levert kőmadarat bedolgozzák a szovjet katonák hősi emlékművének alapjába. A turulmadárnak persze van történelme. Nemcsak dalok szólnak róla, hanem magyar történeti források, írások és kutatások, címer- és jelképtani elemzések. S nem tiszta történelméhez, hanem történetéhez tartoznak azok az események és személyek, amelyek Turulmadár és akik e magyar jelkép segítségével, ennek „alkalmazásával” kívánták némely korban megmagyarítani a csőcselék alantas „politikai” törekvéseit. Ez tény. De a turulmadár sosem viselt nyilaskeresztes karszalagot. A madár — és amit valóban jelentett „en bloc” — sosem volt sem nacionalista, sem irredenta, sem — kirekesztőleg! — antiszemita. Az más kérdés,hogy ilyen indulatokkal a szívükben, sokan bújtak a turulmadár szárnyai alá, e nemzeti jelkép takarásától remélve és nyerve olykor politikai felszentelést galádságokhoz is... Miért írom mindezt? Mert hetilapi híradás szólt arról a minap, hogy Pestszentimrén országzászlót állítanak a helybéliek. S hogy a hajdani országzászló előtti emlékművön valaha turulmadár díszlett, de az „1945-ben nem volt szimpatikus"... El is ásták — így a helyi történeti társaság elnöke — a téren ezt a madarat, miután „lelkesen ledöntötték”. Hogy a különféle nemzeti, történelmi jelképek iránti szimpátia melyik években, hogyan változott — és változik! —, azt, úgy gondolom, mindannyian tudjuk, tapasztaljuk. Hogy a rendszerváltozás az, ami visszahelyez eredeti helyére és értékére címert, zászlót, sok jelképet és azok tiszta jelentését is, ez sem vitatható. Miért hát, hogy a sok régi közül ez a turulmadár az (?), amelyikkel kapcsolatban némelyekben — némelyek — célzatos „félelmeket” ébresztgetnek? Miért, hogy amint valami nem csak kikiáltatik magyarnak, hanem igazán, eredendően az is, néhány tucat polgártársunk kezében nyomban a riogatás töklámpásává válik? Mért kell busó álarcot fabrikálni Magyarországon magyar jelképekből, magyar emberek „jó szándékú kordában tartására”, azzal a nem is titkolt reménnyel, hátha ezek segítségével elszégyellik magukat? A magyarok... Ha ez a mostanában már nem is csendes „üzengetés” tovább folyik, eljutunk oda, hogy — a busó álarcnál maradva — mi, magyarok leszünk saját magunk törökjei. Ez pedig nem volna egészséges. Illő és kellő idézni a pestszentimrei társaság elnökének józan szavait: „Én bízom benne, hogy ma már nem történelemszemlélet nélküli emberek élnek itt, hanem olyanok, akiknek van egy kis rálátásuk a történelemre. Olyanok, akiknek arra is van egy kis eszük, hogy meggondolják azt, mit lehet ma a történelemből visszaidézni, és mi az, aminek ma sem aktualitása nincsen, sem pedig reális lehetősége... ” Vagyis hogy az országzászlófelállítás nem Trianon elleni csendes népi tüntetés és nem területi követelések egyhangú népi megnyilvánulása! A turulmadár pedig nem a nemzeti ragadozás — semmilyen értelemben sem vett! — jelképesítése! Hanem az, amiről Pándi Tamás így beszél: „...Csak a magyarságtudatunkat akartam felidézni, azt a nagyon becsülendőt, hogy ezt a népet, a történelmét legalább a nemzeti trikolórral ünnepelnénk egy kicsit — a hétköznapokon is.” Példaértékű a pestszentimreiek megnyilvánulása és példaszerű elnökük józan szemlélete. Tisztelendő és követendő a szándék, hogy országos méreteket öltsön az országzászló-állítás: „Országzászlót minden önkormányzattal rendelkező településnek!” — adták ki jelszavukat. Nyugodtan hozzátehetjük — méricskélés és ijesztgetés nélkül — a turulmadarat is. Ahol megvan — raktárban, községháza pincemélyén, udvaron, tereken elásva —, vegyék elő! S ne tekintsék másnak, mint ami. Ne magyarázzon bele e szabad jelképbe senki semmiféle borzongósat, nacionalistát, irrendentát, sovinisztát és főleg antiszemitát. Mert ez a madár: jelkép. Ahogy jelkép — ha már madárról van szó — a Szabad Demokraták Szövetségének háromszínű három madara. Csak ez a turulmadár egy kicsit öregebb. Hadd kerüljön vissza azokra a helyekre, ahonnan eltüntették. Bizonyítsuk csak ezzel is, hogy nincs mitől félni polgárainknak Magyarországon. Ahol van szabad élet, lehetnek szabad madarak is... Még ha kőből, bronzból, vasból volnának is, nem jelentenek „mást”, mint teljes történelmünkhöz tartozó jelképet. S talán több, más jelképpel együtt szolgálhatják a magyarságtudat, a nemzeti önbecsülés — és nem a gőg! — erősödését. VÁRHELYI ANDRÁS