Kis Ujság, 1990. július-december (68. [2.] évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-06 / 36. szám

10 BERLIN SZOLNOKI LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA A Kommunista Nagy Fal romjainál... A háttérben ott a szétvert, kilyuggatott börtönfal, két világrendszer ketté­­választója. Előtte lengyel zugárusok szovjet katonasapkát, derékszíjat, váll-lapokat és kitüntetéseket kínálnak, immár nyugatnémet márkáért Ütöd a falat és azt képzeled, hogy te is hozzájárulsz az eszetlen zsarnokság elpusztításához. Ha útlevéllel átjutottál is, akkor megvárakoztattak, meg­aláztak, kérdőívekkel gyötörtek, tükörrel asszonyod szoknyája és autód alá néztek... Telis-tele rakták betonnal, örök időkre szánták. Alig 10 hónappal ezelőtt még felugattak volna a géppisztolyok, ha valaki keletről a közelébe me­részkedik. Mára turistalátványossággá lett az Iszonyat A békéért és a szocializmusért! Tavaly ősszel még fennen lobogtak a mára porban heverő zászlók. Mi lesz a meggyalázott szavakkal? Kis Újság 1990. szeptember 6. ELHÚZÓDIK A KÖRNYEZETVÉDELMI VIZSGÁLAT Tovább háborog a Hévízi-tó Előző számunkban a Nincs nyugalma a Hévízi-tónak című írásunkban beszámoltunk ar­ról, hogy a tavat övező erdő te­rületén folyamatban van egy gyógyászati célokat szolgáló kemping kialakítása. A helybe­liek nem nézik jó szemmel a tó békéjét háborgató munkálato­kat. Attól tartanak, hogy a fák, bokrok tömeges kivágása, a mocsaras, lápos talaj bánya­meddővel történő feltöltése, közművesítése, a szükséges ki­szolgálóépületek megépítése és működése veszélyt jelentenek a Hévízi-tóra. Ezért a helyi pártok és egye­sületek képviselői 1990. augusz­tus 10-én Balatonföldváron pa­nasszal fordultak az éppen ott tartózkodó dr. Tarján László­­néhoz, a Környezetvédelmi Mi­nisztérium politikai államtitká­rához. Mondandójuk alátá­masztására a területen véghez vitt pusztításról készített video­felvételeket is bemutatták. Dr. Tarján Lászlóné azonna­li, határozott intézkedése foly­tán augusztus 23-án szakértő bizottság utazott Hévízre. Lé­­nyegretörő, korrekt, de gyors jelentést kért tőlük az államtit­kár, amelyből kiderül, történt-e olyan környezeti károkozás, amely generális intézkedést igényel. A Természet- és Tájvédelmi Főosztályról * Csapóné Fel­leg Ágota, a Vízgazdálkodási Fő­osztályról Kisgyörgy Sándor irá­nyította a helyszíni szemlét. Át­tanulmányozták a Nyugat-Du­nántúli és a Közép-Dunántúli KÖVIZIG korábbi ellenőrzései­nek dokumentumait, szemrevé­telezték a gyógykemping terüle­tét. Tanulmányozták a terep megváltozott viszonyait, a sérel­mezett fakivágásokat. Felkeres­ték az érintett feleket, a hévízi panaszosokat csakúgy, mint az Állami Gyógyfürdőkórház fő­igazgató főorvosát, dr. Balogh Zoltánt. Az ő tájékoztatója alap­ján megállapítható, hogy gyógykemping egészségügyi in­­­tézményként fog működni, mi­vel az ambuláns betegek elhelye­zését szolgálja majd, s így a kórház maximálisan érdekelt ab­ban, hogy a tó mikroklímáját megőrző, a betegek hatékony gyógyulását elősegítő természeti környezet biztosított legyen. Dr. Tarján Lászlónétól ka­pott értesüléseink szerint a bi­zottság augusztus 28-án elkészí­tett jelentése alapos tényfeltáró munkát tükröz. Azonban az ál­lamtitkár asszony szükségesnek­ tartja az ügy további, részlete­sebb tanulmányozását, a valós természeti értékek, a zöldfelület védelme, a tó vízének mennyi­sége, minősége szempontjából. Az átfogó, minden lényeges mozzanatra kiterjedő vizsgáló­dás hosszabb időt vesz igénybe. Addig is az érintett felek és az érdeklődők türelmét kérjük. SZEKERES JUDIT Egyetemista koromban gyak­ran került szóba. Jobban mond­va: dalba. A Bagolyvár nevű, va­lamikor jóhírű budai kisvendéglő ütött-kopott lugasai alatt ültünk néhányan, joghallgatók, kollégis­ták. Beszélgettünk, kortyolgat­tunk, s miután kiderült, hogy a világ körülöttünk milyenformán áll — s olyanformán mennyivel másabb volna —, vagy Varjú Pis­ti, vagy a Guszti rákezdett. Rá­kóczi, Hargita, Tyukodi pajtás, meg hogy piros-fehér-zöld a lo­bogó... Aztán persze hazamen­tünk a kollégiumba, valami olyanfajta érzülettel, hogy „me­gint jól kiénekeltük...” Nem volt ez „akármi” akkoriban, hi­szen még az üres kancsónak is „füle volt” az ilyesmire. Túl a be­szélgetésben elhangzott érveken, történelmi dátumokon, falvak, városok nevein, Rákóczin, Kos­suthon, Széchenyin, a társaságot a régi jelképek tisztelete tartotta össze. Nem alakítottunk ki sem­miféle egyletet — amint később néhány jóakarónk ezt összesúgta a hátunk mögött —, nem szövet­keztünk, nem szőttünk fondorla­tos terveket Kádár János meg­döntésére, csak beszélgettünk. Meg a végén mindig énekeltünk. Nem azért, mert „sírva vígad a magyar”, hanem mert jólesett. Jó volt például arra gondolni, hogy nekünk, magyaroknak volt egy madarunk, a turulmadár. Hogy van egy szép madarunk. Hogy ezt nem tegnap, nem akko­riban, nem most „találtuk ki”, hanem régtől fogva van. Igaz, ak­koriban már legalább harminc éve eltűnt mindenhonnan. A he­lyéről. Falusi emlékhelyek, hábo­rús hősök táblatartó oszlopai és országzászlók emlékművei te­tejéről. Lecsapták, lelopták, leverték, összetörték. Szülőfalumban, ha igaz a szájhagyomány, éppen a tanácselnök keverte a betont ah­hoz, hogy a kőről levert kőmada­rat bedolgozzák a szovjet kato­nák hősi emlékművének alap­jába. A turulmadárnak persze van történelme. Nemcsak dalok szól­nak róla, hanem magyar történeti források, írások és kutatások, címer- és jelképtani elemzések. S nem tiszta történelméhez, hanem történetéhez tartoznak azok az események és személyek, amelyek Turulmadár és akik e magyar jelkép segítségé­vel, ennek „alkalmazásával” kí­vánták némely korban megma­gyarítani a csőcselék alantas „politikai” törekvéseit. Ez tény. De a turulmadár sosem viselt nyi­laskeresztes karszalagot. A ma­dár — és amit valóban jelentett „en bloc” — sosem volt sem na­cionalista, sem irredenta, sem — kirekesztőleg! — antiszemita. Az más kérdés,hogy ilyen indulatok­kal a szívükben, sokan bújtak a turulmadár szárnyai alá, e nem­zeti jelkép takarásától remélve és nyerve olykor politikai felszente­lést galádságokhoz is... Miért írom mindezt? Mert heti­­lapi híradás szólt arról a minap, hogy Pestszentimrén országzász­lót állítanak a helybéliek. S hogy a hajdani országzászló előtti em­lékművön valaha turulmadár díszlett, de az „1945-ben nem volt szimpatikus"... El is ásták — így a helyi történeti társaság el­nöke — a téren ezt a madarat, mi­után „lelkesen ledöntötték”. Hogy a különféle nemzeti, tör­ténelmi jelképek iránti szimpátia melyik években, hogyan válto­zott — és változik! —, azt, úgy gondolom, mindannyian tudjuk, tapasztaljuk. Hogy a rendszer­­változás az, ami visszahelyez ere­deti helyére és értékére címert, zászlót, sok jelképet és azok tiszta jelentését is, ez sem vitatható. Miért hát, hogy a sok régi közül ez a turulmadár az (?), amelyik­kel kapcsolatban némelyekben — némelyek — célzatos „félelme­ket” ébresztgetnek? Miért, hogy amint valami nem csak kikiálta­­tik magyarnak, hanem igazán, eredendően az is, néhány tucat polgártársunk kezében nyomban a riogatás töklámpásává válik? Mért kell busó álarcot fabrikálni Magyarországon magyar jelké­pekből, magyar emberek „jó szándékú kordában tartására”, azzal a nem is titkolt reménnyel, hátha ezek segítségével elszégyel­lik magukat? A magyarok... Ha ez a mostanában már nem is csen­des „üzengetés” tovább folyik, eljutunk oda, hogy — a busó álarcnál maradva — mi, magya­rok leszünk saját magunk török­jei. Ez pedig­­ nem volna egészséges. Illő és kellő idézni a pestszent­­imrei társaság elnökének józan szavait: „Én bízom benne, hogy ma már nem történelemszemlélet nélküli emberek élnek itt, hanem olyanok, akiknek van egy kis rá­látásuk a történelemre. Olyanok, akiknek arra is van egy kis eszük, hogy meggondolják azt, mit lehet ma a történelemből visszaidézni, és mi az, aminek ma sem aktuali­tása nincsen, sem pedig reális le­hetősége... ” Vagyis hogy az országzászló­­felállítás nem Trianon elleni csen­des népi tüntetés és nem területi követelések egyhangú népi meg­nyilvánulása! A turulmadár pe­dig nem a nemzeti ragadozás — semmilyen értelemben sem vett! — jelképesítése! Hanem az, ami­ről Pándi Tamás így beszél: „...Csak a magyarságtudatun­kat akartam felidézni, azt a na­gyon becsülendőt, hogy ezt a né­pet, a történelmét legalább a nemzeti trikolórral ünnepelnénk egy kicsit — a hétköznapokon is.” Példaértékű a pestszentimreiek megnyilvánulása és példaszerű el­nökük józan szemlélete. Tisztelen­dő és követendő a szándék, hogy országos méreteket öltsön az országzászló-állítás: „Országzász­lót minden önkormányzattal ren­delkező településnek!” — adták ki jelszavukat. Nyugodtan hozzáte­hetjük — méricskélés és ijesztgetés nélkül — a turulmadarat is. Ahol megvan — raktárban, községháza pincemélyén, udvaron, tereken el­ásva —, vegyék elő! S ne tekintsék másnak, mint ami. Ne magyaráz­zon bele e szabad jelképbe senki semmiféle borzongósat, naciona­listát, irrendentát, sovinisztát és fő­leg antiszemitát. Mert ez a madár: jelkép. Ahogy jelkép — ha már madárról van szó — a Szabad De­mokraták Szövetségének három­színű három madara. Csak ez a tu­rulmadár egy kicsit öregebb. Hadd kerüljön vissza azokra a helyekre, ahonnan eltüntették. Bizonyítsuk csak ezzel is, hogy nincs mitől félni polgárainknak Magyarországon. Ahol van szabad élet, lehetnek sza­bad madarak is... Még ha kőből, bronzból, vasból volnának is, nem jelentenek „mást”, mint teljes tör­ténelmünkhöz tartozó jelképet. S talán több, más jelképpel együtt szolgálhatják a magyarságtudat, a nemzeti önbecsülés — és nem a gőg! — erősödését. VÁRHELYI ANDRÁS

Next