Heti Kis Ujság, 1993. július-december (3. évfolyam, 27-53. szám)
1993-11-26 / 48. szám
1993. november 26 heti KISlíJSXG Ismét egy szomorú évforduló. Immár negyven éve, hogy a Szovjetunióba hurcolt magyarok első csoportja hazatérhetett. Az életben maradottak a Gulagról és egyéb haláltáborokból szabadulók között nagy számban testileg-lelkileg megnyomorodott emberek érkeztek meg. Az emberi erő, hit mégis csodákra képes. Dr. Keményfi Bélát tizenöt éves korában tartóztatták le Kaposváron. Megkísérelte a szökést, de meglőtték. A golyó a gerincét találta el, s azóta béna. Ennek ellenére elhurcolták és Szibéria különböző megsemmisítőhelyein temették el élve nyolc évre. E sokat próbált és sokat kibírt ember vallomását közöljük emlékeztetőül: „Akkor így beszéltek a nemzetek: Nagy csodát tett ezekkel az Úr!” (125. zsoltár) Nyirkos, őszi nap virradt ránk 1953. november 19-én. Izgalom szállta meg a lembergi gyűjtőláger 1500 lakóját. Több hónapi idegölő várakozás után eljött a várva várt szabadulás napja! Mintha álomból ébredtünk volna. Hihetetlennek tűnt! Még akkor is, amikor az orosz ábécé szerinti első 750 főt adategyeztetésre az irodához rendelték. Még aznap este megnyíltak a „pokol” utolsó kapui, ismételten egyeztették a kilépők adatait az iratokkal, és a szemcsés távozóktól is tíftig így el Yí.ttek búcsút a hátramaradottak. A szempillák megteltek apró gyöngyszemekkel, pedig tudták: öt nap múlva ők is indulnak haza. Nem tudtunk hinni a szovjet hatóságoknak. Majd kilenc év alatt a fogva tartók igazmondásáról, ígéreteik betartásáról keserves tapasztalatok halmozódtak fel bennünk. A kapun kívül ötösével sorakoztunk. Elöl a fiúk kezében nemzeti szintű lobogókat lengetett a nyers ukrajnai szél. - V sagom mars! Lépésben indulj! - hangzott a vezényszó. Hosszú tömött sorokban elindultunk az állomásra. A marhavagonokból álló szerelvényt a fiúk fellobogózták, hogy hirdesse: a sztálini megsemmisítő lágerek borzalmait túlélő magyar fiatalok mennek vissza hazájukba. Lomhán gördült ki az állomásról a szerelvény, majd felgyorsulva vett irányt a Kárpátok felé. A hegyek közel jöttek a vonathoz. Szinte úgy látszott, menten összepréselik, ahogy áthaladt a hágón. Munkács és Ungvár felé már megkönnyebbülten száguldott velünk a mozdony. Határállomás. Délelőtt 11 óra. MÁV személyvonat. Szovjet és magyar biztonsági emberek (ÁVH-sok), határőrök. Átszállás a személyvonatba. Blankettaosztás, azok kitöltése. Mind csupa izgalom, szorongás, hétszázötven kipirult arc. Délután 14 óra lehetett, amikor hosszú sípszó jelezte az indulást: 1953. november 20-át írták! Annyi esztendő múltán viszontláttuk a drága magyar Hazát, amelyért oly sokat szenvedtünk! A vonat robogott velünk, mintha érezte volna: örömet visz sok-sok otthonba. Meg sem álltunk Nyíregyháza-Sóstó állomásig. Nyitott ablakon át könnyes szemekkel, összeszorult torokkal gyönyörködtünk a nyírségi tájban. Gondolatban már otthon voltunk: kit találunk, tudják-e, hogy élünk, hogy jövünk? Ladvánszky Károly, ávós őrnagy üdvözlő beszédében ígéretet tett: 72 óra múlva mindenkit útnak indítanak a rabság előtti utolsó lakhelyére. November 23-án, hajnali négykor először a legtávolabb utazókat, majd a nap folyamán a többieket is kiszállították a nyíregyházi vasútállomásra. Előző este megkaptuk az „obsitot”: hadifogoly igazolványt, utazási utalványt, egynapi száraz élelmet és 30 forintot. Még aznap majdnem iiindenHi; megölelhette szüleik, j testvéreit, szeretteit. 1 Eltelt negyven év! De még ma is homály fedi, a közvélemény előtt sem ismert, hogy 1945-1949 között hány ártatlan magyar állampolgárt hurcoltak el a megszálló szovjet csapatok NKVD szervei, akiket azután a szovjet bíróságok törvénysértő ítéletekkel küldtek rabszolgamunkára. Sztálin: „a magyar kérdés vagonkérdés”. Olvashattuk háború alatt a plakáton. A megszállás után számtalan, rabokkal zsúfolt szerelvényt indítottak a Szovjetunióba, az utolsót 1949-ben. A magyar ifjúság színe-java, a legmunkabíróbbak estek áldozatul. De nem válogattak: vitték mindazokat, akiket a moszkovita kommunisták nemkívánatos személynek tartottak, egyik pécsi gimnázium hatodik osztályát, gyöngyösi kis-szaléziánusokat az ipari tanulóikkal, a bencéseket diákjaikkal, egész cserkészcsapatokat, serdülő lányokat, asszonyokat, sokat a Mindszentyügy ürügyén, és az öt pincehelyi kisfiút: két kilencéves, egy tízéves, a két tizenkét éves, ez utóbbiakat is 10-10 évre ítélve. Zsúfolt vagonok, éhezés, szomjúság, vérhas, tífusz, halál jellemezte a szerelvényeket. A szűk helyet a halottakkal meg kellett osztani, mert csak a célállomásoknál vették le őket. Egyötöde már kifelé elpusztult. Az életben maradottakra a távol-keleti, a szibériai, a sarkkörön túli, a kalimai, Gulag irányítása alá tartozó büntetőtáborok vártak. A lágerekben tovább tizedelte őket az embertelen munkanorma, a szén-, az ólom-, a réz, és az aranybányák kegyetlen munkakörülményei, a zord klíma, betegségek, éhezés. Százhúszezerből 1953. és 1955. években mindössze 3300 túlélő látta viszont hazáját. Hazatérés után az egyetemisták nem folytathatták megkezdett tanulmányaikat, szakmunkások nem kaphattak iparengedélyt, gépjármű-vezetői engedélyt. Sokat REF- esként kezeltek. Általában megfigyelés alatt tartottak bennünket. Ezért az ’56-os forradalom alatt többen elhagyták hazájukat, jelenleg is külföldön élnek. A súlyosan megromlott egészségi állapotban hazatértek egy része munkát vállalni nem tudott, éhbér-járadékot kapott. De a halál idehaza sem kímélte bajtársainkat, sokat elvitt a jégpokol bugyrában szerzett kór, ma már alig vagyunk hétszázan. Az elmúlt negyven év alatt csak a legközelebbi jó barátok vehettek részt egy-egy bajtársunk temetésén és csak titokban. Ma a SZORAKÉSZ - Szovjetunióban volt Rabok és Kényszermunkások Érdekvédelmi Szervezete fogja össze a még élő sorstársakat, baráti találkozókon veszünk részt, évente hálaadó ökumenikus istentiszteleten. Sára Sándor több dokumentumfilmet is készített rólunk, így pl.: Te még élsz?, Magyar nők a Gulágon stb. Többen közülünk megírták visszaemlékezéseiket, a teljesség igénye nélkül: Rózsás János Kesci'Ti~Ifjúság, Csikós Györgyi Sztrájk a pokolban, Keményfi Béla Magyar leventék a sarkkörön túl. Ennek ellenére a közvélemény vajmi keveset tud ezekről a borzalmakról, a kommunizmus rémtetteiről. A túlélőket a hatvanas években egyéni kérelmek alapján a Szovjetunió legfelsőbb Bírósága bűncselekmény hiányában rehabilitálta. A Magyar Országgyűlés 36/1993. (III. 28.) OGY határozatával erkölcsi elégtételt szolgáltatott nekünk azzal, hogy határozatában kimondta: „ártatlan emberek tízezreit fosztották meg szabadságuktól és tartottak fogva hazájuktól távol olyan körülmények között, hogy jelentős részük elpusztult”. 1993-ban 14-en vettük át a Köztársasági Arany Érdemkereszt katonai fokozatát a Parlamentben. Alapítványt hoztunk létre, hogy emlékművet állítsunk azoknak, akik nem bírták ki a lassú megsemmisítő lágerek borzalmait, és ott nyugszanak hazájuktól távol, idegenben. Hősök, mert hősökhöz méltón viselték el a kegyetlenségeket, a halált. Nekik is, akárcsak nekünk, egy bűnük volt: Isten, Haza, Szeretet! A történészek adóssága: hány ártatlant hurcoltak el az NKVD szervei, és hozzák nyilvánosságra mindazok nevét, akik felelősek sok tízezer honfitársuk haláláért! A negyvenedik évforduló alkalmával ne feledkezzünk meg a hősökről, mindazokról, akik nem mondhatják el velünk: „Az Úr valóban csodát tett velünk, ezért örvend a szívünk.” (125. zsoltár) Dr. Keményfi Béla HÁZUNK TÁJA HAZATERES A JÉGPOKOL BUGYRÁBÓL... A százhúszezerből mindössze 3300 túlélő látta viszont hazáját. v 5 Egy magyar polgár gondolatai POLITIKA - ÚRI HUNCUTSÁG - mondta a józan magyar paraszt. Minden oka megvolt rá, hogy így summázza az évszázadokon át megélt élményei alapján véleményét. Tényleg, a politikának úri huncutságnak kell lennie? Nem lehet úgy politizálni, hogy a politika elsősorban szolgálat legyen a magyar nép, a magyar nemzet szolgálatában? Úgy látszik, hogy az elmúlt évtizedek marxi agymosásai, a nemes értékek kirekesztése a közéletből VELEJÉIG MEGRONTOTTÁK az egymással élés szabályait. Ha végignézünk a politikai élet színpadán és elnézzük az ott ugráló sok-sok színészkedő politikust, fájdalmasan kell megállapítani, hogy a politikát mint a nemzet alázatos szolgálatát kevesen vállalták illetve vállalják. Azt lehet látni, hogy mindenütt a tülekedés, könyöklés, a mindenkin való átgázolás jellemzi a politika csinálok. Az, hogy HŰSÉG A NEMZETHEZ, sokak szerint csak ábránd, nosztalgia, mely összefügg a csikós, bő gatya és egyéb jelzőkkel. Vajon mit lát a parlamenti közvetítéseket néző és hallgató? Azt, hogy képviselőinek minden fontosabb, mint az a szolgálat, ami miatt odaküldtek a választói. Ellenzékiség JÓ ÉRTELEMBEN nincsen! Ellenzékieknek a másságuk megnyilvánulásával elsősorban köz javát kellene szolgálni.—NEMa EZT IRTNJÁK A VÁLASZTOK! Azt látják, hogy nem az építő segítésre, hanem sokszor meddő vitákra mennek el a drága órák, napok. Ez a politika megjelenik külföldön, a világ sajtójában, és sajnos nem mint a magyar nép érdekeit képviselő, segítő megnyilatkozások, hanem mint a magyar nép érdekeit súlyosan sértő, dehonesztáló megnyilatkozások. Vajon ezeknek az úgynevezett politikusoknak nincsen lelkiismeretük? Nem éreznek BŰNTUDATOT, hogy az őket tápláló és nem is rosszul ellátó nemzetet gyalázzák, hátba döfik? NEM KELL EZEN CSODÁLKOZNI! Bár sokunknak érthetetlen ez a skizofrén állapot, de megmagyarázható. Azok, akik évtizedeken át szívták magukba a marxi internacionalizmus tejét, ma köpenyegüket esetleg liberalizmusra fordítva könnyen tudnak egyenlőségi jelet tenni a két izmus között. Ha tovább nézzük a politika színpadán szereplőket, akkor megállapíthatjuk, hogy a BARÁTSÁG csak addig él és virul, míg az az egyéni érdekeit szolgálja a politikusoknak. SOHA OLYAN KÖNNYEN NEM RÚGTAK FEL ELVEKET ÉS BARÁTSÁGOKAT, MINT NAPJAINKBAN! Látjuk a pártok belső bajait. A jól bevált szalámitaktika bontja a pártok egységét. Ha feltesszük a kérdést, hogy MIÉRT, akkor előbújik az ÉN, CSAKIS ÉN előtérbe kerülési vágya, az EGYÉNI ÉRDEK KÖNYÖRTELENSÉGE, amely ÁTGÁZOL MINDENKIN ÉS MINDENEN! ITT MÁR SEMMI SEM SZENT!! Ez a könyörtelen és olykor tisztességtelen politizálás FIGYELMEZTET BENNÜNKET! MAGYAROK! AKIK MÉG ŐRIZZÜK MAGUNKBAN A TISZTESSÉG KICSINY SZIKRÁJÁT, jól nézzünk körül az 1994- es választások előtt! ISMERJÜK MEG ALAPOSAN A KÉPVISELŐJELÖLTEKET! A jövő közéletünk alapja, hogy olyan jelöltekre adjuk majd szavazatainkat, akik TISZTESSÉGGEL AKARNAK POLITIZÁLNI és akik elsősorban csak SZOLGÁLNI AKARJÁK A MAGYAR NÉPET, NEMZETET! Sinkovics Gyula LESZ-E LAKOSSÁGCSERE? Tudósítók jelentik Szarajevóból, hogy az éhhalál szélén álló város lakóit már csak egy fogoly- és lakosságcsere egyezmény keretében lehet megmenteni. Azok, akik más úton - igen kevesen - átjutottak, döbbenetes élményeiket mondják el az újságíróknak. Szarajevónak a tüzérségi találatok következtében összeomlott a csatornarendszere. A fekáliák a házak pincéiben úszkálnak, kicsapnak az utcára, már kerülgetni sem érdemes. A kormány elrendelte, hogy forró vízzel és sóval próbáljon a lakosság „beavatkozni”, de még ivóvíz sincs, áramról nem is beszélve, sőt a fűből készített levesből is hiányzik a só.A ténfergő emberek a bűzlő szeméthegyek között kotorásznak. A kutyák méltó ellenfelek, ők is a tonnányi szeméthalmokból igyekeznek zsákmányt szerezni. Minden fontos lehet az embernek: egy darab papír, faforgács, üres konzervdoboz. Mi lesz majd a télen? A cipőket is elégették, a bútorok már rég elhamvadtak. - Csak az jutott tavaly télen is némi vízhez, akinek még megmaradt a szánkója. A gyengéknek nincs túlélési esélyük. Nemcsak a golyók jelentenek veszedelmet, de a gengszterbandák is. - A gránáttűzben a kenyérért sorban állók is életüket vesztik. Mégis menni kell, ezt az tudja csak, aki az étel hiánya mellett sokszor 20 napig víz nélkül marad, hetekig áram nélkül kell léteznie és olyan pincében élnie, ahol a szellőzőberendezés már régen tönkrement. Az utcán mozgó minden célpontra, sorban állókra lőnek, a gránát szaggatta holttestek napokig az utcán hevernek. A legtöbben apatikusan készülnek a halálra, s most az éhenhalásra is. A végkifejlet elkövetkezik, hacsak a lakosságcsere az utolsó pillanatban még nem menti az életüket.