Kis Újság, 2001. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
2001-01-05 / 1. szám
Kis Újság KULTÚRA 9 Pósa Zoltán Ki hinné Bárány Tamásról, hogy idén töltötte be a hetvennyolcaddk életévét. Hiszen az utóbbi két esztendőben is novelláskönyvvel, paródiák gyűjteményével, „versprózákkal”, s egy Márai Sándor szellemét idéző drámával jelentkezett. Életművének enciklopédikus teljességigényével, a tizenkilencedik századi nagyrealistákat idéző, párját ritkító termékenységgel - mintegy hatvan könyvet jegyez - okkal-joggal vívta ki az újrealizmus nagymestere melléknevet. Azért kerestük meg otthonában, hogy beszéljen nekünk életútjáról és arról, mit szól ahhoz, hogy kor- és ezredfordulóhoz értünk? - Azt, hogy ízig-vérig realista író lennék, vagy valami más, nem én vagyok hivatott eldönteni. A besorolás az irodalomtörténészek dolga, meg különben is, minek könnyítsem meg a dolgukat. Mégis: tudom, hogy a mai világban ezt vállalni kicsit régimódinak tűnik, de az én írói fantáziámat a valóság elemei mozgatják meg. - Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy költői szűkszavúsággal, szikársággal festi meg műveinek helyszíneit. A hősök arcának megfestésével pedig - ellentétben a par excellence realista írókkal egyáltalán nem foglalkozik. Mindent az olvasó fantáziájára bízna hát? - Valóban, tudatosan törekszem arra, hogy a szereplőim jellemét térképezzem föl hajszálpontosan az olvasó számára. Ha ez sikerül, az arcuk is megképződik a befogadó fantáziájában. S ezáltal egy kicsit alkotótársammá válik, a szereplők arcát nyilvánvalóan a saját jellemének, ízlésének, neveltetésének megfelelően formálja meg. Hogy mennyire pontosan idézi föl a valóságos arcokat a hű jellemrajz, bizonyíthatná az Apátián nemzedék című regényem. Nekem két középiskolát is adott a végzet, s mindkét gimnáziumban zsúfolt, több mint hetvenes létszámú osztályba jártam. E két társaságból, mintegy száznegyvenkét emberből kiválasztottam az „apátián generáció” nemzedékrajzához tizenöt markáns karakterű osztálytársat. 1960-ben megjelent könyvem kiadója megbízott egy kitűnő illusztrátort - nevét azért nem mondom meg, mert igen érzékenyen érintette a balszerencse - hogy rajzolja meg könyvem figuráit. Szokásom szerint egyetlen félmondatnyi támaszkodót sem adtam a hősök külleméhez, ám a rajzok hasonlósága megdöbbentő volt egykori osztálytársaimhoz. Sajnos valaki az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy mégsem kellenek az illusztrációk, így vagy elhiszi nekem, amit mondok, vagy nem. Az viszont egyértelműen realista vonás, hogy enciklopédikus igénnyel igyekszik föltérképezni a társadalom minden szeletét. - Nézze, budapesti vagyok. 1922. március 21-i születésem óta megismertem a létezés végleteit, az élet minden szegletét. A Mária Valéria nevű nyomortelep tőszomszédságában töltöttem a gyermekkorom jó részét, most Budán élek. Irodalomtudományt, régészetet, jogtudományt tanultam, közben a vidéki életbe is belekóstoltam. Voltam hivatalnok, könyvtáros, szerkesztő. Sehol sem vagyok hát idegen. Otthonosan mozogtam a prolivilágban, iskolatársaim jó része a már említett, közeli Mária Valéria telepről jött, megszokott volt hát az is, hogy a téli, hideg napokon az osztály fele hiányzott, mert nem volt cipőjük. Éltem Kolozsvárt, Lipótvárosban, Ferencvárosban, a magyar élet spektrumának szinte minden színe és árnyalata felvillant előttem. S bár született városi ember vagyok, egy-két novellámban a parasztság gondjai is feltűntek. Azt a minden korábbinál rettenetesebb rombolást, amit a bolsevizmus okozott a vidéki emberek mindennapjaiban a léleköléstől a mezőgazdaság kollektivizálásáig, föl kellett dolgoznom nekem is. Ma is attól koldulunk az élet szinte minden területén, amit a kommunizmus negyvenöt esztendeje elvett tőlünk. S arra is törekedtem, hogy ne csak a saját nemzedékem szemüvegén át láttassam a világot. A fészek melege, a Másfél szoba összkomfort című könyveimben igyekeztem az élet humoros oldalait is fölvillantva, a hetvenes évek pálya- és életkezdő fiataljainak gondjait is föltárni. Egyik kötetem címével: Velünk kezdődik minden. És milyen nehéz kiszakadni saját magunkból. Unokáim mondatait hallgatva nem csak azt látom, mennyire más zsargont használnak, mint mi. Például a fiam nemzedékének sajátos szlengje is elképesztően régimódinak hat az unokák szemszögéből. Nekik, a fiataloknak is írtam könyveket. A múltról, a dicső szabadságharcról Rákóczi zászlai címmel, s az egészen kicsiknek is a jelenről, a Rettentő Misi című humoros regényemben. -A dolgozószobájának falán Karinthy Frigyes képét is ott látom. Ön a Karinthy által megteremtett magas színtű irodalmi paródia hagyományait is folytatja, így írtok ti - írta Karinthy. Bárány Tamás: ...és így írunk mi, Kis magyar irodalomtöri - sorolhatnánk az ön szeretetteljes paródiáit is. Karinthyt tanulmányozva éreztem: a nívós paródia egyrészt az irodalom szerves része. Másrészt nem „csupán” paródia, hanem irodalomtörténet is. Nem akarok tippeket adni lusta bölcsészeknek, de úgy gondolom, aki elolvassa a paródiáimat, biztosan nem bukik meg ötödévesként, a XX. századi magyar irodalom kollokviumon. Igaza van, jó paródiát csak arról tudunk írni, akit szeretünk. - Mi magyarok még azon is képesek vagyunk összeveszni, hogy tavaly szilveszterkor léptünk-e át a huszonegyedik századba, egyben az új évezredbe, vagy most vettünk búcsút egyszerre egy évszázadtól és évezredtől. Számomra egyértelmű, hogy a tízes számrendszer utolsó számjegye a tízes, nota bene: most búcsúztunk valójában a baljós huszadik századtól. Az emberek ünnepvágya is teszi talán, hogy megkettőzik az ezredfordulót. E szempontból kivételes tények vagyunk, hiszen az emberiség nagy többségének nem adatott meg, hogy az ezredfordulón, azaz, egy korfordulón éljen. Ezt illik komolyan venni. Akkor, amikor annyi megrázkódtatás érte az emberiséget és Magyarországot, nyomasztó a vállunkon nyugvó felelősség. Anélkül, hogy kincstári optimizmust sugároznék, azt érzem megnyugtatónak, mintha az emberiség tanult volna a két világháborúból, a magyarság pedig a trianoni tragédiából és a kommunizmusból. Félreértés ne essék, nem akarom kicsinyelni a jugoszláviai, a koszovói, a közelkeleti válság tragédiáját, ám mintha mégis megtanultuk volna kezelni a válságokat. Minden baljóslat ellenére egyik sem duzzadt világégéssé. S itthon is, mintha kicsit nyugodtabban élnénk mostanság. No persze, nem gondok nélkül. Ebben a bizakodó légkörben kívánnék jobb jövőt az eljövendő emberiségnek. Szorítsuk kezünket a homlokunkra s gondoljunk felelősséggel a történelemre és a jövőre. Korforduló előtt állunk Beszélgetés Bárány Tamás íróval, az újrealizmus nagymesterével Páratlanul különleges és szép országjáró ünneppé vált a mi millenniumunk - sosem volt még, hogy minden magyar település önmaga határozhatta meg, mikor és hogyan kíván megemlékezni a közös haza valamely nagy, közös élményéről. Sőt kimaradni is lehet belőle, ugyanis semmi nem kötelez a részvételre. Ám az ország ezredévének átélésére, létezésünk örömére számot tart településeink túlnyomó többsége, és hétről hétre vesszük a hírét, hogy itt is, meg ott is meglengett a millenniumi zászló. A millenniumi esztendő eddigi felének sorjázó ünnepségei között megragadott egy híradás egy kicsi faluból, Mihálygergéről. Amely pedig található Nógrád megyében, hétszázharminc lakossal; olyan környéken, ahol régebben kelta és avar sírokat, később honfoglaláskori leleteket forgatott ki tTly " •f,*' % * az ásó, a szájhagyomány meg máig azt regéli a Sirmánydombról, hogy ott valaha ősi magyar áldozati hely volt. Az a mostani híradás arról tudósított, hogy Mihálygergén avatták fel az ország legmonumentálisabb millenniumi emlékművét: a falucska tizenkét méter magas jelet állított az időben. A már messziről az égbe rajzolódó kompozíció alkotója Kocsis Előd szobrászművész, aki évek óta készült erre az alkalomra. Még 1998 kora tavaszán a Magyarok Házában rendezett egy kiállítást a millenniumra elgondolt makettjeiből. Akkor még másfajta kormány terelgette ezt az országot, hogyan vélhette Kocsis Előd, hogy egyáltalán lesz itt millennium? „Élt bennem bizakodás a jövőt illetően, reméltem, ha már 1996-ban nem volt, 2000- ben csak lesz ünnepünk” - mondja az Erdélyből másfél évtizede áttelepült művész. Szóval, ott sorakoztak az eltervezett monumentumok várakozásban, hátha egyszer életre is kelhetnek. Négy helyről is érdeklődtek azzal a szándékkal, hogy szeretnék megvalósítani valamelyik emlékművet, három polgármester különösen ragaszkodott a kiválasztott tervhez, köztük Varga Imre, Mihálygergéről. Zsűrik, szakbizottságok, a tervek átküzdötték magukat, csak aztán pénzt nem adtak rájuk. Egyedül Mihálygerge kapott anyagi támogatást, noha még azután is próbálták a szobrászt Fölszárnyaló turulmadár Mihálygerge - kicsi falu, nagy műalkotás visszaléptetni, hol a mű szellemiségét vitatva, hol meg mondván - szakemberek -, hogy technikailag kivitelezhetetlen. No, de Varga Imre ambiciózus célratörése, meg az alkotó tapasztalata - akinek áll már tizenöt méter magas szobra is - elvezetett a munka megkezdéséhez. Kocsis Előd a hely megvizsgálása után kitalálta, hogy hordjanak oda egy kurgánt, tömörített anyagból. A domb alatt lesz egy szerkezet, előregyártott cementelemekből, vasbeton alappal és fészkekkel. „Az egésznek azt a hatást szántam, hogy a kurgánból - ami egy temetkezési hely -jöjjön elő, nőjjön ki a többi elem, mintegy a magyarság újjáéledését, továbbélését, fölfelé törését szimbolizálva.” A felszínen hét méter hosszú lépcső vezet fölfelé, de nem járásra készült, hanem megjelenít a hit lépcsője. Fönt a hármas halom latin keresztben végződik. Efölött jelenik meg a honfoglaló magyarok által használt palmetta motívum, ami újjászületésünk hitének kifejezése. (A motívum a Biharkeresztesen talált Árpád-kori sírleletből származik.) Mögötte a világfa emelkedik, rajta a turulmadarat idéző forma. (Ennek ihletője a Rakamazon lett turulábrázolás.) Legfölül pedig az aranyozott Nap-szimbólum a turulmadár félszárnyal irányába. A nagy munka megvalósulása óta is Kocsis Előd az évezred „bűvöletében” gondolkodik, például tervet készített a honfoglaló eleinktől a mai magyar honvédségig húzódó folyamatosságot kifejező emlékműre. Mihálygerge fölött pedig ott szárnyal a turulmadár - habár a falubeliek inkább angyalnak látják, de vannak, akik életfának fogják fel az egészet. Megtörtént, hogy motoros fiatalok a turul motívumot másolták maguknak, a palmettadíszítés pedig már trikókon is megjelent. Talán a legnagyobb elismerés egy művész számára, amikor elkerülvén tőle szellemi szülötte, a magukénak fogadják az emberek, azok, akik vele élnek tovább. Mert az egészben a lényeg nem a „rekord”, a méterekben mérhető, hogy ennél nagyobb emlékművel eddig sehol Magyarországon nem tisztelegtek ezeréves múltunk és jelenvalóságunk előtt. A lényeg az, hogy hétszázharminc ember a látóhatár fölé emelte létét, hitét, jövőt akarását. Jász László Jel a tájban Helyére kerül a palmettadísz