Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-08-02 / 31. szám
Tavaly, az év első napján, a legnagyobb magyar lantos költő születésének ötvenedik, az idén, július 31-dikén, halálának huszonötödik évfordulóját ünnepeltük, csendben, pompa nélkül, de az emlékezet ragyogó fénye mellett, mely áttörve a negyedszázad borongó homályát, dicskörrel övezé a jeltelen sírból fölidézett költő és hős nemes alakját. Ki az közületek, kedves olvasóim, a ki ne ismerné Petőfi Sándor nevét, aki ne lelkesült volna magasztos költeményein, s a ki most kegyeletes megemlékezéssel ne keresné föl a segesvári tért, hol a drága hamvak huszonöt éve porlanak, hol a szív utolsót dobbant, melynek minden verése csak a hazáért, csak a szabadságért lüktetett. Most huszonöt éve . . . Nehéz idők, s mégis nagy idők voltak azok. A magyar nemzet élet-halálharczát vívta, egymagában, elhagyatva, — s hogy a lelkesedés tüzétől aczélozott kart le lehessen törni, ahhoz az északi óriás erőfeszítése kivántatott. A haza végveszélyében Petőfi karddal cserélte föl a lantot és Erdélybe sietett, mint honvéd, Bem tábornokhoz, ki őt kapitányi ranggal hadsegédévé nevezte ki. Segesvár mellett a túlnyomó orosz haderő győzelmet vívott ki a magyar fölött (1849. júl. 31.), s Petőfi Sándor is az orosz fegyverek alatt vérzett el, a csata után pedig, föl nem ismertetve, a többi elhullott bajnokokkal együtt közös sírba temették, ki tudja, melyikbe a sok közül ? A költő egyszerre feltűnt, mint az üstökös, ragyogott, s ragyogásának tetőpontján egyszerre eltűnt, — de lelkének fénye, művei, azok örökre itt ragyognak. Olvassátok azokat, és lelkesedjetek; olvassátok azokat, és tanuljátok szeretni — a hazát! A szabadságharcz véget ért, a küzdés zaját holt némaság váltotta fel. Sok jó vitéz 31 31. szám, Budapest, 1874.