Kisalföld, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-20 / 195. szám
1959 augusztus 20, csütörtök Szomorú szenzációja volt Budapestnek az úgynevezett „régi jó időkben” Csipcsala Mihály tizenkilenc éves gyári segédmunkás esete. Akkoriban a tőkés gyártulajdonosok egyre-másra bocsátották el a munkásokat, gazdasági válságra, üzleti pangásra, rezsicsökkentési kényszerre hivatkozva. Az előzetes tervek nélkül gyártott ipari és közszükségleti cikkek tömege nem talált felvevőpiacra, az áruházak polcain roskadozó portékákat a legszegényebb lakosaság képtelen volt megvásárolni. „Háromnegyedmillió koldus városának” nevezte a sajtó ebben az időben Budapest fővárost, és ez a megállapítás teljes mértékben ijedte a valóságot. Az a 150 000 kiváltságos lény, aki a nincsteleneken kívül lakta a fővárost, a bankfejedelmek és az „ipari mágnások” köréből került ki. A Lánci Leó, Weiss Fülöp, Chorin Ferenc, Weiss Manfréd táró, Láng Gusztáv és hasonlók köréből... A kapitalista közgazdaság azonban súlyos válságba került ezekben az időkben. Estek, zuhantak a részvényárfolyamok, és bekövetkezett az a bizonyos, sokat emlegetett „fekete péntek” a budapesti tőzsdén. A „Rimamurányi Vasművek" részvénye például, alig tizenöt perc leforgása alatt 200 koronáról 30 koronára esett, s a „Sztár”-ként becézett tőzsdepapír, a „Schlick—Nicholson"-részvény, nyolcvanöt százalékkal zuhant... A pánik, amely a tőkések táborában keletkezett — leírhatatlan volt. Másnap megkezdődött a „Mentsük, ami menthető”-akció az iparnábobok portáin, amit a megriadt gyárosok azzal vezettek be, hogy azonnali hatállyal elbocsátották, szélnek eresztették a munkások kétharmadát. És itt kapcsolódik be az eseményekbe Csipcsala Mihály tragédiája . Ez a sápadt arcú, sovány fiatalember a Dunántúlról jött fel Pestre. Odahaza elárvult, apja is, anyja is meghalt. Valaki azt tanácsolta Mihálynak: menjen fel a fővárosba, majd ott felveszik segédmunkásnak. Fel is vették. A Láng-gépgyárban kapott munkát. Mint afféle senki fia, ágyrajáró volt. Mint sokan, nagyon sokan az akkori munkások közül. Amikor Csipcsala Mihályt egy fagyos január végi napon, másfélezer társával együtt kidobták, szélnek eresztették a gyárból — a kívül rekedtek tanácstalanul bámultak egymásra. — Mit fogunk csinálni mihez kezdjünk most?... — tanakodtak. — Majd csak lesz valahogy! — mondotta egyikük, és azt tanácsolta: menjenek szépen haza és aztán várják meg, míg a helyzet kialakul — Munkáskézre szükség van — hangoztatta —, s előbb-utóbb majd visszahívnak bennünket! — Ki kell bírnunk ezt a válságot! — szólt közbe egy öregebb munkás. — Ha az állunk beleko- Pik is ki kell bírnunk!... * Csipcsala Mihály segédmunkás nem bírta ki Elkeseredetten, megkínzottan csatangolt szerte a városban, céltalanul nyúzta a szegénység és a bizonytalan jövő. Tudta, hogy ha szombaton nem fizet özvegy Bajárménak a Magdolna utcában — a harcias némber irgalmatlanul kipenderíti a vaságyból... Amellett éhes is volt. A kevés pénz, ami a zsebében lapult, legfeljebb két napra elegendő, ha mindegyik huszonnégy órában csak kétszer eszik is Tíz-tíz deka töportyát és negyed kiló kenyeret. Cigarettája sem volt. „Ebből az életből nem kérek” — fájdult fel benne a kétségbeesés... Munkát hiába keresett volna, ebben az időben az ilyen szándék teljesen reménytelen volt. Estefelé a Duna-parton találta magát, a Vámház téren. Cudar hideg volt, lehetett talán tizenhat-tizennyolc fok a fagypont alatt. Vékony felöltőjében irtózatosan vacogott Csipcsala Mihály. Nézte a Dunát és a hidat, és a híd legtetejét, a Ferenc Józsefhíd (a mai Szabadság-híd) ormán, mintegy tíz emelet magasságban az aranysárga színű, vasból készült turulmadarat. Lélek sem járt arrafelé, odalent a rakparton is síri csend honolt. A hídon rongyba burkolódzott koldusféle haladt csak át, fázósan cammogott a pillérek alatt. „Sorstársam”! — gondolta magában Csipcsala Mihály, aki e pillanatban épp olyan koldus volt, mint amaz. Hirtelen elhatározással kapaszkodni kezdett felfelé, a turulmadár irányába. Vonzotta, a magasság és vonzotta a mélység. A Duna... Tudta, hogy kitűnő úszó, is arra gondolt: ha alacsonyról, csupán a híd korlátjáról veti magát bele a vízbe — feltétlenül úszni kezd, vagy ha nem is tempózik, mégsem merül alá. És talán életösztöne is felülkerekedik a habok között és legyőzi a halált. Csipcsala Mihály pedig meg akart halni, konokul elhatározta, hogy végez magával... Hideg fejjel fontolgatta: tízemeletnyi magasságból ha leveti magát, esés közben eszméletét veszti, elszédül és menthetetlenül elnyelik a jeges habok. A vasárbóc, amelynek tetején a turulmadár trónolt, talimtól síkos volt. Jégcsapok lógtak a traverzekről, és a halálra szánt fiúnak minden erejét meg kellett feszítenie, hogy kapaszkodás közben alá ne csússzék. A később eszközölt rendőrségi helyszínvázlat és a nyomozás nem tudta megjelölni, hogy miként sikerült a tetőre mégis feljutnia és azt sem állapíthatta meg, mennyi időt vett igénybe, amíg feljutott a turulmadárhoz. Már a legtetején vergődött és éppen átkarolta a vasmadarat. EMBER A TURULMADÁRON hogy egy pillanatnyi pihenéshez, lélegzetvételhez jusson, amikor Németh II. József rendőrtizedes, aki a Vámház-téren pásztóit, de a hideg elől az egyik kapualjban húzódott meg — észrevette a mozgó alakot odafent. Közelebb baktatott, kezeiből tölcsért formált és úgy kémlelte a magasságot. — Ki az, aki odafönt van? — kiáltotta. — Azonnal jöjjön le! — Nem jövök! — hallatszott határozottan, onnan fentről — De hiszen lezuhan és meghal! — ordította fölfelé a rendőr. — Azt akarom! — így Csipcsala Mihály a turulmadárról A rendőr az „Elevátor"-kávéházba rohant és telefonon felhívta a főkapitánysági ügyeletet. Tíz perc múlva gépkocsin a helyszínre érkezett Vizh János rendőrfogalmazó, a központi ügyelet szolgálattevője és dr. Simkó István rendőrkapitány, az életvédelmi osztály vezetője. A fogalmazó szócsövet is hozott magával Megkezdődött most a drótnélküli távbeszélés a Boráros téri hídfő és a turulmadár között: „Halló, itt a rendőrség. És ott?...” — „Itt Csipcsala Mihály!. .. Kidobtak a gyárból, nincs munkám, nincs fedelem, nincs ennivalóm, nincs senkim-semmim a világon, meg akarok halni!.. És még kétségbevettebb — Hallják az urak?... Nincs munkám, megakarok halni!! A rendőrtisztek tanakodtak, sugdolódzni kezdtek. — Ha lemászik onnan — kiáltott fel a szócsövön keresztül a fogalmazó —, nem büntetjük meg kihágásért. Szabadon továbbmehet! — Két koronát azonnal kiutalok az életvédelmi alapból! — ajánlotta a kegyet a kapitány. Csipcsala a fejét rázta. — Nem megyek le. Ha elég lelki erőt érzek magamban, leugrom! Percek múlva a tűzoltók is megérkeztek, telefonhívásra. Parancsnokuk megbízta legügyesebb emberét, hogy kússzon fel a magasságba, hozza le az öngyilkosjelöltet. A derék tűzoltó fel is mászott, de a legutolsó felsőpillérnél akadályba ütközött, a jeges traverzet nem merte megközelíteni. Szorultságában alkudozni kezdett tehát Csipcsala Mihálylyal Próbálta rábeszélni a viszszavonulásra. Alakorra már — ki tudná megmondani, hogy honnan verődtek össze — csaknem ötven főnyi izgatott nézőközönség szorongott a hídfő mellett. — Jöjjön le!... Jöjjön le! — kiabálták kórusban a turulmadár lovasának. A fiú odafent nem válaszolt. Lehajította magáról a kopott felöltőjét, ledobta a sapkáját is, és egy remekbe szabott fejesugrással levetette magát a mélységbe. Zizegve, sustorogva jajdult fel a folyó. Az emberi test a jégtáblák közé esett. Aztán ismét egymásra tolódtak az úszó táblák és betemették, magukkal sodorták Csipcsala Mihály munkanélküli segédmunkást, aki a Dunántúlról jött fel Pestre, és akit most a befagyott Duna cipelt földöntúlra.. . Herczegh Kálmán KISALFÖLD Nyereségrészesedésről tárgyalt a Wilhelm Pieck-gyár üzemi tanácsa Külön ülésen tárgyaltaa Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár üzemi tanácsa az 1959. évi nyereségrészesedés irányelveit Megállapították, hogy minden egy százalékos önköltségcsökkentésnél annyi többletnyereség áll elő, hogy abból 3,6 napi átlagkeresetnek megfelelő 1,9 millió forint nyereségrészesedést oszthatnak ki a dolgozók között. Az alap nyereségrészesedésen felül külön hűségjutalmat kapnak a régi dolgozók. A 6—10 évi szolgálati idővel rendelkezők 20 százalék, a 11—15 évesek 40 százalék, akik pedig 16 évnél is régebb idő óta állnak a gyár kötelékében, 70 százalék hűségjutalomban részesülnek. Az idén kapnak először 150—300 forintos jutalmat azok az ipari tanulók, akik jól dolgoznak és jól tanulnak. Beható vita után elfogadták az üzemi tanács ülésein a nyereségrészesedési irányelveket, majd kinyomatják és szétosztják a dolgozók között Az üzemi tanács tagjai azonban személyesen is ismertetik ezeket a munkásokkal és segítséget nyújtanak ahhoz, hogy minden üzemben részletesen megállapítsák a szükséges tennivalókat a gazdaságos termelés és a minél magasabb nyereségrészesedés elérése céljából.. FENTEK, SZOMBAT, VASÁRNAP DL*. 4, ESTE b8, DU, 4, ESTE/*. Jegyek a Kisfaludy Színház pénztáránál (Telefon 1302) és a helyszínen (Telefon 2542) s SZÖVŐLÁNY . cukros ételekről álmodik, nem tud kartellekről” (József Attila: Hazám.) * Tizennyolc éves volt. Szövőlány a győri Gráb-gyárban. Cukros ételekről álmodott, de álmot is csak a vasárnap hozott, ha éppennem kellett dolgoznia. A hétköznapok tizenhatórás munkája után a pár órai pihenés álmot nem adott, csak alvást. G. Mária, a szabadhegyi munkáslány két évig, 1927-től 29-ig mégis boldog volt. Hogy tizenhat órákat kellett dolgoznia? Hogy háromnapos (!) „tanulóidő" után már teljesítménybérben dolgoztatták? De dolgozhatott, amikor ügyes, erős férfiak voltak tétlenségre kárhoztatva. Hogy a pénzből „ha a büntetést levonták", éppen csak kenyérre tellett? De legalább arra tellett. Hogy vasárnap is delén ruhában és dorco cipőben járt, mert az volt a legolcsóbb? De az legalább volt, s nem kellett lemondania a munkáslányok egyetlen szórakozásáról, a vasárnapi korzóról. Hogy a pengő ötvenes mozi a kereső nagylánynak is csak sóvárgott, de elérhetetlen kétórás álomvilág volt? De a pengő ötven kellett a belénruha árának törlesztésére, hiszen azt is csak hitelbe tudta megvenni a gyárban, mint annyi más sorstársa. Hogy a „jószívvel” hitelező tőkés ezzel az eladósodással kézben, sőt féken tartotta a krajcárért dolgozó szövőlányokat? Erre nem is gondolt. Fiatal volt, gondtalan és bizakodó. Még nem tudott a kartellekről... ... Aztán éppen most harminc esztendeje megismerkedett a kartellekkel. Gyanússá vált a Gráb urai előtt. Olyanokkal látták beszélgetni, akik elkövették a megbocsáthatatlan vétket: ki merték nyitni a szájukat — uram bocsá — a munkások jogaiért. Meg kellett törni, meg kellett puhítani, mielőtt a lázadás végképp megfertőzte volna a nagy gonddal alázatosságra, vakságra nevelt bér-rabszolgalányt. Kapára jött ehhez egy kényes áru, amely színhibás lett. Hogy erről nem a szövőnő, hanem a festőde tehetett? Ki merte volna ezt kutatni, s főleg hangoztatni, amikor a mindenható tulajdonos úr kimondta a szentenciát: ilyen szövő nekünk nem kell, s kezébe nyomták a munkakönyvét. Ment. Nem kereste az igazságát, de ugyan hol, kinél, milyen fórumon is kereshette volna! Ő naív, azt hitte, gyakorlott szövőnő létére majd csak kap máshol munkát, hiszen más üzemekben volt munkásfelvétel. Még nem tudott a kartellekről ... Felvették a mai Győri Textilművekbe. Munkába állt, de még egy vetélőt sem tett be, közölték vele, hogy sajnálják, de őt nem alkalmazhatják. A Richardsban és a Linumban (a mai Lenszövő) ugyanez ismétlődött. Megsúgtak neki, hogy ne is próbáljon textilüzemben elhelyezkedni, úgysem veszik fel. Így ismerkedett meg a kartellekkel és a feketelistával ... És a zúgó harangokkal köszöntött „Szent Jobb" ünnepére már reménye sem maradt. Az sem osztott az ő életére áldást, az is a kartellekkel tartott. Fiatal volt, de már nem gondtalan. Azt is megtanulta, hogy a kartellekkel szemben, a burzsujok összetartásával szemben csak a munkások összefogott erejében bizakodhat. S amikor a tőkés „nagylelkűen” visszavette a Grábba, sokszorosan és erélyesen kioktatva arról, hogy mit tűr el és mit nem, ő már tudta: a krajcárért nem elég szakadásg dolgozni. Leleményesen, szívósan és kitartóan harcolni kell, mert különben a tőke polipkarjai, a kartellek a falatot is kiveszik a magánosan, védtelenül álló munkás szájából. Évek jöttek és mentek. Görbedt a gép fölött, szemét sem emelve fel a munkáról, mert az már „hanyagság” volt, ol az elbocsátásra. Papírból ebédelt és örült, hogy volt mit. A mosdónak csúfolt bádogvályúban mosakodott munka után, ha hozzáfért. Nyolcórai munkaidőt, fizetett szabadságot, üzemi étkeztetést, túlóradíjat, éjjeli pótlékot követeln?? Álomnak is vakmerőség volt, nem követelésnek. Mikor a nyomor már nagyon szorongatta, sok századmagával két-háromfilléres béremelésért sztrájkolt. Erőt emésztő munka és küszködés közben vánszorogtak a napok. A „holnapra gondolni egyenlő volt a bizonytalantól való rettegéssel, legjobban a ,,szeretet ünnepe”, a karácsony előtt, amikor az irodából kötényszámra űtték ki az elbocsátottak munkakönyveit. Ma a múló idő aggasztja, a pár év, ami olyan gyorsan elszalad, és akkor nyugdíjba megy, mint a régi kormánytanácsosok, s mint a mai szövőnők. A napok rohannak Az egykori szövőlánynak, ma a gyár „Mariska nénijének” hivatalból kell az üzemi étkeztetéssel, bölcsődével, munkaruha és védőétel juttatással, az autóbuszhozzájárulással, az üdültetéssel foglalkoznia. Szóval a vállalati munkásellátás vezetőjeként csupa olyan dolgokkal, amelynek puszta említéséért könnyen fekete listára, munkanélküli sorsra jutott volna a kartellek világában. A kartellek idején, amiről a ma szövőlányai már nem tudnak. Dóczi Róbertre