Kisalföld, 1959. augusztus (4. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-20 / 195. szám

1959 augusztus 20, csütörtök Szomorú szenzációja volt Bu­dapestnek az úgynevezett „régi jó időkben” Csipcsala Mihály ti­zenkilenc éves gyári segédmun­kás esete. Akkoriban a tőkés gyártulajdo­nosok egyre-másra bocsátották el a munkásokat, gazdasági válság­ra, üzleti pangásra, rezsicsökken­tési kényszerre hivatkozva. Az előzetes tervek nélkül gyártott ipari és közszükségleti cikkek tö­mege nem talált felvevőpiacra, az áruházak polcain roskadozó portékákat a legszegényebb lakosa­ság képtelen volt megvásárolni. „Háromnegyedmillió koldus vá­rosának” nevezte a sajtó ebben az időben Budapest fővárost, és ez a megállapítás teljes mértékben ijedte a valóságot. Az a 150 000 ki­váltságos lény, aki a nincstelene­ken kívül lakta a fővárost, a bankfejedelmek és az „ipari mág­nások” köréből került ki. A Lánci Leó, Weiss Fülöp, Chorin Ferenc, Weiss Manfréd táró, Láng Gusz­táv és hasonlók köréből... A kapitalista közgazdaság azon­ban súlyos válságba került ezek­ben az időkben. Estek, zuhantak a részvényárfolyamok, és bekö­vetkezett az a bizonyos, sokat emlegetett „fekete péntek” a bu­dapesti tőzsdén. A „Rimamurá­nyi Vasművek" részvénye példá­ul, alig tizenöt perc leforgása alatt 200 koronáról 30 koronára esett, s a „Sztár”-ként becézett tőzsdepapír, a „Schlick—Nichol­­son"-részvény, nyolcvanöt száza­lékkal zuhant... A pánik, amely a tőkések táborában keletkezett — leírhatatlan volt. Másnap megkezdődött a „Ment­sük, ami menthető”-akció az iparnábobok portáin, amit a meg­riadt gyárosok azzal vezettek be, hogy azonnali hatállyal elbocsá­tották, szélnek eresztették a mun­kások kétharmadát. És itt kapcsolódik be az esemé­nyekbe Csipcsala Mihály tragé­diája . Ez a sápadt arcú, sovány fiatal­ember a Dunántúlról jött fel Pest­re. Odahaza elárvult, apja is, anyja is meghalt. Valaki azt ta­nácsolta Mihálynak: menjen fel a fővárosba, majd ott felveszik se­gédmunkásnak. Fel is vették. A Láng-gépgyár­ban kapott munkát. Mint afféle senki fia, ágyraj­áró volt. Mint so­kan, nagyon sokan az akkori munkások közül. Amikor Csipcsala Mihályt egy fagyos január végi napon, másfél­ezer társával együtt kidobták, szélnek eresztették a gyárból — a kívül rekedtek tanácstalanul bámultak egymásra. — Mit fogunk csinálni mihez kezdjünk most?... — tanakodtak. — Majd csak lesz valahogy! — mondotta egyikük, és azt taná­csolta: menjenek szépen haza és aztán várják meg, míg a helyzet kialakul — Munkáskézre szük­ség van — hangoztatta —, s előbb-utóbb majd visszahívnak bennünket! — Ki kell bírnunk ezt a válsá­got! — szólt közbe egy öregebb munkás. — Ha az állunk beleko- Pik is ki kell bírnunk!... * Csipcsala Mihály segédmunkás nem bírta ki Elkeseredetten, megkínzottan csatangolt szerte a városban, cél­talanul nyúzta a szegénység és a bizonytalan jövő. Tudta, hogy ha szombaton nem fizet özvegy Ba­járménak a M­agdolna­ utcában — a harcias némber irgalmatlanul kipenderíti a vaságyból... Amel­lett éhes is volt. A kevés pénz, ami a zsebében lapult, legfeljebb két napra elegendő, ha mind­egyik huszonnégy órában csak kétszer eszik is Tíz-tíz deka tö­­portyát és negyed kiló kenyeret. Cigarettája sem volt. „Ebből az életből nem kérek” — fájdult fel benne a kétségbeesés... Munkát hiába keresett volna, ebben az időben az ilyen szándék teljesen reménytelen volt. Estefelé a Duna-parton találta magát, a Vámház téren. Cudar hideg volt, lehetett talán tizenhat-tizennyolc fok a fagy­pont alatt. Vékony felöltőjében irtózatosan vacogott Csipcsala Mihály. Nézte a Dunát és a hidat, és a híd legtetejét, a Ferenc József­­híd (a mai Szabadság-híd) ormán, mintegy tíz emelet magasságban az aranysárga színű, vasból ké­szült turulmadarat. Lélek sem járt arrafelé, oda­lent a rakparton is síri csend ho­nolt. A hídon rong­yba burko­­lódzott koldusféle haladt csak át, fázósan cammogott a pillérek alatt. „Sorstársam”! — gondolta magában Csipcsala Mihály, aki e pillanatban épp olyan koldus volt, mint amaz. Hirtelen elhatározással kapasz­kodni kezdett felfelé, a turulma­dár irányába. Vonzotta, a magas­ság és vonzotta a mélység. A Duna... Tudta, hogy kitűnő úszó, is arra gondolt: ha alacsonyról, csu­pán a híd korlátjáról veti magát bele a vízbe — feltétlenül úszni kezd, vagy ha nem is tempózik, mégsem merül alá. És talán élet­ösztöne is felülkerekedik a ha­bok között és legyőzi a halált. Csipcsala Mihály pedig meg akart halni, konokul elhatározta, hogy végez magával... Hideg fejjel fontolgatta: tízemeletnyi magas­ságból ha leveti magát, esés köz­ben eszméletét veszti, elszédül és menthetetlenül elnyelik a jeges habok. A vasárbóc, amelynek tetején a turulmadár trónolt, talimtól sí­kos volt. Jégcsapok lógtak a tra­verzekről, és a halálra szánt fiú­nak minden erejét meg kellett fe­szítenie, hogy kapaszkodás köz­ben alá ne csússzék. A később eszközölt rendőrségi helyszínváz­­lat és a nyomozás nem tudta meg­jelölni, hogy miként sikerült a tetőre mégis feljutnia és azt sem állapíthatta meg, mennyi időt vett igénybe, amíg feljutott a tu­rulmadárhoz. Már a legtetején vergődött és éppen átkarolta a vasmadarat. EMBER A­­ TURUL­MADÁRON hogy egy pillanatnyi pihenéshez, lélegzetvételhez jusson, amikor Németh II. József rendőrtizedes, aki a Vámház-téren pásztóit, de a hideg elől az egyik kapualjban húzódott­ meg — észrevette a mozgó alakot odafent. Közelebb baktatott, kezeiből tölcsért for­mált és úgy kémlelte a magas­ságot. — Ki az, aki odafönt van? — kiáltotta. — Azonnal jöjjön le! — Nem jövök! — hallatszott határozottan, onnan fentről — De hiszen lezuhan és meg­hal! — ordította fölfelé a rendőr. — Azt akarom! — így Csipcsa­la Mihály a turulmadárról A rendőr az „Elevátor"-kávé­­házba rohant és telefonon felhív­ta a főkapitánysági ügyeletet. Tíz perc múlva gépkocsin a helyszínre érkezett Vizh János rendőrfogal­mazó, a központi ügyelet szo­lgá­­lattevője és dr. Simkó István rendőrkapitány, az életvédelmi osztály vezetője. A fogalmazó szó­csövet is hozott magával Megkezdődött most a drótnél­küli távbeszélés a Boráros téri hídfő és a turulmadár között: „Halló, itt a rendőrség. És ott?...” — „Itt Csipcsala Mihály!. .. Ki­dobtak a gyárból, nincs munkám, nincs fedelem, nincs ennivalóm, nincs senkim-semmim a világon, meg akarok halni!.. És még kétségbeve­­ttebb — Hallják az urak?... Nincs munkám, megakarok halni!! A rendőrtisztek tanakod­tak, sugdolódzni kezdtek. — Ha lemászik onnan — kiáltott fel a szócsövön ke­­­resztül a fogalmazó —, nem büntetjük meg kihá­gásért. Szabadon tovább­mehet! — Két koronát azonnal kiutalok az életvédelmi alapból! — ajánlotta a ke­gyet a kapitány. Csipcsala a fejét rázta. — Nem megyek le. Ha elég lelki erőt érzek ma­gamban, leugrom! Percek múlva a tűzoltók is megérkeztek, telefonhí­vásra. Parancsnokuk meg­bízta legügyesebb emberét, hogy kússzon fel a magas­ságba, hozza le az öngyil­kosjelöltet. A derék tűzoltó fel is mászott, de a legutolsó fel­­sőpillérnél akadályba ütkö­zött, a jeges traverzet nem merte megközelíteni. Szorultságában alkudozni kezdett tehát Csipcsala Mihály­­lyal Próbálta rábeszélni a visz­­szavonulásra. Alakorra már — ki tudná meg­mondani, hogy honnan verődtek össze — csaknem ötven főnyi iz­gatott nézőközönség szorongott a hídfő mellett. — Jöjjön le!... Jöjjön le! — kiabálták kórusban a turulmadár lovasának. A fiú odafent nem válaszolt. Lehajította magáról a kopott fel­öltőjét, ledobta a sapkáját is, és egy remekbe szabott fejesugrás­sal levetette magát a mélységbe. Zizegve, sustorogva jajdult fel a folyó. Az emberi test a jégtáb­lák közé esett. Aztán ismét egy­másra tolódtak az úszó táblák és betemették, magukkal sodorták Csipcsala Mihály munkanélküli segédmunkást, aki a Dunántúlról jött fel Pestre, és akit most a be­fagyott Duna cipelt földöntúlra.. . Herczegh Kálmán KISALFÖLD Nyereségrészesedésről tárgyalt a Wilhelm Pieck-gyár üzemi tanácsa Külön ülésen tárgyalta­­a Wil­helm Pieck Vagon- és Gépgyár üzemi tanácsa az 1959. évi nyere­ségrészesedés irányelveit Megállapították, hogy minden egy százalékos önköltségcsökken­tésnél annyi többletnyereség áll elő, hogy abból 3,6 napi átlagke­resetnek megfelelő 1,9 millió fo­rint nyereségrészesedést oszthat­nak ki a dolgozók között. Az alap nyereségrészesedésen felül külön hűségjutalmat kapnak a régi dol­gozók. A 6—10 évi szolgálati idő­vel rendelkezők 20 százalék, a 11—15 évesek 40 százalék, akik pedig 16 évnél is régebb idő óta állnak a gyár kötelékében, 70 százalék hűségjutalomban része­sülnek. Az idén kapnak először 150—300 forintos jutalmat azok az ipari tanulók, akik jól dolgoznak és jól tanulnak. Beható vita után elfogadták az üzemi tanács ülésein a nyereség­részesedési irányelveket, majd ki­nyomatják és szétosztják a dolgo­zók között Az üzemi tanács tagjai azonban személyesen is ismertetik ezeket a munkásokkal és segítsé­get nyújtanak ahhoz, hogy min­den üzemben részletesen megálla­pítsák a szükséges tennivalókat a gazdaságos termelés és a minél magasabb nyereségrészesedés el­érése céljából.­­. FENTEK, SZOMBAT, VASÁRNAP DL*. 4, ESTE b­8, DU, 4, ESTE­­/*. Jegyek a Kisfaludy Színház pénztáránál (Telefon 13­02) és a helyszínen (Telefon 25­42) s SZÖVŐLÁNY­ . cukros ételekről álmodik, nem tud kartellekről” (József Attila: Hazám.) * Tizennyolc éves volt. Szövőlány a győri Gráb-gyárban. Cukros ételekről álmodott, de álmot is csak a vasárnap hozott, ha éppen­nem kellett dolgoznia. A hétköz­napok tizenhatórás munkája után a pár órai pihenés álmot nem adott, csak alvást. G. Mária, a szabadhegyi munkáslány két évig, 1927-től 29-ig mégis boldog volt. Hogy tizenhat órákat kellett dol­goznia­? Hogy háromnapos (!) „ta­nulóidő" után már teljesítmény­bérben dolgoztatták? De dolgoz­hatott, amikor ügyes, erős férfiak voltak tétlenségre kárhoztatva. Hogy a pénzből „ha a büntetést levonták", éppen csak kenyérre tellett? De legalább arra tellett. Hogy vasárnap is delén ruhában és dorco cipőben járt, mert az volt a legolcsóbb? De az legalább volt, s nem kellett lemondania a munkáslányok egyetlen szórako­zásáról, a vasárnapi korzóról. Hogy a pengő ötvenes mozi a ke­reső nagylánynak is csak sóvár­gott, de elérhetetlen kétórás álom­világ volt? De a pengő ötven kel­lett a belénruha árának törlesz­tésére, hiszen azt is csak hitelbe tudta megvenni a gyárban, mint annyi más sorstársa. Hogy a „jó­­szívvel” hitelező tőkés ezzel az el­adósodással kézben, sőt féken tar­totta a krajcárért dolgozó szövő­­lányokat? Erre nem is gondolt. Fi­atal volt, gondtalan és bizakodó. Még nem tudott a kartellekről... ... Aztán éppen most harminc esztendeje megismerkedett a kar­tellekkel. Gyanússá vált a Gráb urai előtt. Olyanokkal látták be­szélgetni, akik elkövették a meg­bocsáthatatlan vétket: ki merték nyitni a szájukat — uram bocsá — a munkások jogaiért. Meg kellett törni, meg kellett puhítani, mielőtt a lázadás végképp meg­fertőzte volna a nagy gonddal alázatosságra, vakságra nevelt bér-rabszolgalányt. Kapára jött ehhez egy kényes áru, amely szín­­hibás lett. Hogy erről nem a szö­vőnő, hanem a festőde tehetett? Ki merte volna ezt kutatni, s fő­leg hangoztatni, amikor a min­denható tulajdonos úr kimondta a szentenciát: ilyen szövő nekünk nem kell, s kezébe nyomták a munkakönyvét. Ment. Nem ke­reste az igazságát, de ugyan hol, kinél, milyen fórumon is keres­hette volna! Ő naív, azt hitte, gyakorlott szövőnő létére majd csak kap máshol munkát, hiszen más üzemekben volt munkásfel­vétel. Még nem tudott a kartel­lekről ... Felvették a mai Győri Textil­művekbe. Munkába állt, de még egy vetélőt sem tett be, közölték vele, hogy sajnálják, de őt nem alkalmazhatják. A Richardsban és a Linumban (a mai Lenszövő) ugyanez ismétlődött. Megsúgtak neki, hogy ne is próbáljon textil­üzemben elhelyezkedni, úgysem veszik fel. Így ismerkedett meg a kartellekkel és a feketelistá­val ... És a zúgó harangokkal kö­szöntött „Szent Jobb" ünnepére már reménye sem maradt. Az sem osztott az ő életére áldást, az is a kartellekkel tartott. Fiatal volt, de már nem gond­talan. Azt is megtanulta, hogy a kartellekkel szemben, a burzsujok összetartásával szemben csak a munkások összefogott erejében bizakodhat. S amikor a tőkés „nagylelkűen” visszavette a Gráb­­ba, sokszorosan és erélyesen ki­oktatva arról, hogy mit tűr el és mit nem, ő már tudta: a krajcá­rért nem elég szakadásg dolgozni. Leleményesen, szívósan és kitar­tóan harcolni kell, mert külön­ben a tőke polipkarjai, a kartel­lek a falatot is kiveszik a magá­nosan, védtelenül álló munkás szájából. Évek jöttek és mentek. Gör­­bedt a gép fölött, szemét sem emelve fel a munkáról, mert az már „hanyagság” volt, ol­ az el­bocsátásra. Papírból ebédelt és örült, hogy volt mit. A mosdónak csúfolt bádogvályúban mosako­dott munka után, ha hozzáfért. Nyolcórai munkaidőt, fizetett sza­badságot, üzemi étkeztetést, túl­óradíjat, éjjeli pótlékot követeln?? Álomnak is vakmerőség volt, nem követelésnek. Mikor a nyomor már nagyon szorongatta, sok szá­zadmagával két-háromfilléres bér­emelésért sztrájkolt. Erőt emésztő munka és küszködés közben ván­szorogtak a napok. A „holnapra gondolni egyenlő volt a bizonyta­lantól való rettegéssel, legjobban a ,,szeretet ünnepe”, a karácsony előtt, amikor az irodából kötény­számra űtték ki az elbocsátottak munka­könyveit. Ma a múló idő aggasztja, a pár év, ami olyan gyorsan elszalad, és akkor nyugdíjba megy, mint a régi kormánytanácsosok, s mint a mai szövőnők. A napok rohannak Az egykori szövőlánynak, ma a gyár „Mariska nénijének” hiva­talból kell az üzemi étkeztetéssel, bölcsődével, munkaruha és védő­étel juttatással, az autóbuszhoz­zájárulással, az üdültetéssel fog­­lalkoznia. Szóval a vállalati mun­kásellátás vezetőjeként csupa olyan dolgokkal, amelynek puszta említéséért könnyen fekete listá­ra, munkanélküli sorsra jutott volna a kartellek világában. A kartellek idején, amiről a ma szövőlányai már nem tudnak. Dóczi Róbertr­e

Next