Kisalföld, 1970. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-28 / 74. szám
1970. március 28., szombat Az utolsó puskalövések Székesfehérvár felszabadítása után sikeresen bontakozott ki a támadás Petrusovszkij altábornagy 46. hadseregének középső szakaszán és annak jobb szárnyán. A Dunai Flottila 83. tengerészgyalogos deszantjával együttműködve beszorították az ellenséget egy keskeny sávba a Duna jobb partja mentén Tattól Dunaalmásig. A 46. hadsereg bal szárnys hadtestei és a harcukat támogató 2. gárda gépesített hadtest előtt megnyílt az út Győr felé. Ennek elzárására az ellenség két páncélos és két gyalogos hadosztályt vetett be. Ám a 46. hadsereg csapatai március 26-ára felszabadították a Duna déli partján levő ellenséges hídfőt. Ezt követően áttértek az ellenség üldözésére, és március 28-án birtokba vették Győrt. Ez a város volt abban az irányban az ellenség utolsó védelmi csomópontja. A 46. hadsereg csapatai április 2—3-án átlépték a magyar—osztrák határt és elérték Pozsony—Fertő arcvonalszakaszt. A továbbiakban a hadsereg egy része a Duna két oldalán Bécs irányába támadott, már osztrák területen, s Bécset északról karolta át. A 3. Ukrán Front ebben az időben főerőivel északnyugati irányban mért csapást az ellenségre. Március 27-re átkelt a Bakony hegységen, jobb szárnyával pedig felzárkózott a Rába folyóra. A nácik abban reménykedtek, hogy ezen a védelemre alkalmas terepszakaszon sikerül megkapaszkodniuk. A 4. gárdahadsereg azonban március 28-án éjszaka menetből átkelt a kábán. A 3. Ukrán Front főerői ezzel március 31-re Soprontól délre egészen Körmendig elérték Magyarország nyugati határát. Ez idő alatt a Balatontól délre támadó 27. hadsereg sikeresen nyomult Zalaegerszeg irányába. Az 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg március 28-án indult támadásba, április 1-re felszabadították Nagykanizsát és április 4-ére Magyarország teljes dél-nyugati területét. A hadműveleteknek ebben a szakaszában szabadult fel Sopron és Szombathely. Sopront április 1-én a 4. gárdahadsereg szabadította fel. Ezekben a napokban Moszkva megünnepelte az utolsó nagy magyar városok, Győr, Szombathely, Nagykanizsa, Sopron felszabadítását. Magyarország felszabadításának befejező szakaszában vívott harcok alatt igazolódott a szovjet, bolgár és jugoszláv csapatok fegyverbarátsága. Rendkívüli hősiességről tettek tanúbizonyságot Magyarország felszabadításának befejező szakaszában a szovjet harcosok és tisztek. Hősként viselkedett M. Morev század-komszomol titkár, aki sebesülten egymaga leküzdött egy fasiszta páncélost, M. Grigorjev tiszthelyettes harckocsi elleni gránátköteggel dobta magát egy Tigris alá, Kozisi harcos és sokan mások elsőként ugrottak be a németek harcárkába és sok ellenséges harcost megsemmisítettek. Befejeződött a magyar nép felszabadításáért folytatott csata, amelyet több mint egymillió szovjet harcos és tiszt vívott 196 éjjelen és nappalon át. Köztük több tízezren magyar földben nyugosznak. „Ma az ország minden vidékén szovjet katonasírok és az elesett szovjet hősök emlékművei hirdetik, hogy a nagy szovjet nép sajc fia áldozta életét a magyar szabadságért. A magyar nép mélységes hálával gondozza a sírokat és emlékműveket, a hazánk felszabadításáért vívott ádáz küzdelem e szent emlékeit és emlékeztetőit” — mondotta Kádár János. A Magyarország területén hat hónapig dúló harcban a szovjet csapatok szétvertek 56 ellenséges hadosztályt és 3 dandárt. Ez idő alatt megszűnt létezni a magyar hadsereg. Magyarország nyugati határainak elérésével a szovjet hadsereg kedvező helyzetbe került ahhoz, hogy döntő csapást mérjen Németország déli körzetére. A német fasizmus napjai meg voltak számlálva. ■A szovjet harcosok közül bátorságukért több százezren kaptak kitüntetést. Közülük 289 fő a Szovjetunió Hőse lett. Ma több száz tiszt és tábornok mellét ékesíti magyar kormánykitüntetés. Moszkva 51 alkalommal köszöntötte a magyar városok felszabadítóit össztűzzel. A szovjet hadsereg sok egysége és magasabb egysége nagyobb magyar városok felszabadításáért a „Budapesti”, „Miskolci”, „Debreceni”, „Szegedi” megtisztelő nevet kapta. A Kommunista Párt vezetésével a magyar nép helyreállította az országot, győzedelmeskedett a belső és külső reakció felett, s bizton halad a szocializmus építésének útján. A népi Magyarország huszonöt éves története ékes bizonyítéka annak, hogy a szovjet harcosok és a magyar nép legjobb fiainak vére nem hullott hiába. Ez pecsételte meg népeink barátságát, mely az Októberi Forradalomban született. V. Fomin alezredes, hadtörténész (Részlet a Fáklya április 29-i számában megjelenő tanulmányból.) Így látja a hadtörténész .11 Szovjet támadás géppuskatűz-biztosítással (Fotó: APN) *4 nyugati végeken (1.) Ismatúrság 1045 tava A véletlen folytán olyan értékes dokumentumokra bukkantak nemrég Tihanyban az apátsági templom kriptájában, amelynek különös jelentőséget ad az, hogy a felszabadulási jubileum évében vagyunk. Természetesen ettől függetlenül is szenzációnak számítanak a leletek, hiszen eddig egyetlen példány sem került elő a „Szovjetszkij Voin” — Szovjet Harcos — című frontújságból. A veszprémi Bakony Múzeum és a Műemléki Felügyelőség munkatársai véletlenül találták meg a 3. Ukrán Front napilapjának néhány számát. Regényes körülmények között. Abban a kriptában, ahol évtizedek óta nem járt ember, s ahol középkori faragott köveket kerestek a szakemberek, papírhalom magaslott a tört ablakú kripta mélyén. Hamarosan kiderült a cirillbetűs lapokról, hogy 1945 tavaszán nyomtatott újságok. Kiválogatva a hulladék és a kefelenyomatok közül a lapokat, bravúros restaurátori munka után hozzá lehetett kezdeni az újságok lefordításához. Közép- és Nyugat- Dunántúl számára különösen értékes adatokat tartalmaznak, ugyanis az itteni harcok eseményeit találhatjuk hasábjaikon. Mint háborús körülmények között általában, 1945-ben sem sokan törődhettek azzal, hogy megőrizzék az utókornak ezeket a nyomdatermékeket, bizonyára ezzel magyarázható, hogy sem a hadtörténeti, sem a Nemzeti Múzeum nem rendelkezik egyetlen számmal sem, s az Országos Széchenyi Könyvtárban sincs belőlük. Valószínűnek látszik, hogy a front mozgónyomdája néhány napig vagy hétig Tihanyban dolgozott, s amikor tovább kellett menniük — mert a nyomda követte mindig a frontot —, a betört ablakú kriptába bedobálták a fölös példányokat, amelyeket a befolyt eső és hóré alaposan megrongált az elmúlt negyedszázad alatt. Győr-Sopron megyei vonatkozása sok van a Szovjet Harcosnak. Igaz, nem tudjuk nyomon követni — a hiányzó számok miatt — az eseményeket teljesen, de képet kaphatunk az itteni hadmozdulatokról, és ami még ennél is fontosabb: a Vörös Hadsereg katonáinak hőstetteiről, a hétköznapokról, s egyáltalán: azt a miliőt megismerhetjük, amelyben felszabadult az ország — ésmegyénk, Pápától Sopronig — egy hét Március 28., április 2., 3., 4., 5., 6., 7. — ezek a számok kerültek elő a tihanyi kriptából, tehát közvetlenül az ország felszabadulása napjaiban jöttek ki a nyomdagépek alól. A lapok hangulatából érezni lehet annak jelentőségét, hogy közvetlenül Ausztria határaihoz közelednek a csapatok. Idézzünk a március 28-i számból, mely a 26-i összesítő jelentést egészíti ki: „Elkeseredett utcai harcok árán csapataink éjjel foglalták el Pápát, Magyarország egyik fontos ipari városát, amelyet 50—60 kilométer választ el az osztrák határtól.” Ugyanebben a számban az első oldalas információ arról tudósít, hogy a szovjet csapatok már a nyugat felé vezető utakat is megtisztították. „Hiába igyekeztek a németek állásaikat megerősíteni, katonáink kiverték őket a Pápát Győrrel összekötő stratégiai fontosságú közútról és vasútról. Két fontos védelmi pont, Gyarmat és Tét elfoglalása után a szovjet harcosok ezen a frontszakaszon megnyitották az utat. Előretörő egységeink három helyen elérték a Rába vonalát, és harcba lendültek a vízparti védőállások elfoglalásáért." Sajnos, a 28—31-i számok hiányoznak, így csak a 31-i és április 1-i eseményeket rekonstruálhatjukaz április 2-i újságból. A németek nagy veszteségeket szenvedtek ezen a napon. Erről így számol be a „Szovjet Harcos”: „A március 31-i harcok során csapataink több mint huszonhatezer ellenséges közlegényt és tisztet ejtettek fogságba, 127 repülő, 17 tank, 291 tábori löveg, 1547 golyószóró, 1390 géppuska, 27 mozdony, 1516 vasúti kocsi került birtokunkba.” ★ A cikk befejező részét következő számunkban közöljük. A Tihanyban megtalált frontújságok (Borbás János (elv.) KISALFÖLD T avaly szeptemberben ünnepeltük az első magyar községek felszabadulásának negyedszázados évfordulóját, s ez az ünnepség azóta végigjárta az országot. A megemlékezések fölidézték a hatesztendős háborúnak utolsó, talán legelkeseredettebb csatáit és a szabadság első tétova lépéseit, az ünnepségsorozat mindannyiunk számára az önismeret iskolája, történelmi mérlege volt. Huszonöt évvel ezelőtt a felszabadulás közvetlenül két dolgot jelentett: azt, hogy vége a háborúnak, hogy feljöhetünk a pincéből, hogy „túléltük”, és jelentette a német megszállásnak, a nyilas vérengzésnek a végét, mindazoknak a társadalmi és politikai erőknek a bukását, amelyek az országot katasztrófába vitték, csaknem egymillió honfitársunknak halálát okozták, anyagi erőinket kiszipolyozták, eszközeinket elpusztították. Időbe tellett, amíg széles körben megértették, hogy ennél lényegesen többről is szó van. Magyarországot az odáig tőlünk hermetikusan elzárt nagy keleti szomszéd, a szocialista Szovjetunió szabadította föl. S a szovjet hadsereg oldalán csatlakoztak a küzdelemhez Kelet-Európa minden népének legbátrabb és legöntudatosabb fiai. Ez a háború ily módon több volt nemzeti önvédelmi harcnál. Kibontakozásában az antifasiszta program nem pusztán mint egy gyilkos rendszer tagadása jelentkezett, hanem mint hoszszú távra nyíló építő terv; olyan terv, amely évszázados késést volt hivatva behozni, sorozatosan elbukott szabadságküzdelmeket diadalra vinni a Duna-völgyi népeknek, köztük a magyarságnak történelmében. A felszabadulást követő néhány év pedig mit hozott nekünk győzelmes politikai harcok sorozatában? Nyugat- Európa történetében ellenpéldán igazolta: a háborús vereség a legvéresebb reakciót egy időre megbénította, de végképp nem pusztította el önfeláldozó hazafiak álmát, a felszabadult nép első vívmányát megszilárdítani, megőrizni, továbbfejleszteni csakis annak révén tudtuk, hogy a felszabadítás katonai feladatát forradalmi hadsereg végezte el. Magyarországon a nemzeti függetlenség kivívása a német—osztrák gyámkodás alóli felszabadulás két és fél évszázados nemzeti program volt; a társadalmi megújulás törekvése, Nyugat- Európával egy időben, a 18. század végétől jelentkezett. 1848—49 és 1918—19 nagy hagyományának őrzőiként mi tudtuk, mit akarunk. Mindig külső erőszak törte le a küzdelmeinket, külső erőszak nem hagyott időt rá, soha, hogy kezdeti eredményeinket biztosíthassuk. Ma már világosan látjuk, a felszabadítás nem csupán egy hét hónapon át tartó katonai küzdelem volt, nem csupán április 4-ének az ünnepi eseménye volt, hanem egy új geopolitikai klímának a megteremtése, amely klímában évszázadok óta elvetett magvak szökkenhettek szárba. És ezt sem külső erőszak meg nem akadályozhatta, sem saját tapasztalatlanságunk, hibáink nem árthattak neki jóvátehetetlenül. A huszonöt év mérlege mindezt tételesen felmutatja; kiki a maga életében, a maga érdeklődése szerint számba veszi most, és megérti a felszabadulás fogalmának történelmi tartalmát, a szocialista fejlődés szabaddá vált útját nemzetünk előtt. Tehát, hogy társadalmi viszonyaink rövid idő alatt évszázados elmaradottságon lettek úrrá; hogy közművelődésünk és szociális viszonyaink tekintetében hátul kullogó országból az élvonalba felzárkóztunk, hogy koldusországból, ha nem is a leggazdagabbak közé, de a konszolidált viszonyok közt élők soraiba kerülhettünk. Ezúttal különösen két fontos dolgot emelnék ki, ma talán leginkább ezeknek időszerűségét látjuk. Az egyik: a felszabadulás bennünket a szocialista politikai táborhoz és világpiachoz kapcsolt, márpedig csak ez tette lehetővé, hogy ipari országgá váljunk. Nyugat-Európa függvényeként soha nem tudtuk volna behozni azt, amit az első ipari forradalom korszakában elszalasztottunk. Ami iparunk volt, az csupán a nagyszámú és olcsó munkaerő következményeként alakult ki. Ez tett bennünket egyszeriben szegény országgá, amikor a hajózás fejlődésével az európai gabonatermelés jelentősége csökkent; ez tette azután lehetetlenné, hogy csekély energetikai bázisunkat, valamelyes geológiai kincseinket kiaknázzuk, és segítségükkel sajátos szerkezetű nemzeti ipart fejleszthessünk ki. Vegyük meg, hogy ugyanakkor Kelet-Közép-Európa legsűrűbben lakott országa vagyunk. Nagyobb a népsűrűségünk, mint a régóta ipari Ausztriáé vagy Csehszlovákiáé. A század első felében a 80—-90-es népsűrűséggel is koldus és kivándorló ország voltunk. Mi volna ma a 110- es népsűrűséggel, vagy a század végén várható 140-essel, ha világpiaci helyzetünk a régi marad? A szocialista világpiac lehetővé tette azt a forradalmi átalakulást, hogy ma már a lakosságnak alig több mint negyede foglalkozik mezőgazdasági termeléssel. (És termel háromszor annyit, mint valamikor a lakosságnak csaknem kétharmada!) Ez tette lehetővé, hogy iparunk minden ágában sokszorozza a termelését, ugyanakkor struktúrájában is ne a véletlen kénye-kedve, hanem természetes adottságaink szerint alakuljon át. A másik: hazánk világpolitikai súlyának, szerepének meglepő változása negyed század alatt. Mi azelőtt a világpolitikában, de még az európai politikában is „elhanyagolható mennyiség”-nek számítottunk. Emlékszem azokra az időkre, amikor a magyar királyi kormányzatnak súlyos pénzébe került, hogy a világsajtó nem is magasan jegyzett képviselői olykor legalább az országunk nevét leírják; amikor pirulás nélkül nem olvashatta az ember, milyen terjedelemben és hangnemben foglalkoznak hazánkkal nem is távoli országok iskolai földrajzkönyvei. És ami a legfájdalmasabb volt: amikor nagyhatalmi érdek gyűlöletet szított a Duna völgyében a szomszédok között, bizalmatlanság szakadéka választotta el egymástól azokat, akiket pedig ezer év történelme kapcsol össze és minden érdek nagyon is egymásra utal, ha újabb ezer évet még élni akarnak. Felszabadulásunk jellege, a vele megnyílt szocialista út tette lehetővé, hogy a szomszédok egymásra találjanak, hogy a régi sérelmeket eltemessük, s hogy a köztük támadható bármi problémát a tudatosan vállalt azonos fejlődés perspektívájában görcsök nélkül, természetesen megoldhassuk. És ez a testvériség megemelte mindannyiunk rangját a világban. Nem vagyunk nagyhatalom, de régi értelemben vett kis országnak sem kell már éreznünk magunkat. Érdeklődéssel nézi a világ eredményeinket és törekvéseinket egy új típusú társadalom megteremtésében, gazdasági építőmunkánkban. És mint a népek közötti megértésnek, az európai békének munkálói, megtisztelő hivatást tölthetünk be mi is az európai politikában. Nem csupán remélhetjük tehát, de nap mint nap tehetünk is róla, hogy a következő negyedszázad végén még több örömmel és büszkeséggel ünnepeljünk. Negyedszázad mérlegén írta: Mesterházi Lajos