Kisalföld, 1970. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-28 / 74. szám

1970. március 28., szombat Az utolsó puskalövések­­ Székesfehérvár felszabadí­tása után sikeresen bontako­zott ki a támadás Petrusovsz­­kij altábornagy 46. hadsere­gének középső szakaszán és annak jobb szárnyán. A Du­nai Flottila 83. tengerészgya­logos deszantjával együttmű­ködve beszorították az ellen­séget egy keskeny sávba a Duna jobb partja mentén Tattól Dunaalmásig. A 46. hadsereg bal szárnys hadtes­tei és a harcukat támogató 2. gárda gépesített hadtest előtt megnyílt az út Győr felé. Ennek elzárására az el­lenség két páncélos és két gyalogos hadosztályt vetett be. Ám a 46. hadsereg csapatai március 26-ára felszabadítot­ták a Duna déli partján levő ellenséges hídfőt. Ezt köve­tően áttértek az ellenség ül­dözésére, és március 28-án birtokba vették Győrt. Ez a város volt abban az irányban az ellenség utolsó védelmi csomópontja. A 46. hadsereg csapatai április 2—3-án át­lépték a magyar—osztrák ha­tárt és elérték Pozsony—Fer­tő arcvonalszakaszt. A to­vábbiakban a hadsereg egy része a Duna két oldalán Bécs irányába támadott, már osztrák területen, s Bécset északról karolta át. A 3. Ukrán Front ebben az időben főerőivel északnyuga­ti irányban mért csapást az ellenségre. Március 27-re át­kelt a Bakony hegységen, jobb szárnyával pedig felzár­kózott a Rába folyóra. A ná­cik abban reménykedtek, hogy ezen a védelemre alkal­mas terepszakaszon sikerül megkapaszkodniuk. A 4. gár­dahadsereg azonban március 28-án éjszaka menetből át­kelt a kábán. A 3. Ukrán Front főerői ezzel március 31-re Soprontól délre egészen Körmendig elérték Magyar­­ország nyugati határát. Ez idő alatt a Balatontól délre támadó 27. hadsereg sikere­sen nyomult Zalaegerszeg irányába. Az 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg március 28-án indult támadásba, áp­rilis 1-re felszabadították Nagykanizsát és április 4-ére Magyarország teljes dél-nyu­gati területét. A hadművele­teknek ebben a szakaszában szabadult fel Sopron és Szom­bathely. Sopront április 1-én a 4. gárdahadsereg szabadította fel. Ezekben a napokban Moszkva megünnepelte az utolsó nagy magyar városok, Győr, Szombathely, Nagyka­nizsa, Sopron felszabadítását. Magyarország felszabadítá­sának befejező szakaszában vívott harcok alatt igazoló­dott a szovjet, bolgár és ju­goszláv csapatok fegyverba­rátsága. Rendkívüli hősies­ségről tettek tanúbizonyságot Magyarország felszabadításá­nak befejező szakaszában a szovjet harcosok és tisztek. Hősként viselkedett M. Morev század-komszomol titkár, aki sebesülten egymaga leküz­dött egy fasiszta páncélost, M. Grigorjev tiszthelyettes harckocsi elleni gránátköteg­­gel dobta magát egy Tigris alá, Kozisi­ harcos és sokan mások elsőként ugrottak be a németek harcárkába és sok ellenséges harcost megsem­misítettek. Befejeződött a magyar nép felszabadításáért folytatott csata, amelyet több mint egy­millió szovjet harcos és tiszt vívott 196 éjjelen és nappa­lon át. Köztük több tízezren magyar földben nyugosznak. „Ma az ország minden vidé­kén szovjet katonasírok és az elesett szovjet hősök emlék­művei hirdetik, hogy a nagy szovjet nép sajc fia áldozta életét a magyar szabadságért. A magyar nép mélységes há­lával gondozza a sírokat és emlékműveket, a hazánk fel­szabadításáért vívott ádáz küzdelem e szent emlékeit és emlékeztetőit” — mondotta Kádár János. A Magyarország területén hat hónapig dúló harcban a szovjet csapatok szétvertek 56 ellenséges hadosztályt és 3 dandárt. Ez idő alatt meg­szűnt létezni a magyar had­sereg. Magyarország nyugati határainak elérésével a szov­jet hadsereg kedvező helyzet­be került ahhoz, hogy döntő csapást mérjen Németország déli körzetére. A német fa­sizmus napjai meg voltak számlálva. ■A szovjet harcosok közül bátorságukért több százezren kaptak kitüntetést. Közülük 289 fő a Szovjetunió Hőse lett. Ma több száz tiszt és tábornok mellét ékesíti ma­gyar kormánykitüntetés. Moszkva 51 alkalommal kö­szöntötte a magyar városok felszabadítóit össztűzzel. A szovjet hadsereg sok egysége és magasabb egysége nagyobb magyar városok felszabadí­tásáért a „Budapesti”, „Mis­kolci”, „Debreceni”, „Szege­di” megtisztelő nevet kapta. A Kommunista Párt veze­tésével a magyar nép hely­reállította az országot, győ­zedelmeskedett a belső és külső reakció felett, s bizton halad a szocializmus építésé­nek útján. A népi Magyaror­szág huszonöt éves története ékes bizonyítéka annak, hogy a szovjet harcosok és a ma­gyar nép legjobb fiainak vé­re nem hullott hiába. Ez pe­csételte meg népeink barát­ságát, mely az Októberi For­radalomban született. V. Fomin alezredes, had­történész (Részlet a Fáklya ápri­lis 29-i számában megje­lenő tanulmányból.) Így látja a hadtörténész .11 Szovjet támadás géppuskatűz-biztosítással (Fotó: APN) *4 nyugati végeken (1.) Ismatúrság 1045 tava A véletlen folytán olyan értékes dokumentumokra bukkantak nemrég Tihany­ban az apátsági templom kriptájában, amelynek külö­nös jelentőséget ad az, hogy a felszabadulási jubileum évében vagyunk. Természe­tesen ettől függetlenül is szenzációnak számítanak a leletek, hiszen eddig egyet­len példány sem került elő a „Szovjetszkij Voin” — Szovjet Harcos — című frontújságból. A veszprémi Bakony Mú­zeum és a Műemléki Fel­ügyelőség munkatársai vélet­lenül találták meg a 3. Uk­rán Front napilapjának né­hány számát. Regényes kö­rülmények között. Abban a kriptában, ahol évtizedek óta nem járt ember, s ahol középkori faragott köveket kerestek a szakemberek, pa­pírhalom magaslott a tört ab­­lakú kripta mélyén. Hama­rosan kiderült a cirillbetűs lapokról, hogy 1945 tavaszán nyomtatott újságok. Kiválogatva a hulladék és a kefelenyomatok közül a la­pokat, bravúros restaurá­tori munka után hozzá lehe­tett kezdeni az újságok lefor­dításához. Közép-­ és Nyugat- Dunántúl számára különösen értékes adatokat tartalmaz­nak, ugyanis az itteni har­cok eseményeit találhatjuk hasábjaikon. Mint háborús körülmények között általá­ban, 1945-ben sem sokan tö­rődhettek azzal, hogy meg­őrizzék az utókornak ezeket a nyomdatermékeket, bizo­nyára ezzel magyarázható, hogy sem a hadtörténeti, sem a Nemzeti Múzeum nem rendelkezik egyetlen szám­mal sem, s az Országos Szé­chenyi Könyvtárban sincs belőlük. Valószínűnek látszik, hogy a front mozgónyomdája né­hány napig vagy hétig Ti­hanyban dolgozott, s amikor tovább kellett menniük — mert a nyomda követte min­dig a frontot —, a betört ab­­lakú kriptába bedobálták a fölös példányokat, amelyeket a befolyt eső és hóré alapo­san megrongált az elmúlt ne­gyedszázad alatt. Győr-Sopron megyei vo­natkozása sok van a Szovjet Harcosnak. Igaz, nem tudjuk nyomon követni — a hiány­zó számok miatt — az ese­ményeket teljesen, de képet kaphatunk az itteni hadmoz­dulatokról, és ami még en­nél is fontosabb: a Vörös Hadsereg katonáinak hőstet­teiről, a hétköznapokról, s egyáltalán: azt a miliőt meg­ismerhetjük, amelyben fel­szabadult az­ ország — és­­megyénk, Pápától Sopronig — egy hét Március 28., április 2., 3., 4., 5., 6., 7. — ezek a számok kerültek elő a tihanyi krip­tából, tehát közvetlenül az ország felszabadulása nap­jaiban jöttek ki a nyomda­gépek alól. A lapok hangula­tából érezni lehet annak je­lentőségét, hogy közvetlenül Ausztria határaihoz közeled­nek a csapatok. Idézzünk a március 28-i számból, mely a 26-i összesí­tő jelentést egészíti ki: „Elkeseredett utcai harcok árán csapataink éjjel foglal­ták el Pápát, Magyarország egyik fontos ipari városát, amelyet 50—60 kilométer választ el az osztrák határ­tól.” Ugyanebben a számban az első oldalas információ arról tudósít, hogy a szovjet csapatok már a nyugat felé vezető utakat is megtisztítot­ták. „Hiába igyekeztek a né­metek állásaikat megerősíte­ni, katonáink kiverték őket a Pápát Győrrel összekötő stratégiai fontosságú közút­ról és vasútról. Két fontos védelmi pon­t, Gyarmat és Tét elfoglalása után a szov­jet harcosok ezen a front­szakaszon megnyitották az utat. Előretörő egységeink három helyen elérték a Rá­ba vonalát, és harcba len­dültek a vízparti védőállások elfoglalásáért." Sajnos, a 28—31-i számok hiányoznak, így csak a 31-i és április 1-i eseményeket rekonstruálhatjuk­­az április 2-i újságból. A németek nagy vesztesé­geket szenvedtek ezen a na­pon. Erről így számol be a „Szovjet Harcos”: „A március 31-i harcok so­rán csapataink több mint huszonhatezer ellenséges közlegényt és tisztet ejtettek fogságba, 127 repülő, 17 tank, 291 tábori löv­eg, 1547 golyószóró, 1390 géppuska, 27 mozdony, 1516 vasúti ko­csi került birtokunkba.” ★ A cikk befejező részét kö­vetkező számunkban közöl­jük. A Tihanyban megtalált frontújságok (Borbás János (elv.) KISALFÖLD T­ ­­avaly szeptemberben ünnepeltük az első magyar községek felszabadulásának negyedszázados évfordulóját, s ez az ünnepség azóta végig­járta az országot. A megem­­­lékezések­ fölidézték a hat­­esztendős háborúnak utolsó, talán legelkeseredettebb csa­táit és a szabadság első této­va lépéseit, az ünnepségsoro­zat mindannyiunk számára az önismeret iskolája, törté­nelmi mérlege volt. Huszonöt évvel ezelőtt a felszabadulás közvetlenül két dolgot jelentett: azt, hogy vége a háborúnak, hogy fel­jöhetünk a pincéből, hogy „túléltük”, és jelentette a német megszállásnak, a nyi­las vérengzésnek a végét, mindazoknak a társadalmi és politikai erőknek a bukását, amelyek az országot kataszt­rófába vitték, csaknem egy­millió honfitársunknak halá­lát okozták, anyagi erőinket kiszipolyozták, eszközeinket elpusztították. Időbe tellett, amíg széles körben megértették, hogy ennél lényegesen több­ről is szó van. Magyarorszá­got az odáig tőlünk hermeti­­kusan elzárt nagy keleti szomszéd, a szocialista Szov­jetunió szabadította föl. S a szovjet hadsereg oldalán csat­lakoztak a küzdelemhez Ke­­let-Európa minden népének legbátrabb és legöntudato­­sabb fiai. Ez a háború ily módon több volt nemzeti ön­védelmi harcnál. Kibontako­zásában az antifasiszta prog­ram nem pusztán mint egy gyilkos rendszer tagadása je­lentkezett, hanem mint hosz­­szú távra nyíló építő terv; olyan terv, amely évszázados késést volt hivatva behozni, sorozatosan elbukott szabad­ságküzdelmeket diadalra vin­ni a Duna-völgyi népeknek, köztük a magyarságnak tör­ténelmében. A felszabadulást követő néhány év pedig mit hozott nekünk győzelmes politikai harcok sorozatában? Nyugat- Európa történetében ellen­példán igazolta: a háborús vereség a legvéresebb reak­ciót egy időre megbénította, de végképp nem pusztította el­ önfeláldozó hazafiak ál­mát, a felszabadult nép első vívmányát megszilárdítani, megőrizni, továbbfejleszteni csakis annak révén tudtuk, hogy a felszabadítás katonai feladatát forradalmi hadsereg végezte el. Magyarországon a nemzeti függetlenség kivívá­sa a német—osztrák gyámko­dás alóli felszabadulás két és fél évszázados nemzeti prog­ram volt; a társadalmi meg­újulás törekvése, Nyugat- Európával egy időben, a 18. század végétől jelentkezett. 1848—49 és 1918—19 nagy ha­gyományának őrzőiként mi tudtuk, mit akarunk. Mindig külső erőszak törte le a küz­delmeinket, külső erőszak nem hagyott időt rá, soha, hogy kezdeti eredményein­ket biztosíthassuk. Ma már világosan látjuk, a felszaba­dítás nem csupán egy hét hó­napon át tartó katonai küz­delem volt, nem csupán áp­rilis 4-ének az ünnepi ese­ménye volt, hanem egy új geopolitikai klímának a meg­teremtése, amely klímában évszázadok óta elvetett mag­vak szökkenhettek szárba. És ezt sem külső erőszak meg nem akadályozhatta, sem sa­ját tapasztalatlanságunk, hi­báink nem árthattak neki jó­vátehetetlenül. A huszonöt év mé­rlege mindezt tételesen felmutat­ja; kiki a maga életében, a maga érdeklődése szerint számba veszi most, és meg­érti a felszabadulás fogal­mának történelmi tartalmát, a szocialista fejlődés szabad­dá vált útját nemzetünk előtt. Tehát, hogy társadal­mi viszonyaink rövid idő alatt évszázados elmaradottságon lettek úrrá; hogy közművelő­désünk és szociális viszo­nyaink tekintetében hátul kullogó országból az élvonal­ba felzárkóztunk, hogy kol­dusországból, ha nem is a leggazdagabbak közé, de a konszolidált viszonyok közt élők soraiba kerülhettünk. Ezúttal különösen két fon­tos dolgot emelnék ki, ma ta­lán leginkább ezeknek idő­szerűségét látjuk. Az egyik: a felszaba­dulás bennünket a szocialis­ta politikai táborhoz és vi­lágpiachoz kapcsolt, márpe­dig csak ez tette lehetővé, hogy ipari országgá váljunk. Nyugat-Európa függvénye­ként soha nem tudtuk volna behozni azt, amit az első ipari forradalom korszaká­ban elszalasztottunk. Ami iparunk volt, az csupán a nagyszámú és olcsó munkaerő következményeként alakult ki. Ez tett bennünket egy­szeriben szegény országgá, amikor a hajózás fejlődésével az európai gabonatermelés jelentősége csökkent; ez tet­te azután lehetetlenné, hogy csekély energetikai bázisun­kat, valamelyes geológiai kin­cseinket kiaknázzuk, és se­gítségükkel sajátos szerke­zetű nemzeti ipart fejleszt­hessünk ki. Vegyük meg, hogy ugyan­akkor Kelet-Közép-Európa legsűrűbben lakott országa vagyunk. Nagyobb a népsű­rűségünk, mint a régóta ipari Ausztriáé vagy Csehszlová­kiáé. A század első felében a 80—-90-es népsűrűséggel is koldus és kivándorló ország voltunk. Mi volna ma a 110- es népsűrűséggel, vagy a szá­zad végén várható 140-essel, ha világpiaci helyzetünk a régi marad? A szocialista világpiac le­hetővé tette azt a forradalmi átalakulást, hogy ma már a lakosságnak alig több mint negyede foglalkozik mező­gazdasági termeléssel. (És ter­mel háromszor annyit, mint valamikor a lakosságnak csaknem kétharmada!) Ez tette lehetővé, hogy iparunk minden ágában sokszorozza a termelését, ugyanakkor struktúrájában is ne a vélet­len kénye-kedve, hanem ter­mészetes adottságaink sze­rint alakuljon át. A másik: hazánk világ­­politikai súlyának, szerepé­nek meglepő változása ne­gyed század alatt. Mi az­előtt a világpolitikában, de még az európai politikában is „elhanyagolható mennyi­­ség”-nek számítottunk. Em­lékszem azokra az időkre, amikor a magyar királyi kor­mányzatnak súlyos pénzébe került, hogy a világsajtó nem is magasan jegyzett képvise­lői olykor legalább az orszá­gunk nevét leírják; amikor pirulás nélkül nem olvas­hatta az ember, milyen terje­delemben és hangnemben foglalkoznak hazánkkal nem is távoli országok iskolai földrajzkönyvei. És ami a legfájdalmasabb volt: amikor nagyhatalmi érdek gyűlöletet szított a Duna völgyében a szomszédok között, bizalmat­lanság szakadéka választotta el egymástól azokat, akiket pedig ezer év történelme kapcsol össze és minden ér­dek nagyon is egymásra utal, ha újabb ezer évet még élni akarnak. Felszabadulásunk jellege, a vele megnyílt szocialista út tette lehetővé, hogy a szomszédok egymásra talál­janak, hogy a régi sérelme­ket eltemessük, s hogy a köztük támadható bármi problémát a tudatosan vál­lalt azonos fejlődés perspek­tívájában görcsök nélkül, természetesen megoldhassuk. És ez a testvériség megemel­te mindannyiunk rangját a világban. Nem vagyunk nagy­hatalom, de régi értelemben vett kis országnak sem kell már éreznünk magunkat. Érdeklődéssel nézi a világ eredményeinket és törekvéseinket egy új típusú társadalom megteremtésében, gazdasági építőmunkánkban. És mint a népek közötti meg­értésnek, az európai béké­nek munkálói, megtisztelő hivatást tölthetünk be mi is az európai politikában. Nem csupán remélhetjük tehá­t, de nap mint nap tehetünk is róla, hogy a következő ne­gyedszázad végén még több örömmel és büszkeséggel ün­nepeljünk. Negyedszázad mérlegén írta: Mesterházi Lajos

Next