Kisalföld, 1970. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

1970. augusztus 16., vasárnap Kiküldött munkatársunk jelenti Szegedről Emlékezetes operasikerek A modern operák korsza­kát megnyitó két zenei nagyság, Mascagni és Leon­cavallo emlékének tisztele­tére szánta a szabadtéri já­tékok igazgatósága a Pa­­rasztbecsület és­­a Bajazzók bemutatását. Rangos szerep­lőkkel, hiszen a milánói Ecaia, a palermói és a par­­celonai operaházak énekesei mellett román és finn művé­szekkel is szerződést kötött. Mindezeken túl két emlé­kezetes dátum tette indo­kolttá, hogy a verizmus (az olasz naturalizmus) irányza­tának három­ legjelentősebb képviselője közül (Bizet Car­menját kihagyva) a Mas­­cagni-operával nyissák az olasz operák szabadtéri be­mutatóját. 1935. augusztus 10-én, pon­tosan harmincöt évvel ezelőtt maga a világhírű szerző ve­zényelte Szegeden a Paraszt­becsületet, a főszereplők pe­dig Nino Bertelli, Apollo Granforte és Giuseppe Ca­­belli, a milánói Scala tagjai voltak. Még egy dátum: a mű mostani bemutatója né­hány nap híján egybeesik Mascagni halálának 25. év­fordulójával (1945. augusztus 2-án halt meg). Ha nem sikerült is megte­remteni azt a légkört, ame­lyet a világ akkori nagy énekes hármasa nyújtott, Mikó András rendezése tel­jesen a realizmus, a valóság irányát követte, a sokszáz főnyi szereplőgárda cselekvő részesévé vált a drámának. És ugyanezt éreztük a Ba­­jazzók még bensőségesebb, még szűkebben drámaivá ér­lelt előadásában. A Parasztbecsület színre­­hozásának nagy élményét el­sőként Carla Ferrario, a mi­lánói Scala hatalmas hang­anyagú, drámai szopránja adta. Szereplése az eddigi legnagyobb szegedi operasi­ker, a Trubadúr előadásával ért fel. Méltó partnere (Alfio szerepében) Dávid -Chanesi­­ért, a Bukaresti Állami Ope­raház baritonja, ők ketten nyújtották azt a csodálato­sat és feledhetetlent, amit egy előadásban ritkán hall­hatunk. Turrido szerepében a palermói operaház fiatal tenoristája, Círo Pirotta lé­pett fel. Hangja nagyon szép, azonban csak a bevezető áriában és a Búcsú az anyá­tól című áriában nyújtotta azt, amit partnerei az opera minden részletében. A ma­gyar szereplők közül a sze­gedi Karikó Teréz (Lola) nemzetközien is méltó volt arra, hogy a zenedráma ran­gos közreműködői között em­­­­lítsük. A BAJAZZÓKBAN a bar­celonai operaház szárnyaló hangú, lélekkel éneklő tenor­ját, Francisco Lazzarot ün­nepelte a szűnni nem akaró tapssal a nyolcezres közön­ség. Toniót, a bambát, a Pa­rasztbecsületben is kiváló David Ohanesian alakította (itt még nagyobbat alkotott, mint előző szerepében), és friss volt a finn Riita Pieta­­rinen, a helsinki operaház drámai szopránja. Friss és szép, mert ez is hozzátarto­zott ahhoz, hogy élménnyé váljon bennünk Nedda csa­pongó és tragédiába fuló sze­repköre. Kiegészítésként ismét a Szegedi Nemzeti Színház operarészlegének jelesei sze­repeltek: Rozsos István, Mil­ler Lajos, Békás János és Szalma Ferenc. Remek hang­gal és olyan sikert aratva, hogy a külföldi nagyságok voltak az első gratulálóik. Sajnos, ezúttal is, ahogy a Háry János, a Trójai nők be­mutatója alkalmából, a má­sodiknak meghirdetett elő­adáson volt a premier. Az időjárás miatt. A szegedi ün­nepi játékok valamennyi be­mutató előadását elmosta az eső, azok jártak jól (jelen esetben jómagam is), akik a második előadásra kaptak jegyet. A siker azonban (­ ebben bizonyára közremű­ködött a várakozás is az el­maradt bemutatóért) annál nagyobb volt. Szeged az idén prózában és operában is a Trubadúr elő­adása esztendejének, színvo­nalát nyújtotta. S ezt csak azért érdemes említeni, mert a Mascagni-szereplés óta a Trubadúr színrehozását tart­ják a „csúcsnak”, amely hiányzik a modern fotóból, nem a téma szegény­sége miatt, hanem a látás beszűkülése következtében. És ezért örülünk különöskép­pen a fiatal győri fotós si­kerének: az ember és mun­kája együtt él, lobog a ké­pen. Pedig hányszor fény­képezték már az olvasztárt! De így?! Legutóbb egy házi zsűri Markó Kamillának egy kép­zőművész alkotó pillanata megragadásáért ítélt első dí­jat. Az sem volt könnyű té­ma, hiszen vele együtt hú­szan pályáztak rá, szerin­tünk azonban a mostaniban, az olvasztár egy hétköznapi pillanatának ábrázolásában többet sikerült adnia. Ezt méltányolta a zsűri a tizen­kilenc hazai fotóklub 167 al­­­kotása közül. Még egy kép volt, amely — ha volna ilyen — a nép­szerűség díját nyerte volna el Szegeden: idős Rácz Endre „Derű” című parasztportréját nagyon sokan látták a kiállí­tás legjobb képének. örülünk a kettős sikernek, amely azt mutatja, hogy Győrött az idősek és a fiata­lok is a fotó modern útjait követik, amelynek központja az ember. Rácz Ernő Markó Kamilla remekelt A szegedi ünnepi játékok műsorával párhuzamosan év­­ről-évre bővül a Tisza-parti városnak az országos művé­szeti irányzatokat mérlegelő, szabályozó hatása. Közreját­szik ebben az a szerencsés adottság is, hogy Szegeden nincs hiány kiállító termek­ben. Az idén a Bartók Béla Művelődési Központ adott otthont az ország 19 legjobb fotóklubja bemutatkozásá­nak. (Tavaly még csak 15 klub jelentkezett a kiállítá­son!) És ha már a számoknál tartunk, néhány szót megér­demel az egy év alatti előre­lépés is: 157 szerző 369 alko­tásából válogatta ki az idén a zsűri a bemutatásra érde­meseket. Kétnapos vita után 105 fotóművész 167 alkotását tartotta méltónak arra, hogy nemzetközi szinten képvisel­je hazai fotóművészetünk je­lenlegi irányzatait. A fényképezésben nem le­het határt szabni az egyéni törekvéseknek. Ki az, aki el­döntheti, hol kezdődik a művész, a kép társadalmi tudatformáló hatása? Meny­nyiben hat a kép a művet egyszerű szemlélőként meg­­tekintőre, és mennyiben a fotó hivatott művelőire? Kétségtelenül fennáll, amit az 1970. évi szegedi országos seregszemle tanulságaként a kiállítás anyagát mérlegelők megjegyezték: „Minél több jó fotó születik, annál töb­bet tudunk meg a világról, önmagunkról.” Még az árvíz is bizonyta­lanná tette az idén, hogy lét­re lehet-e hozni ezt a talál­kozót. Abban, hogy sikerült, ismét a bizakodás, az ember­ség megújulásához adott eré­nyeit kellene felsorakoztat­nunk ennek a modern művé­­szeti ágnak, de maradjunk most már a szegedi kollek­ciónál! A korábbi évek szűk be­­zárkózottságából nemcsak egyes szerzők, hanem teljes klubok léptek a nemzetközi­leg is érdemesnek minősített útra. A mindössze néhány kiadott díjból egyet, a ren­dező klub tiszteletdíját egy fiatal, győri fotóművész, Markó Kamilla nyerte. Nem ez az első országos sikere. Felfigyeltek már korábban is arra a képességére, hogy „más szemmel néz, mint elő­dei”. Ezúttal nem a járt utak valamelyikét választotta, ha­nem a munkásábrázolást. KISALFÖLD Gyógyíthatatlan járvány? finyanyelvgyilkosság felső fokon Rengeteg viccnek, jelenetnek és vidám írás­nak volt már alaptémája az, hogy a szülő nem érti meg „újmagyarul” beszélő csemeté­jét. Ám abban is biztosak lehetünk, hogy „felkapná a krapek a vizet”, azaz dühös lenne és értetlenül állna a csemete akkor, ha ked­ves papája a hivatalából hazavitt valamelyik iratot olvasná fel neki. Például ilyet: „Éves tervet minden vizsgált vállalat készített, amelyek egy-két kivétellel megalapozottak vol­tak.” A vállalatok, nemdebár? Mert kétségtelen, hogy a már nem is olyan újkeletű gazdasági versenyben itt-ott kiderül néhány vállalatról, hogy gyengén megalapozott. Vagyis nem ki­fizetődő őt eltartani a népgazdaságnak, tehát sóhivatal... Ennek a sóhivatalnak az ügy­menetébe vessünk most néhány pillantást! érdekek Érdeke .A pénz, a nyereség. A sóhivataliak azonban ezzel az érdekerdővel nincsenek tisztában, ezt az általuk szerkesztett következő mondat bi­zonyítja: „A vállalatok érdeke viszont, hogy a megfelelő nagyságrendben értékesítsen, erről az érdekről többletmunka vállalásáról is le kell mondaniuk a város jobb ellátása érdekében.” Igen, szemünk fénye a fogyasztó. És ezt mennyire hangsúlyozzák! „Az áruház belépése a lakosság igényeinek a kielégítésére nagymértékben hozzájárult a he­lyes, szükséges verseny kibontakozásához, a lakosság ellátásának a javításához.” A vásárlók érdekeit nagyon szívükön viselik, szót ejtenek a hiánycikkekről is. „A fentebb közölt egyes esetek, ami elsősorban az időszakos áruhiányra, választékhiányra vo­natkozik, amely azonban évente visszatérő.” Biztos, ami biztos, megismétlik: „a városban is számtalan hiánycikkek keletkez­nek, amelyek egy része igaz, hogy nemcsak vá­rosi, hanem országos jellegűek . . . más cikkek késedelmes szállítása szintén állandó, naponta ismétlődő visszatérő problémákat jelent.” Ez utóbbi mondatban ugyanannak a foga­lomnak a kifejezésére három szót használt; a beszámoló készítője: senki sem mondhatja hát, hogy a hivatali nyelvben nem ismerik a rokonértelmű szavakat. Amellett, hogy elég szép számmal nyüzsög nyelvtani hiba a fel­sorolt „példamondatokban”, sokszor az egész értelmetlen, s ami még fájdalmasabb, felesle­ges is. De azért nem szószátyárok ám a sóhi­­vataliak, mert olykor takarékoskodnak a be­tűkkel:­­ az elmúlt 2 év tapasztalatairól be­szélnek. Írtak már olyan beszámolót is, amely­ben állandóan a múlt évről beszélvén 1969-et így jelölték: „ ... a m. évi .. A SZÓ ELSZÁLL Eddig csak az írott rémségekről volt szó. Ez a könnyebb eset, hiszen ha érthetetlennek látszik egy-egy mondat, el lehet olvasni még tízszer, hogy megértsük. Ám, ha szóban hang­zik el, mielőtt még felfognánk értelmét, a kérdéses mondatot már egy újabb, még kér­désesebb követi. Egyetlen védekezés, hogy ilyenkor nem az értelemre, hanem a hanglej­tésre, hangszínre és ritmusra figyelünk. Ha ez altatódalhoz hasonló, bekövetkezik az ér­tekezletek végzete, az alvás. Aki álmatlan­ságban szenved, igyekezzen elkapni ilyen, megfejtésre érdemes mondatot: „Ma már a vállalatok vezetőinek évről évre bizonyítaniuk kell képesek-e a munka haté­konyságának növekedésére.” .Sok helyen megszervezték már a társadalmi tulajdon védelmét. Helyes lenne részfeladat­ként a nyelvvédelmet is vállalni, hiszen én is, te is­, ő is, mindenki magyarul beszél, társa­dalmi tulajdonunk a nyelvünk. Ez nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem önző érdek is: ért­hetőbb és a figyelmet jobban is felkelti egy olyan írott vagy szóbeli szöveg, amelyet gon­dosan átfésülve, hivatali nyelvről magyarra fordítva közlünk nem „kiszemelt áldozataink­kal”, hanem munkatársainkkal. T. K. Győr, a hidak városa A piros a szabad A város közönségének sür­getésére 1892-ben a győri személypályaudvart aluljá­­­­róssá alakították át, s ugyan­akkor a Bartók----Béta-"út (akkor Hosszú utca) tenge­lyében levő sorompót is meg­szüntették. Helyébe az akko­ri kereskedelemügyi minisz­terről, a város díszpolgárá­ról és országgyűlési képvise­lőjéről Baross Gáborról elne­vezett Baross-hidat építtette a Magyar Államvasutak. 1945. március 28-án ez a híd sem kerülhette el sor­sát, a visszavonuló németek felrobbantották. A felszaba­dulást követően csakhamar újjáépítették. Később a hidat (amennyire lehetett) kiszéle­sítették, azonban ennek el­lenére ma már korszerűtlen, a nagy forgalom új­hidat sür­get. Megakadályozta a robbantást A győr—székesfehérvári országút átszeli a győr—bu­dapesti vasútvonalat. Kez­detben sorompóval oldották meg a közlekedést. A múlt század kilencvenes éveiben az egyre gyorsabb ütemben fejlődő vasúti forgalom a sorompó megszüntetését és a pályatest felett átvezető híd megépítését kívánta. Ez az egyetlen híd, amely két, bátor, győri lakos be­avatkozásának eredménye­képpen elkerülte 1945 már­ciusában a felrobbantást. A szabadhegyi Németh János (jelenleg már nyugdíjas), a volt József Attila-kör tagja, aki már hónapok óta illega­litásban élt, észrevette, hogy a robbantórészleg tanyájától (a Győri Textilművek körül volt) merre vezették az elektromos kábeleket a Fe­hérvári úti híd alá helyezett robbanó töltetekhez. Rábeszélte vasutas isme­rősét, a híd melletti vasúti őrházban szolgálatot teljesítő Czapp Józsefet, hogy nem sokkal a szovjet csapatok megérkezése előtt a híd alatti részen vágja el a gyújtóká­beleket. 1945. március 28-án a szov­jet hadsereg már az ipartele­pek keleti oldalán harcolt, és Czapp József akkor már al­kalmasnak tartotta az időt a gyújtózsínórok elvágására. A németeknek már nem jutott idejük a kábelek ki­javítására. Amikor a szov­jet harckocsik a Gráb-gyár­­nál a Fehérvári híd felé ka­nyarodtak, pár percig meg­torpantak. Csapdát sejtettek, attól tartottak, hogy akkor akarják a hidat felrobbanta­ni, amikor a páncélosok át­kelőben vannak a hídon. Ezt a tanakodást látva Czapp József fogta piros vas­utas zászlaját, s nagy hév­vel lengette, továbbhaladás­ra biztatta a páncélosokat. Talán ez volt az első eset hazánkban, amikor közúti forgalomban piros színnel je­lezték a szabad utat. „Röpülő hidak” Az 1. sz. nemzetközi fő­­közlekedési útvonal korsze­rűsítésekor a szintkeresztező­dés kikerülése céljából a te­herpályaudvar felett 214 mé­ter hosszú, 14 méter széles hidat építettek. A Belváros és Nádorváros közötti élénk gyalogos for­galom lebonyolítására a MÁV a Kálvária utca kezdeténél (a fűtőháznál) és a Dimitrov sétány végénél a pályatest fölött vastartós hidakat építte­tett. A Győr—Hegyeshalom közötti vasúti vontatás vil­lamosítása miatt az 1930-as években megmagasították őket. Talán ezért nevezik a győriek e hidakat „repülő” hidaknak. Czigány Jenő A 214 méter hosszú új felüljáró a teherpályaudvarnál. A Lenin-híd (régi nevén Baross-híd) a vasútállomással. (Nagy József felvétele) .5

Next