Kisalföld, 1970. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
1970. augusztus 16., vasárnap Kiküldött munkatársunk jelenti Szegedről Emlékezetes operasikerek A modern operák korszakát megnyitó két zenei nagyság, Mascagni és Leoncavallo emlékének tiszteletére szánta a szabadtéri játékok igazgatósága a Parasztbecsület ésa Bajazzók bemutatását. Rangos szereplőkkel, hiszen a milánói Ecaia, a palermói és a parcelonai operaházak énekesei mellett román és finn művészekkel is szerződést kötött. Mindezeken túl két emlékezetes dátum tette indokolttá, hogy a verizmus (az olasz naturalizmus) irányzatának három legjelentősebb képviselője közül (Bizet Carmenját kihagyva) a Mascagni-operával nyissák az olasz operák szabadtéri bemutatóját. 1935. augusztus 10-én, pontosan harmincöt évvel ezelőtt maga a világhírű szerző vezényelte Szegeden a Parasztbecsületet, a főszereplők pedig Nino Bertelli, Apollo Granforte és Giuseppe Cabelli, a milánói Scala tagjai voltak. Még egy dátum: a mű mostani bemutatója néhány nap híján egybeesik Mascagni halálának 25. évfordulójával (1945. augusztus 2-án halt meg). Ha nem sikerült is megteremteni azt a légkört, amelyet a világ akkori nagy énekes hármasa nyújtott, Mikó András rendezése teljesen a realizmus, a valóság irányát követte, a sokszáz főnyi szereplőgárda cselekvő részesévé vált a drámának. És ugyanezt éreztük a Bajazzók még bensőségesebb, még szűkebben drámaivá érlelt előadásában. A Parasztbecsület színrehozásának nagy élményét elsőként Carla Ferrario, a milánói Scala hatalmas hanganyagú, drámai szopránja adta. Szereplése az eddigi legnagyobb szegedi operasiker, a Trubadúr előadásával ért fel. Méltó partnere (Alfio szerepében) Dávid -Chanesiért, a Bukaresti Állami Operaház baritonja, ők ketten nyújtották azt a csodálatosat és feledhetetlent, amit egy előadásban ritkán hallhatunk. Turrido szerepében a palermói operaház fiatal tenoristája, Círo Pirotta lépett fel. Hangja nagyon szép, azonban csak a bevezető áriában és a Búcsú az anyától című áriában nyújtotta azt, amit partnerei az opera minden részletében. A magyar szereplők közül a szegedi Karikó Teréz (Lola) nemzetközien is méltó volt arra, hogy a zenedráma rangos közreműködői között említsük. A BAJAZZÓKBAN a barcelonai operaház szárnyaló hangú, lélekkel éneklő tenorját, Francisco Lazzarot ünnepelte a szűnni nem akaró tapssal a nyolcezres közönség. Toniót, a bambát, a Parasztbecsületben is kiváló David Ohanesian alakította (itt még nagyobbat alkotott, mint előző szerepében), és friss volt a finn Riita Pietarinen, a helsinki operaház drámai szopránja. Friss és szép, mert ez is hozzátartozott ahhoz, hogy élménnyé váljon bennünk Nedda csapongó és tragédiába fuló szerepköre. Kiegészítésként ismét a Szegedi Nemzeti Színház operarészlegének jelesei szerepeltek: Rozsos István, Miller Lajos, Békás János és Szalma Ferenc. Remek hanggal és olyan sikert aratva, hogy a külföldi nagyságok voltak az első gratulálóik. Sajnos, ezúttal is, ahogy a Háry János, a Trójai nők bemutatója alkalmából, a másodiknak meghirdetett előadáson volt a premier. Az időjárás miatt. A szegedi ünnepi játékok valamennyi bemutató előadását elmosta az eső, azok jártak jól (jelen esetben jómagam is), akik a második előadásra kaptak jegyet. A siker azonban ( ebben bizonyára közreműködött a várakozás is az elmaradt bemutatóért) annál nagyobb volt. Szeged az idén prózában és operában is a Trubadúr előadása esztendejének, színvonalát nyújtotta. S ezt csak azért érdemes említeni, mert a Mascagni-szereplés óta a Trubadúr színrehozását tartják a „csúcsnak”, amely hiányzik a modern fotóból, nem a téma szegénysége miatt, hanem a látás beszűkülése következtében. És ezért örülünk különösképpen a fiatal győri fotós sikerének: az ember és munkája együtt él, lobog a képen. Pedig hányszor fényképezték már az olvasztárt! De így?! Legutóbb egy házi zsűri Markó Kamillának egy képzőművész alkotó pillanata megragadásáért ítélt első díjat. Az sem volt könnyű téma, hiszen vele együtt húszan pályáztak rá, szerintünk azonban a mostaniban, az olvasztár egy hétköznapi pillanatának ábrázolásában többet sikerült adnia. Ezt méltányolta a zsűri a tizenkilenc hazai fotóklub 167 alkotása közül. Még egy kép volt, amely — ha volna ilyen — a népszerűség díját nyerte volna el Szegeden: idős Rácz Endre „Derű” című parasztportréját nagyon sokan látták a kiállítás legjobb képének. örülünk a kettős sikernek, amely azt mutatja, hogy Győrött az idősek és a fiatalok is a fotó modern útjait követik, amelynek központja az ember. Rácz Ernő Markó Kamilla remekelt A szegedi ünnepi játékok műsorával párhuzamosan évről-évre bővül a Tisza-parti városnak az országos művészeti irányzatokat mérlegelő, szabályozó hatása. Közrejátszik ebben az a szerencsés adottság is, hogy Szegeden nincs hiány kiállító termekben. Az idén a Bartók Béla Művelődési Központ adott otthont az ország 19 legjobb fotóklubja bemutatkozásának. (Tavaly még csak 15 klub jelentkezett a kiállításon!) És ha már a számoknál tartunk, néhány szót megérdemel az egy év alatti előrelépés is: 157 szerző 369 alkotásából válogatta ki az idén a zsűri a bemutatásra érdemeseket. Kétnapos vita után 105 fotóművész 167 alkotását tartotta méltónak arra, hogy nemzetközi szinten képviselje hazai fotóművészetünk jelenlegi irányzatait. A fényképezésben nem lehet határt szabni az egyéni törekvéseknek. Ki az, aki eldöntheti, hol kezdődik a művész, a kép társadalmi tudatformáló hatása? Menynyiben hat a kép a művet egyszerű szemlélőként megtekintőre, és mennyiben a fotó hivatott művelőire? Kétségtelenül fennáll, amit az 1970. évi szegedi országos seregszemle tanulságaként a kiállítás anyagát mérlegelők megjegyezték: „Minél több jó fotó születik, annál többet tudunk meg a világról, önmagunkról.” Még az árvíz is bizonytalanná tette az idén, hogy létre lehet-e hozni ezt a találkozót. Abban, hogy sikerült, ismét a bizakodás, az emberség megújulásához adott erényeit kellene felsorakoztatnunk ennek a modern művészeti ágnak, de maradjunk most már a szegedi kollekciónál! A korábbi évek szűk bezárkózottságából nemcsak egyes szerzők, hanem teljes klubok léptek a nemzetközileg is érdemesnek minősített útra. A mindössze néhány kiadott díjból egyet, a rendező klub tiszteletdíját egy fiatal, győri fotóművész, Markó Kamilla nyerte. Nem ez az első országos sikere. Felfigyeltek már korábban is arra a képességére, hogy „más szemmel néz, mint elődei”. Ezúttal nem a járt utak valamelyikét választotta, hanem a munkásábrázolást. KISALFÖLD Gyógyíthatatlan járvány? finyanyelvgyilkosság felső fokon Rengeteg viccnek, jelenetnek és vidám írásnak volt már alaptémája az, hogy a szülő nem érti meg „újmagyarul” beszélő csemetéjét. Ám abban is biztosak lehetünk, hogy „felkapná a krapek a vizet”, azaz dühös lenne és értetlenül állna a csemete akkor, ha kedves papája a hivatalából hazavitt valamelyik iratot olvasná fel neki. Például ilyet: „Éves tervet minden vizsgált vállalat készített, amelyek egy-két kivétellel megalapozottak voltak.” A vállalatok, nemdebár? Mert kétségtelen, hogy a már nem is olyan újkeletű gazdasági versenyben itt-ott kiderül néhány vállalatról, hogy gyengén megalapozott. Vagyis nem kifizetődő őt eltartani a népgazdaságnak, tehát sóhivatal... Ennek a sóhivatalnak az ügymenetébe vessünk most néhány pillantást! érdekek Érdeke .A pénz, a nyereség. A sóhivataliak azonban ezzel az érdekerdővel nincsenek tisztában, ezt az általuk szerkesztett következő mondat bizonyítja: „A vállalatok érdeke viszont, hogy a megfelelő nagyságrendben értékesítsen, erről az érdekről többletmunka vállalásáról is le kell mondaniuk a város jobb ellátása érdekében.” Igen, szemünk fénye a fogyasztó. És ezt mennyire hangsúlyozzák! „Az áruház belépése a lakosság igényeinek a kielégítésére nagymértékben hozzájárult a helyes, szükséges verseny kibontakozásához, a lakosság ellátásának a javításához.” A vásárlók érdekeit nagyon szívükön viselik, szót ejtenek a hiánycikkekről is. „A fentebb közölt egyes esetek, ami elsősorban az időszakos áruhiányra, választékhiányra vonatkozik, amely azonban évente visszatérő.” Biztos, ami biztos, megismétlik: „a városban is számtalan hiánycikkek keletkeznek, amelyek egy része igaz, hogy nemcsak városi, hanem országos jellegűek . . . más cikkek késedelmes szállítása szintén állandó, naponta ismétlődő visszatérő problémákat jelent.” Ez utóbbi mondatban ugyanannak a fogalomnak a kifejezésére három szót használt; a beszámoló készítője: senki sem mondhatja hát, hogy a hivatali nyelvben nem ismerik a rokonértelmű szavakat. Amellett, hogy elég szép számmal nyüzsög nyelvtani hiba a felsorolt „példamondatokban”, sokszor az egész értelmetlen, s ami még fájdalmasabb, felesleges is. De azért nem szószátyárok ám a sóhivataliak, mert olykor takarékoskodnak a betűkkel: az elmúlt 2 év tapasztalatairól beszélnek. Írtak már olyan beszámolót is, amelyben állandóan a múlt évről beszélvén 1969-et így jelölték: „ ... a m. évi .. A SZÓ ELSZÁLL Eddig csak az írott rémségekről volt szó. Ez a könnyebb eset, hiszen ha érthetetlennek látszik egy-egy mondat, el lehet olvasni még tízszer, hogy megértsük. Ám, ha szóban hangzik el, mielőtt még felfognánk értelmét, a kérdéses mondatot már egy újabb, még kérdésesebb követi. Egyetlen védekezés, hogy ilyenkor nem az értelemre, hanem a hanglejtésre, hangszínre és ritmusra figyelünk. Ha ez altatódalhoz hasonló, bekövetkezik az értekezletek végzete, az alvás. Aki álmatlanságban szenved, igyekezzen elkapni ilyen, megfejtésre érdemes mondatot: „Ma már a vállalatok vezetőinek évről évre bizonyítaniuk kell képesek-e a munka hatékonyságának növekedésére.” .Sok helyen megszervezték már a társadalmi tulajdon védelmét. Helyes lenne részfeladatként a nyelvvédelmet is vállalni, hiszen én is, te is, ő is, mindenki magyarul beszél, társadalmi tulajdonunk a nyelvünk. Ez nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem önző érdek is: érthetőbb és a figyelmet jobban is felkelti egy olyan írott vagy szóbeli szöveg, amelyet gondosan átfésülve, hivatali nyelvről magyarra fordítva közlünk nem „kiszemelt áldozatainkkal”, hanem munkatársainkkal. T. K. Győr, a hidak városa A piros a szabad A város közönségének sürgetésére 1892-ben a győri személypályaudvart aluljáróssá alakították át, s ugyanakkor a Bartók----Béta-"út (akkor Hosszú utca) tengelyében levő sorompót is megszüntették. Helyébe az akkori kereskedelemügyi miniszterről, a város díszpolgáráról és országgyűlési képviselőjéről Baross Gáborról elnevezett Baross-hidat építtette a Magyar Államvasutak. 1945. március 28-án ez a híd sem kerülhette el sorsát, a visszavonuló németek felrobbantották. A felszabadulást követően csakhamar újjáépítették. Később a hidat (amennyire lehetett) kiszélesítették, azonban ennek ellenére ma már korszerűtlen, a nagy forgalom újhidat sürget. Megakadályozta a robbantást A győr—székesfehérvári országút átszeli a győr—budapesti vasútvonalat. Kezdetben sorompóval oldották meg a közlekedést. A múlt század kilencvenes éveiben az egyre gyorsabb ütemben fejlődő vasúti forgalom a sorompó megszüntetését és a pályatest felett átvezető híd megépítését kívánta. Ez az egyetlen híd, amely két, bátor, győri lakos beavatkozásának eredményeképpen elkerülte 1945 márciusában a felrobbantást. A szabadhegyi Németh János (jelenleg már nyugdíjas), a volt József Attila-kör tagja, aki már hónapok óta illegalitásban élt, észrevette, hogy a robbantórészleg tanyájától (a Győri Textilművek körül volt) merre vezették az elektromos kábeleket a Fehérvári úti híd alá helyezett robbanó töltetekhez. Rábeszélte vasutas ismerősét, a híd melletti vasúti őrházban szolgálatot teljesítő Czapp Józsefet, hogy nem sokkal a szovjet csapatok megérkezése előtt a híd alatti részen vágja el a gyújtókábeleket. 1945. március 28-án a szovjet hadsereg már az ipartelepek keleti oldalán harcolt, és Czapp József akkor már alkalmasnak tartotta az időt a gyújtózsínórok elvágására. A németeknek már nem jutott idejük a kábelek kijavítására. Amikor a szovjet harckocsik a Gráb-gyárnál a Fehérvári híd felé kanyarodtak, pár percig megtorpantak. Csapdát sejtettek, attól tartottak, hogy akkor akarják a hidat felrobbantani, amikor a páncélosok átkelőben vannak a hídon. Ezt a tanakodást látva Czapp József fogta piros vasutas zászlaját, s nagy hévvel lengette, továbbhaladásra biztatta a páncélosokat. Talán ez volt az első eset hazánkban, amikor közúti forgalomban piros színnel jelezték a szabad utat. „Röpülő hidak” Az 1. sz. nemzetközi főközlekedési útvonal korszerűsítésekor a szintkereszteződés kikerülése céljából a teherpályaudvar felett 214 méter hosszú, 14 méter széles hidat építettek. A Belváros és Nádorváros közötti élénk gyalogos forgalom lebonyolítására a MÁV a Kálvária utca kezdeténél (a fűtőháznál) és a Dimitrov sétány végénél a pályatest fölött vastartós hidakat építtetett. A Győr—Hegyeshalom közötti vasúti vontatás villamosítása miatt az 1930-as években megmagasították őket. Talán ezért nevezik a győriek e hidakat „repülő” hidaknak. Czigány Jenő A 214 méter hosszú új felüljáró a teherpályaudvarnál. A Lenin-híd (régi nevén Baross-híd) a vasútállomással. (Nagy József felvétele) .5