Kisalföld, 1974. március (19. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-09 / 57. szám

­ A tájékoztass egymilliója Első teljes évét zárta 1973. végén az Építésügyi Tájékoz­tatási Központ győri informá­ciós irodája. Az egységet lét­rehozók elképzeléseit bevál­totta a mindössze három iro­dahelyiségből származó szol­gáltatás gazdasági eredménye. 1973-ban az információs iro­da árbevétele meghaladta az egym­illió forintot, és ez az összeg a tervezettnek 156 szá­zaléka! A bevétel építőipari rendezvények szervezéséből, szakmai kirándulások hasz­nából, építőipari dokumentá­ciók terjesztéséből adódott. A tavalyi év legjelentősebb rendezvénye az augusztusban Fertőrákoson szervezett épí­tőipari kiállítás volt. Az egy héten át nyitva tartott be­mutató 25 000 szakembert és kislakás építésének gondola­tával foglalkozó érdeklődőt vonzott, ugyanakkor igazolta azokat a terveket, amelyek a híres kőfejtő idegenforgalmi és kulturális kiaknázásán túl még rejtett, tömegeket vonzó lehetőségekkel számolnak. A sikeres építészeti bemutató nyomán a szakemberek máris erősen foglalkoznak a soproni építészeti napok kiterj­esztésé­nek gondolatával. Alkalma­san megválasztott időpontban akár nemzetközi építési, illet­ve építőianyagipari bemutató színhelye is lehetne a kőfejtő csodálatos környezete...! Szintén tavalyi esemény az ingyenes tanácsadó­ szolgálat bevezetése, ahol a kislakás­építők vagy lakásépítésre szö­vetkezett társulások tanácso­kat, tervjavaslatokat, kivite­lezési útbaigazítást, esetleg jogorvoslati segítséget kap­hatnak. Október óta mint­eg­y 250-en keresték fel az ÉTK győri irodáját az említett té­mákban. Ezt a díjmentes szolgálta­tást az idén három megyére (Győr-Sopron, Komárom és Vas) úgy szeretnék kiterjesz­teni, hogy az információs há­lózatot az elsőfokú tanácsi építési hatóságok bevonásá­val bővítik. Ez a gyakorlat­ban azt jelenti, hogy szük­ségtelen lesz tanácsért a győri irodát felkeresni, a szakmai tájékoztatást a városi taná­csoknál, illetve a kerületi hi­vatalokban is megkaphat­jait az érdeklődők. Az erre vonat­kozó szerződéskötés március folyamán lezajlik. Üdvözölhető kezdeménye­zés formálódik az Építésügyi Tájékoztatási Központ és a Győr megyei Város Tanácsa közötti jó együttműködés nyomán.­A Kiskútra tervezett „vásárváros”-ban az ÉTK állandóan nyitva tartó építő­ipari információs kiállítást létesít. A kiállítási csarnok rendeltetése, hogy az építő­ipari, ipari vállalatok részére állandó termékinformációval álljon rendelkezésre, vala­mint a lakossági érdeklődést sokoldalúan elégítse ki. Nem­csak tervrajzokat, hanem a kislakások 1:50 arányú kis mintáit is bemutatják majd, s a makettek leemelhető fede­le még a bebútorozási lehető­ségeket is szemléletessé teszi. Ha a tárgyalások er­edmény­­nyel zárulnak, az építkezést még az idén elkezdik, s a Be­ton- és Vasbetonipari Művek­ által ingyen adott szerkezeti elemekből 1975-ben fel is épí­tik. Az ÉTK a szakemberek számára a tavalyinál jóval több hazai és külföldi tanul­mányút szervezését kínálja. Többek között olyan neveze­tes külföldi kiállításokra, ter­mékbemutatókra, vásárokra tudja eljuttatni a szakembe­reket, amelyeknek a színhe­lye például Hannover, Poz­nan, Bázel, Plovdiv, Dort­mund, Zágráb, Drezda. A győri információs Iroda rövid múltja, de méginkább ígéretes jövője – igazolta az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, valamint az­­ÉTK vezetőinek azt az elkép­zelését, hogy az információ közvetlen és közvetett mód­ját, közel kell vinni a felhasz­nálóhoz, vagyis hogy vidéken is van létjogosultsága az ilyen szakmai szolgáltatások­nak! Cs. A. FERTŐÚJLAK. Négyszázöt­ven lelket számláló község a nyugati határszélen. Zárt vi­lág. Idegen ritkán vetődik errefelé. Falu sincs a közvet­len szomszédságban: nem­ szí­vesen gyalogolnak kilenc ki­lométert a fertőújlakiak Sar­­ródra, csak ak­kor, ha n­agyon muszáj. A község földrajzi helyzete határozza meg a négyszázötven ember életét, egymásra utaltságát. Itt való­ban érvényes a vidéki köz­hely: mindenki mindenkit is­mer. Fertőújlakon az élet nélkülözhetetlen, tartozéka, az előbbrelépés feltétele, hogy nyitva legyenek a házaik ka­pui a szomszédok előtt. Hi­szen csak együtt valósíthatják meg elképzeléseiket a közsé­gért, a saját jobblétükért. — Például a közlekedés — mondja Farkas Endre, az is­kola tanítója. — Néhány év­vel ezelőtt csak hajnalban és este közlekedett a busz Sar­ród és Fertőújlak között. Sok­sok utánjárással sikerült el­érni, hogy négyszer jöjjön a községbe a busz, s hogy va­sárnap is közlekedjék. Az­előtt vasárnap megbénult az élet. Sehova nem mozdulhat­tak azok, akiknek nem volt személyautójuk. A lakosság egy része a sar­­ródi tsz-ben, másik része a fertői Nádgazda­ságban dol­gozik. Egy áfész-bolt, egy kocsma­­érettségizett üzletve­zetővel, aki egyébként ifjúsá­gi vezető az iskola úttörőcsa­patában) , egy kultúrterem (ott tartják a társadalmi, ál­lami ünnepeket), egy párthe­lyiség és egy KISZ-klub van a községben. Működik a Vö­­röskeresztes szervezet elsőse­gélynyújtó állomása, hetente egyszer rendel az orvos a faluban. Ne hagyjuk ki­­a leltárból a templomot, a pos­tafiókot. Fertőújla­k tanácsi­­lag Fertődhöz tartozik. Na, és az iskola. 1906-ban épült, az ötvenes években hozzáépítettek még egy ter­met. Két tanulócsoporttal dolgozik a Farkas-házaspár. Marika az alsósokat tanítja, a férje a felsősökkel foglal­kozik, összesen negyvenegy kisdiákkal. Családias a lég­kör, mert kevesen vannak. A családiasság azonban nem rontja a fegyelmet, nem csökkenti a követelményeket. — Hetedik éve dolgozunk itt — mondja Farkas Endre —, s mindössze egy gyerek nem tanult tovább a tanítvá­nyaink közül. A legtöbbjük­nek szakma van a kezében, néhányan egyetemre járnak. — Amikor ide jöttünk, még Mekszikó-pusztának hívták a települést. Veszprém megyében tanítottunk, meg­volt már a három fiunk, la­kást mégsem kaptunk. A férjem tudta meg, hogy két állás megüresedett. Eljöt­tünk, megnéztük az iskolát, a lakást, és döntöttünk. — Az emberek eleinte­­gya­nakvóan figyeltek bennün­ket. Ahhoz szoktak, hogy Fertőújlakot átjáróháznak tekintik a pedagógusok, aho­va kényszerűségből jönnek, s az első adandó alkalommal továbbmennek. Aztán, ahogy teltek az évek, megismertek bennünket. Tudják, hogy mi is hozzátartozunk a falu éle­téhez. Dolgoznak. Júniusban megválnak a nyolcadikosok­tól, szeptemberben hét-nyolc elsőst vesznek fel. Ennyien kezdik az iskolát, nem gya­rapodnak (kevés a fiatal új­telepes), de nem is fogy­nak. összevont osztályban tanulják a betűvetést, amíg a negyedikesek földrajzi fel­adatokat oldanak meg. Ha­sonlóképpen van a felsőta­gozatban is: amíg a hatodi­kosok fizikai kísérleteket vé­geznek,­­ a nyolcadikosok Radnóti-verseket olvasnak. —Nem könnyű a tanítás az összevont osztályokban — mondja Marika —, viszont az az előnye, hogy a gyerekek hozzászoknak az önálló mun­kához, a feladatmegoldáshoz, az önálló gondolkodáshoz. Ötletekkel, apró pedagógiai fogásokkal igyekszünk meg­könnyíteni a dolgukat. És ötletekben nincsen hi­ány. Az osztályok falait szemléletezőeszközök borít­ják, mozgatható szorzótáblák, képek. Farkas Endréné új­szerű — maga által kigondolt — nyelvtani feladatlapot mu­tat. Az a lényege, hogy töb­ben is használhatják. — A fertődi iskola vezető­sége valóban törődik azzal, milyen munkát végzünk az eldugott tagiskolában. És nemcsak ellenőrzik, hanem segítik is a munkánkat. — Hol tartják a testneve­lés órákat? — A kultúrteremben. Az a legnagyobb helyiség a falu­ban. A gyerekek otthonról hoztak matracokat, arra ül­tetjük, fektetjük őket. — Nekem talán nehezebb a dolgom — veszi át a szót Farkas Endre. —, hiszen minden felsőtagozatos tár­gyat tanítok, pedig nem va­gyok szakos. Manapság nin­csenek polihisztorok. Igen szívós munkával, sok ol­vasással, tanulással kell pó­tolni, kiegészíteni a tudást, a műveltséget. Farkasék nemcsak az isko­laajtóig törődnek a fiatalok­kal. Elmennek a KISZ-gyű­­lésekre, tanácsokat adnak a színjátszóknak, a táncosok­nak. — Úgy érzem, hogy ma­gukra találtak a KISZ-esek — mondja Farkas Endre. — Társadalmi munkát vállal­nak, maguk hozták rendbe a KISZ-klubot, okos programo­kat szerveznek. A teaeszeket, jelmezbálo­kat a kultúrteremben tart­ják. A népművelési ügyveze­tő: Farkas Endre. Marika, a tanítónő köl­csönzi a községieknek a könyveket, az iskolában he­venyészve berendezett könyvtárban. Hatvan-hetven olvasója a két könyvszek-­­rénnyi irodalomból válogat­hat. — Ezer forintot kapok évente könyvbeszerzésre. Többet nem is tudnék költe­ni, mert nincs hely, ahol tárolni lehetne a könyveket. Alkalmanként a magán­­könyvtárból is adok egy-egy regényt, kötelező irodalmat a gyerekeknek. Fertőújlakon a Népfront helyi szervezete az egyedüli fórum, ahol a lakók elmond­hatják panaszaikat, javasla­taikat. A Népfront-bizottság továbbítja a kéréseket a fer­­tődi tanácsnak. A fertőújla­kiak a tanító urat bízták meg az elnöki tisztséggel. "­­ Sokak kívánsága való­sult meg akkor, amikor lét­rejött a gázcseretelep a falu­ban. A legtöbb házban olaj­kályhával fűtenek. Fűtőolaj­töltő állomás kellene. Talán Fertődön sikerül. Nekünk szinte létszükséglet, hogy jó útjaink legyenek. A kenyér a hosszú zötyögéstől össze­nyomódik, a vállalat heten­te csak háromszor hoz friss kenyeret. Nem vállalja na­ponta, állítólag a rossz út miatt. A Volán panaszkodik: tönkremennek a buszok az út hepehupáitól. A tejesek min­den reggel jönnek, 20—30 li­ter tejjel. Egyszóval nekünk a világgal, az élettel való kapcsolatunk függ az utak­­tól. A belső utak javítására kapott Nyárliget és Fertőúj­lak 100 000 forintot. De az országútra is gondolni kell. Beszélgetésünket megsza­kítja a postás. Farkas End­re felbontja a levelet, elége­detten elmosolyodik: — Vízórát szerelnek a fa­luban. Végre sikerült ezt is elintézni. — A körzetesítés híre alá­ásta a jó közérzetünket, a biztonságunkat egy időre. Nem tudtuk, mi lesz a sor­sunk. Tíz gyerek ment el a fertőszentmiklósi kollégium­ba. Néhányan Lászlómajor­­ból jártak iskolába. Nekik sokkal kényelmesebb, hogy kollégiumban lakhatnak. S miután kiderült, szükség van a munkánkra, megnyugod­tunk. Barátaik? Olyanok nincse­nek, akikkel hetente össze­járnának. — Nincs kire hagyni a gyerekeket — magyarázza Marika. — Délután család­­látogatás, heti tervírás és a gyerekek! Este fürdetés, fő­zés másnapra. Talán, majd, ha nagyobbak lesznek. — Bár van kocsink, még­sem tudunk bejárni színház­ba Sopronba. Nem merjük magukra hagyni a fiúkat. Ismernek mindenkit a községben. Farkas Endre né­ha bemegy a kocsmába, elbe­szélget a férfiakkal. Hall­gatnak a­ szavára, megbíznak a tanácsaiban. — Ma már nem gyanakod­nak, hogy el akarunk men­ni innen. Maróti Zsuzsa UTAK A VILÁGBÓL Manapság nincsenek polihisz­torok — mondja Farkas Endre. Amikor idejöttünk, még Mekszikó-pusztának hívták a települést — emlékszik a ta­nítónő. Emberek, beszélgetések i4 halászcsárdától pár lépésre... Nem látszanak a csillagok. Lélek­­könnyítő böjti szél fúj, s folyóillat­tal árasztja el a partmenti utcákat. Az imént távoli naprendszerek bor­zongató titkain tűnődtünk, s talán ezért látszanak most a szokásosnál is élesebbeknek a homályból kiraj­zolódó városrész kontúrjai. Jáky Györggyel sétálunk — jó néhány órája — a Dunához közel eső utcák­ban. Jáky György építész és festő­művész. A halászcsárdában sörözés közben arról beszélt, hogy budapes­ti lakos korában ha esténként le­hunyta a szemét, mindig a győri Du­­na-partot látta, és ezeket az utcá­kat. Egyik-másik­­ ház homlokzatá­nak, bejáratának a legintimebb rész­leteit is. Amikor kiléptünk a ven­déglőből, az egykori álmavilág kellős közepébe, hirtelen témát váltott, s kedves hobbyjáról, a csillagászatról kezdett beszélni. Már néptelenek az utcák. Egy-egy taxi suhan el a keskeny úttesten. A macskaköveken. — Az az érzésem — mondja —, hogy ezek a házak ilyenkor összerez­zennek. Pedig az autók már neszte­lenek. Talán nesztelenebbek, mint a régi frakkerek. De ezek a házak még mindig a frakkerekre emlékeznek. Mint a múlt századból ittmaradt öreg nénikék, akik elképedve és sér­tődötten szemlélik változó környe­zetüket, száguldozó unokáikat, s az a bánatuk, hogy senki sem hallgatja végig a visszaemlékezéseiket. — Azt hiszem te bírnád cér­nával az efféle visszaemlékezéseket — mondom. — Ha például most ki­tárulna valamelyik ódon kapu, és odabent egy öreg matróna elmonda­ná, kik voltak a legdaliásabb gaval­lérok Győrött, a monarchia ide­jé­n. Nevet. „ — Igaz. Türelmes hallgató va­gyok. Szeretem az öregeket, egy ki­csit mindig meghatódom a társasá­gukban. És az az igazság, hogy min­dig hallgattam az idősekre. Afféle jó fiú voltam, akitől elvárták a fi­gyelmet és a jeles bizonyítványt. Amikor érettségiztem, választanom, kellett: Műegyetem, vagy Képzőmű­vészeti Főiskola? Gimnazista ko­romban Horváth Dezső festőművész foglalkozott velem, akárcsak két, ma már neves iskolatársammal, Ko­nok Tamással és Patay Lászlóval. Bernáth Aurél megnézte a rajzai­mat, és felvételt nyertem a főiskolá­ra. A „felnőttek” ennek ellenére a Műegyetemet javasolták. Egyedül Borsos Miklós, aki abban az időben Győrött tartózkodott, és néha korri­gálta diákköri rajzaimat, szólott a családi döntés ellen, mondván, hogy lírai alkatnak nem való a konstruk­tív pálya. — Megbántad, hogy építész lettél? — Azt nem mondhatnám. De kü­lönösen egyetemi éveim kezdetén sokszor eszembe jutott Borsos Mik­lós véleménye, és vívódtam: jól vá­lasztottam-e? A képzőművészettel egy percre sem szakítottam. Nem is kényszerítettek rá a körülmények. A Műegyetemen abban az időben na­gyon magas színvonalú rajztudást le­hetett szerezni (a legtöbb építész egyébként grafikusként is megállná a sarat), s ami a művészettörténeti képzést illeti, a közismerten nagy kvalitású Pogány Frigyes volt a professzorom. Ezen kívül szorgalma­san látogattam Barcsay mester dél­utáni óráit a Képzőművészeti Fő­iskolán. Később az Építőművészek Szövetsége székházába jártam raj­zolni, ahol hetente két alkalommal Kondor Béla korrigált. Ebben az időben már aktív mérnök voltam, s a székházhoz közel, a Krúdy utcában laktam. Kondor Bélát a jószemű ítészek már akkor a legnagyobb művészek között tartották számon, ennek ellenére ő is leült a modell elé, s bámulatos pontossággal, — Barcsay anatómiai követelményei­nek tökéletesen megfelelve — raj­zolt. Élmény volt látni... Nos, visz­­szatérve a kérdésre, ma már azért sem bánom, hogy építész lettem,­ mert ÍgY nem kenyérkérdés számom­ra a festészet. Tárlatokon sokszor szerepeltem, s örömmel állítok ki mindig, ha a zsűri elfogadja a képei­met (az ősszel egyébként a győri if­júsági házban lesz gyűjteményes tárlatom), de azért, hogy megvásá­rolják a munkáimat, sohasem tettem lépéseket. — Nagyon sokat rajzoltál — mon­dom. — Különösen az alakrajzban képezted magad. A képeiden jönnek­­mennek az emberek, rengeteg arc, kéz, mozdulat. Expresszív, s talán egy kissé szürrealista hatású festmé­nyeid is a biztos kezű grafikust sej­tetik. Nem tiszteled-e talán túlságo­san is ezt az erősségedet? Nem gon­dolod, hogy egy modern építészhez például a nonfiguratív kifejezési mód jobban illenék? Vállat von. — A modern építészettel oly könnyen párosítható nonfiguratív fo­galmazást éppenséggel elkerülöm. Építészeti teret hangsúlyozó iparmű­vészeti alkotásként készséggel elis­merem ezeket a munkákat, de a táb­laképtől mást, többet várok. A nonfiguratív munka lehet nagyszerű vizuális élmény, amely mintegy be­lesimul az építész által tervezett környezetbe. De szerintem adós ma­rad azokkal a hatásokkal, s a hu­mánus tartalommal, mondanivaló­val, amelyet például a figurális kom­pozíció adhat. Persze, az más kér­dés, hogni az én figurális képeim ké­pesek-e ilyen tartalmak közvetítésére. Az más kérdés... Önkifejezésre tö­rekszem, akárcsak mások. Építész­ként is, festőként is. Kétséges azon­ban, hogy ez sikerül-e? Negyvenéves. Sétálhatna az álta­la tervezett emeletes házak, középü­letek között. Sok van már. Akárcsak festménye, grafikája. Kétlaki ember, nem könnyű a dolga. A Duna felől fújó szél összeborzol­ja gyérülő haját. És kedves csillagai közül most egy sem bújik elő, hogy megcsillanjon a szemüvegén. Szapudi András * NÉPBÜFÉ

Next