Kisalföld, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
Pataky-Rácz Zoltán SÓHAJ A hosszú kések éjszakája ez: százféle döfés, százféle halál. Nincs már sajgás, mit megnevezz, hozzád a jajszó ágyra jár. Mint vízfejű káposztákban a sötét, alattad kitartó csend gerezd. Cipeled augusztus forró közönyét, már harangot érted Vízkereszt. ¡Síijicai cvnuvaruí-Szefic,ii „KI KÉRDEZTE MAGÁT?!” A nyelvtan ezt a címűt írt mondatot úgy minősíti, hogy kérdő formájú felkiáltó mondat. Formája szerint valóban kérdés, de abban a helyzetben, amelyben elhangzott, a durva és ellenséges megnyilatkozás eszköze volt. Tanúja voltam annak a jelenetnek, amelyben ez a mondat felpattant. A helyszín egy húsbolt volt, a szereplők: az eladó és egy háziasszony. A húskészlet igen szegényes volt ebben az órában, a háziasszony némi fanyalgással tekintett a pultra, s amikor sorra került, megjegyzést tett a szűkös árukínálatra. Az eladó gúnyosan jegyezte meg: „Persze, a karajt ugye megvásárolná?!” Volt ennek a mondatnak a dallamában némi megvetés, sőt kárörvendés. Olyan mondat, amelynek formája kérdés volt, tartalma azonban leckéztetés. Mintha azt fejezte volna ki, hogy „mit válogat, jó lesz magának a hitványabb minőségű hús is’*. Az asszony felfortyant a váratlan hangnemre, s ekkor hangzott el keményen a „Ki kérdezte magát ?!!” (A kettős felkiáltójel érzékelteti a mondatba szorított rendreutasítást.) Hatása megdöbbentő volt a körülállókra, de leginkább az elárusítóra. Szinte megfagyott ereiben a vér, elhallgatott, és szótlanul folytatta munkáját. A jelenet az érintkezés nyelvi formájának kiábrándító példája volt Azt mondhatnánk ugyan, hogy amilyen volt a kérdés, olyan lett a válasz — ugyancsak kérdő formában, de kíméletlen hangnemben, ráduplázva a szemtelennek is minősíthető megjegyzésre. „Hát ez megkapta a magáét!” — gondolták bizonyára többen a pult előtt. Lehet, hogy volt közöttünk olyan, aki a replikát nagyon is jogosnak tartotta, méltó válasznak a kellemetlen tűszúrásra. A különös párbeszéd bántó sérelmet okozott a társas érintkezés kötelező udvariasságán. A baj azzal kezdődött, hogy az eladó nem értette meg a háziasszony csalódottságát, a háziasszony pedig — aki bosszús volt — túlságosan érzékennyé vált, bántásnak minősítette az eladó szavait, s beszédpartnerének torkára forrasztotta a szót. Lélektani szempontból megvan a jelenet magyarázata az indulat hirtelenségében. A háziasszony dühbe gurult, s ekkor már nem volt ura a szavának, aminek az lett a következménye, hogy bizony nem rágta meg a szót, azaz elvesztette uralmát saját magán, s megtörtént a baj. Pedig a beszéd állandó önellenőrzést kíván mindenkitől mindenkor. Biztosra vehetjük, hogy a „szóváltás” mindkettőjükben igencsak kellemetlen utóhatással járt, akár el is ronthatta az eladó délelőttjét, miként az asszonyban is dúlhatott a goromba szóval történt sérelem. Mert mint közmondásaink egyike mondja: néha egy szó egész háború. Hát ha nem is háború, de csata, amelyben mindkét fél csak vesztes lehet. Száz szónak is egy a vége: bizony szó fér a két szereplő viselkedéséhez. Szó ami szó: nem mindent jó kimondani, ami nyelvünk hegyén van, bármilyen hegyes is a nyelvünk, nehogy úgy járjunk, mint sokan azok közül, akiknek gyorsabban jár a nyelvük, mint az eszük. Vigyázzunk hát a nyelvünkre, s inkább harapjuk el, semhogy belemarjunk embertársunkba! Sz. A. 1982. november 13., szombat Trencsényi Zoltán KÖTÉLTÁNC Megremegett a keze. Ezen az estén nem először. Ennél a trükknél újra érezte, hogy leleplezték. Sőt, több volt ez egyszerű megérzésnél. Tudta, hogy elrontotta az eltüntetést, és a kezéből látszólag semmivé foszló kendő sarka igencsak kilógott az ujjai közül. Reménykedett, hogy nem vették észre, de aztán belátta, hogy ez lehetetlen. „Feltűnő volt” — állapította meg magában, és gombóc költözött a gyomrába. Mosolya is inkább csak egy erőltetett fintorrá vicsorodott és alig merte elkezdeni a következő trükköt. Úgy érezte magát, mint aki mezítelen. Izzadt. A nézők ezt persze tulajdoníthatták a nagy csokornyakkendő fullasztó fojtogatásának, meg a frakk — mindent rejtő, tehát nélkülözhetetlen — felöltőjének is. A kártyák eléggé határozatlanul nyíltak szét, a terítés sem lett valami egyenletes. Már a keze is nyirkos volt. „Na még egyszer ...” Görcsösen markolószta a kártyacsomagot, és arra gondolt, hogy vajon mi az oka ennek a szörnyű bizonytalanságnak, kínzó határozatlanságnak. „Magasságos ég, hiszen semmivel sem gyakoriok kevesebbet, mint máskor.. ." Második nekifutásra már szebb lett a terítés, aztán az egykezes keverés is viszonylag flottul sikerült ... Megnyugodva szuszszánt és még a mosolya is őszintébbnek tűnt. De a nyugtalansága csak nem akart szűnni. Bár hitte, hinni akarta, hogy átlendült a holtponton, de semmi garancia nem volt arra, hogy több gikszer nem csúszik be. Márpedig tudta, hogy egy bűvésznek csak egyszer kell eljátszania a „becstelenségét” és vége. Mindennek lőttek. Oda a művészi rang, kárbavész a sokéves gyakorlás, többé nem lesz hitele. A kártyadobásokat hibátlanul mutatta be, ez mintha kezdte volna visszaadni az önbizalmát, de valahol a gyomrában még mindig ott motoszkált az iménti rémes két-három perc. A „chicagói golyók” gyönyörűen sokasodtak, majd tűntek el szétnyitott utjai között, és mégis .........Kötéltánc” gondolta „Sőt, rosszabb, mint a kötéltánc, mert a kötéltáncos mutatványának áhítja a sikerét a néző, de a bűvész produkciójánál mindenki a hibára vár...” Sietve meglazította az ingét. Bámulta magát a tükörben. Vékony, fekete bajusza állt utat az arcáról csörgő verejtéknek. Közel hajolt a képmásához, és fürkész tekintettel vizslatta saját arcát. — Művész úr, a taxi... — nyitott az öltözőbe a portás. Hátrafordult, és fáradt, meggyötört tekintettel nézte a portást. — Küldje el — mondta nagysokára —, ma este inkább gyalog megyek haza, szükségem van a levegőre. Köszönöm.... Homlokát ráncolva ballagott át a parkon. Az első fellépése járt az eszében. A diáktársak csodálták magabiztosságát, varázslónak becézték. Aztán a tükör előtt töltött délelőttök, az unalomig ismételt ujjgyakorlatok... az estéről estére felcsattanó taps ... a szájtóti nézők, az elismerő tekintetek ... A hídon fújt a szél. Megállt. Jólesett a hűs levegő. Csend volt a némaságot a koffer csobbanása törte meg. A korlátra könyökölt, fért, amely a placcsanás után ki- és nézte a vízen úszó fekete kornyílt, és a sodrás sebesen söpörte ki belőle a kártyákat, színes kendőket, golyókat, bűvészbotokat, művirágokat... Nagyot szusszant. Arcát a szélbe tartotta, és úgy érezte, gyomrából végképp eltűnt az a pici gonosz, fojtogató gombóc. Vadász Endre kiállításáról A szegedi születésű Vadász Endre (1901—1944) festő és grafikus műveiből nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Vadász Endre Heller Ödönnél, Fényes Adolfnál, majd a Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkárnál tanult. Párizsban — ahol a Nemes Marcell-féle utazási ösztöndíjjal járt — ismerkedett meg a japán fametszetekkel, amelyek nagy hatást gyakoroltak művészetére. Bravúros rajzait, rézkarcait, fa- és linómetszeteit 1931-ben a Zichy Mihály grafikai díjjal tüntette ki a Szinyei Társaság. Képeink a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott műveiről készültek. Aktok, kukoricagőrék rtdfii Ponte Vecchio Cselényi István Gábor A dolgok belseje vakságát benned oldja fel néma de benned énekel nem tartja foglyul bénaság fellépi börtönajtaját van de csak benned létezik ad szeret hazaérkezik benned lesz szó és gondolat felötti emberarcodat a föld tebenned vár vetésre a szerszám téged vár kezébe benned kezd alkotni a gép csak benned lángol ami szép a víz tebenned oltja szomját a tenger benned bontó vitorlát jóllakik benned a kenyér életed megfér tenyerén te vagy a dolgok belseje a tárgyak fölnyíló szeme a világ sorsa válladon fenséges kínzó hatalom □ □ □ Vaderna József Fasor Tétlen madárcsapkodás kezem középen megáll megbénult fészek és ág integet benned tovább hamutartó és üvegcsend körmömig ég a nyár a lombok egyre kicsinyednek a fasor csak gyufaszál HIDASPÖID magazin