Kisalföld, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

Pataky-Rácz Zoltán SÓHAJ A hosszú kések éjszakája ez: százféle döfés, százféle halál. Nincs már sajgás, mit megnevezz, hozzád a jajszó ágyra jár. Mint vízfejű káposztákban a sötét, alattad kitartó csend­ gerezd. Cipeled augusztus forró közönyét,­­ már harangot érted Vízkereszt. ¡Síijicai cvnu­varuí-Szefic,ii „KI KÉRDEZTE MAGÁT?!” A nyelvtan ezt a címűt írt mon­datot úgy minősíti, hogy kérdő for­májú felkiáltó mondat. Formája szerint valóban kérdés, de abban a helyzetben, amelyben elhangzott, a durva és ellenséges megnyilatkozás eszköze volt. Tanúja voltam annak a jelenet­nek, amelyben ez a mondat fel­pattant. A helyszín egy húsbolt volt, a szereplők: az eladó és egy háziasszony. A húskészlet igen sze­gényes volt ebben az órában, a háziasszony némi fanyalgással te­kintett a pultra, s amikor sorra került, megjegyzést tett a szűkös árukínálatra. Az eladó gúnyosan jegyezte meg: „Persze, a karajt ugye megvásárolná?!” Volt ennek a mondatnak a dallamában némi megvetés, sőt kárörvendés. Olyan mondat, amelynek formája kérdés volt, tartalma azonban leckéztetés. Mintha azt fejezte volna ki, hogy „mit válogat, jó lesz magának a hitványabb minőségű hús is’*. Az asszony felfortyant a várat­lan hangnemre, s ekkor hangzott el keményen a „Ki kérdezte ma­gát ?!!” (A kettős felkiáltójel érzé­kelteti a mondatba szorított rend­reutasítást.) Hatása megdöbbentő volt a körülállókra, de leginkább az elárusítóra. Szinte megfagyott ereiben a vér, elhallgatott, és szót­lanul folytatta munkáját. A jelenet az érintkezés nyelvi formájának kiábrándító példája volt Azt mondhatnánk ugyan, hogy amilyen volt a kérdés, olyan lett a válasz — ugyancsak kérdő formá­ban, de kíméletlen hangnemben, ráduplázva a szemtelennek is mi­nősíthető megjegyzésre. „Hát ez megkapta a magáét!” — gondol­ták bizonyára többen a pult előtt. Lehet, hogy volt közöttünk olyan, aki a replikát nagyon is jogosnak tartotta, méltó válasznak a kelle­metlen tűszúrásra. A különös párbeszéd bántó sé­relmet okozott a társas érintkezés kötelező udvariasságán. A baj az­zal kezdődött, hogy az eladó nem értette meg a háziasszony csaló­dottságát, a háziasszony pedig — aki bosszús volt — túlságosan ér­zékennyé vált, bántásnak minősí­tette az eladó szavait, s beszéd­­partnerének torkára forrasztotta a szót. Lélektani szempontból megvan a jelenet magyarázata az indulat hirtelenségében. A háziasszony dühbe gurult, s ekkor már nem volt ura a szavának, aminek az lett a következménye, hogy bizony nem rágta meg a szót, azaz elvesz­tette uralmát saját magán, s meg­történt a baj. Pedig a beszéd állandó önellen­őrzést kíván mindenkitől minden­kor. Biztosra vehetjük, hogy a „szóváltás” mindkettőjükben igen­csak kellemetlen utóhatással járt, akár el is ronthatta az eladó dél­­előttjét, miként az asszonyban is dúlhatott a goromba szóval tör­tént sérelem. Mert mint közmondásaink egyi­ke mondja: néha egy szó egész há­ború. Hát ha nem is háború, de csata, amelyben mindkét fél csak vesztes lehet. Száz szónak is egy a vége: bi­zony szó fér a két szereplő visel­kedéséhez. Szó ami szó: nem min­dent jó kimondani, ami nyelvünk hegyén van, bármilyen hegyes is a nyelvünk, nehogy úgy járjunk, mint sokan azok közül, akiknek gyorsabban jár a nyelvük, mint az eszük. Vigyázzunk hát a nyelvünkre, s inkább harapjuk el, semhogy be­lemarjunk embertársunkba! Sz. A. 1982. november 13., szombat Trencsényi Zoltán KÖTÉLTÁNC Megremegett a keze. Ezen az es­tén nem először. Ennél a trükknél újra érezte, hogy leleplezték. Sőt, több volt ez egyszerű megérzés­nél. Tudta, hogy elrontotta az el­tüntetést, és a kezéből látszólag semmivé foszló kendő sarka igencsak kilógott az ujjai közül. Reménykedett, hogy nem vették észre, de aztán belátta, hogy ez lehetetlen. „Feltűnő volt” — ál­lapította meg magában, és gom­bóc költözött a gyomrába. Moso­lya is inkább csak egy erőltetett fintorrá vicsorodott és alig mer­te elkezdeni a következő trükköt. Úgy érezte magát, mint aki mezí­telen. Izzadt. A nézők ezt persze tulajdoníthatták a nagy csokor­­nyakkendő fullasztó fojtogatásá­­nak, meg a frakk — mindent rej­tő, tehát nélkülözhetetlen — fel­öltőjének is. A kártyák eléggé határozatla­nul nyíltak szét, a terítés sem lett valami egyenletes. Már a ke­ze is nyirkos volt. „Na még egy­szer ...” Görcsösen markolószta a kártyacsomagot, és arra gon­dolt, hogy vajon mi az oka ennek a szörnyű bizonytalanságnak, kínzó határozatlanságnak. „Ma­­g­asságos ég, hiszen semmivel sem gyakoriok kevesebbet, mint máskor.. ." Második nekifutásra már szebb lett a terítés, aztán az egykezes keverés is viszonylag flottul si­került ... Megnyugodva szusz­­szánt és még a mosolya is őszin­tébbnek tűnt. De a nyugtalansá­ga csak nem akart szűnni. Bár hitte, hinni akarta, hogy átlen­dült a holtponton, de semmi ga­rancia nem volt arra, hogy több gikszer nem csúszik be. Márpe­dig tudta, hogy egy bűvésznek csak egyszer kell eljátszania a „becstelenségét” és vége. Minden­nek lőttek. Oda a művészi rang, kárbavész a sokéves gyakorlás, többé nem lesz hitele. A kártyadobásokat hibátlanul mutatta be, ez mintha kezdte volna visszaadni az önbizalmát, de valahol a gyomrában még mindig ott motoszkált az iménti rémes két-három perc. A „chicagói golyók” gyönyörű­en sokasodtak, majd tűntek el szétnyitott utjai között, és mé­gis .........Kötéltánc” gondolta „Sőt, rosszabb, mint a kötéltánc, mert a kötéltáncos mutatványának áhítja a sikerét a néző, de a bű­vész produkciójánál mindenki a hibára vár...” Sietve meglazította az ingét. Bámulta magát a tükörben. Vé­kony, fekete bajusza állt utat az arcáról csörgő verejtéknek. Kö­zel hajolt a képmásához, és für­kész tekintettel vizslatta saját ar­cát. — Művész úr, a taxi... — nyi­tott az öltözőbe a portás. Hátrafordult, és fáradt, meg­gyötört tekintettel nézte a por­tást. — Küldje el — mondta nagyso­kára —, ma este inkább gyalog megyek haza, szükségem van a levegőre. Köszönöm.... Homlokát ráncolva ballagott át a parkon. Az első fellépése járt az eszében. A diáktársak csodál­ták magabiztosságát, varázslónak becézték. Aztán a tükör előtt töl­tött délelőttök, az unalomig is­mételt ujjgyakorlatok... az esté­ről estére felcsattanó taps ... a szájtóti nézők, az elismerő tekin­tetek ... A hídon fújt a szél. Megállt. Jólesett a hűs levegő. Csend volt a némaságot a koffer csobbanása törte meg. A korlátra könyökölt, fért, amely a placcsanás után ki- és nézte a vízen úszó fekete kor­­nyílt, és a sodrás sebesen söpör­te ki belőle a kártyákat, színes kendőket, golyókat, bűvészboto­kat, művirágokat... Nagyot szusszant. Arcát a szélbe tartot­ta, és úgy érezte, gyomrából vég­képp eltűnt az a pici gonosz, foj­togató gombóc. Vadász Endre kiállításáról A szegedi születésű Vadász End­re (1901—1944) festő és grafikus műveiből nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Vadász Endre Heller Ödönnél, Fényes Adolfnál, majd a Képző­­művészeti Főiskolán Glatz Oszkár­nál tanult. Párizsban — ahol a Nemes Marcell-féle utazási ösz­töndíjjal járt — ismerkedett meg a japán fametszetekkel, amelyek nagy hatást gyakoroltak művésze­tére. Bravúros rajzait, rézkarcait, fa- és linómetszeteit 1931-ben a Zichy Mihály grafikai díjjal tün­tette ki a Szinyei Társaság. Képeink a Magyar Nemzeti Ga­lériában bemutatott műveiről ké­szültek. Aktok, kukoricagőrék rtd­fii Ponte Vecchio Cselényi István Gábor A dolgok belseje vakságát benned oldja fel néma de benned énekel nem tartja foglyul bénaság fellépi börtönajtaját van de csak benned létezik ad szeret hazaérkezik benned lesz szó és gondolat felötti emberarcodat a föld tebenned vár vetésre a szerszám téged vár kezébe benned kezd alkotni a gép csak benned lángol ami szép a víz tebenned oltja szomját a tenger benned bont­ó vitorlát jóllakik benned a kenyér életed megfér tenyerén te vagy a dolgok belseje a tárgyak fölnyíló szeme a világ sorsa válladon fenséges kínzó hatalom □ □ □ Vaderna József Fasor Tétlen madárcsapkodás kezem középen megáll megbénult fészek és ág integet benned tovább hamutartó és üvegcsend körmömig ég a nyár a lombok egyre kicsinyednek a fasor csak gyufaszál HIDASPÖID magazin

Next