Kisalföld, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

Amon László: Egy boldog nap t . Csehszlovákiai magyar írók A határainkon túl élő magyar nyelvű irodalmak közül legkésőb­ben talén a csehszlovákiai kezdte meg öntörvényű életét. Ma az ön­álló Madách Kiadó látja el a nem­zetiségi kiadó felelősségteljes tisz­tét Csehszlovákiában s különöse­n irodalmi művekben gazdag prog­ramja a csehszlovákiai magyar írók műveit teszi hozzáférhetővé az or­szág területén élő magyar anya­nyelvűek számára. A csehszlová­kiai magyar irodalom kétségtele­nül máig legismertebb és legna­gyobb alakja Fábry Zoltán. A „vox humana” írója tevékenységét az 1920-as évek végén kezdte mint új­ságíró s ekkor vált következetes antifasisztává s harcos kommunis­tává. Az egy életen át egy kis fa­luban lakó író méltán vált példa­képpé; életét, műveit megbecsülés­sel s a nagy embereknek kijáró tisztelettel fogadták, s­­fogadják kortársai,­­kritikusai. A Madách Kiadó hat-nyolc kötetre tervezi életművének kiadását. A nemré­giben megjelent kötetek után a harmadik rész látott napvilágot, mely 1930. és 1933. közt megjelent írásait tartalmazza. Fábry cikkei a Korunkban, Az Útban, a Korpa­rancsban jelentek meg — gyorsan reagálva a világtörténelmi esemé­nyekre az ébredező fasizmus idő­szakában. Fábry már ebben az idő­ben tisztán látta az egész Európát fenyegető veszélyt, a fasizmust, s az ezzel járó új világháborút. Min­dig és minden helyzetben a hala­dást, az elnyomott osztályok érde­keit képviselte s éles, figyelő sze­mét semmi nem kerülte el. 1930- ban elismerően ír Thomas Mann­­kiáltványáról, Solohov Csendes Dániáról, Illés Béláról, Balázs Bé­láról s Pemarone háborúellenes filmjéről. Az időben írt cikkei jó­részt politikai tárgyúak, csak itt­ott foglalkozik irodalommal, mert számára fontosabb volt a nemesko­­sári rendőrsortűz vagy az, hogy Tamás Aladár Horthy börtönébe került. Ugyanakkor figyelemmel kíséri a Nyugat folyóirat új arcát is, Kassák Ma című lapjának prog­resszív jellegét is. Fábry vigyázó szemmel állt a strázsán, miként Ady s írásainak kérlelhetetlen igaz­sága iránytű volt a nehéz időkben is. Jónéhány cikke most jelenik meg először csonkítatlan formá­ban. Rácz Olivér — Egry Viktor ha­lála után — a szlovákiai magyar b irodalom doganje. Költő, író, esz­­széista, műfordító, s termékeny gyermek- és ifjúsági író. Legutób­bi könyve Álom Tivadar hadpa­rancsa című elbeszélés-gyűjtemé­nye emlékezetes siker volt: a Ma­gyar Területi Színház Thália Szín­pada 1980-ban vitte színre drama­tizált változatát. Most megjelent új regényével szokatlan kísérletre vállalkozik Rácz Olivér. A máso­dik világháború éveit, az élet és halál óráinak sötét, nehéz­ pillana­­­ta­it ironikus, szatirikus hangon ábrázolja. A láncszerűen egybefo­nódó izgalmas és mulatságos törté­netekkel mintha azt kívánná su­gallni: a háború annyira groteszk, képtelen és értelmetlen volt, hogy a szokásos realizmussal vagy józan ésszel nem lehet felfogni. „De azért nem árt megjegyezni — írja —, ez itt nem történetírás, hanem re­gény. Vagy talán még az sem, hi­szen mindössze azt szerettem vol­na ... kizárólag hőseim hiteles alakja köré kerekedett meseszö­vés keretében elmondani, milyenek voltak annak a mesebeli városnak a peremvidékei, ahonnan magam is gyökereztem.” Dobos László nevét a magyarul olvasók körében 1967-ben megje­lent Földönfutók című regénye alapozta meg, amely a második vi­lágháborút követő nehéz időkről szól, a kitelepítettekről, akik kis batyuval a hátukon útrakeltek a Duna túlsó partjára. E nagysikerű regényét, valamint a hozzá kapcso­lódó Egy szál ingben címűt adta most közre a Madách Kiadó a Csehszlovákiai magyar írók című sorozatában. ”... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia” — vallotta Do­bos László egy interjúban. Majd: „Elődeim és a magam élményei alapján úgy látom, hogy történel­münk a kisemberek sorstörténel­me, csomópont-történelem, emlé­kezet-történelem, hakatörténelem, amelyből a csehszlovákiai magyar­ság erkölcsi magatartásformái ki­nőnek. Azért is tartom fontosnak, a prózát, mert elmondja, föl kell mutassa ezeket a történelmi folya­matokat.” Ennek a történelmi fölmutatás­nak másik jeles képviselője Duba Gyula, aki a Garam mente magyar­ságának történelmét, életformavál­tozását mutatja be egymás után következő regényeiben. „Az írót mindig a közösség emeli a világ elé” — vallja. Hontfüzesgyarmat és vidékét, szülőföldjét, az itt va­júdó parasztvilágot ábrázolja. Az Örvénylő idő című legújabb regé­nye a szlovákiai magyarság közel­múltjának két évtizedét ábrázol­ja. Azt a kort, mely tele van ese­ményekkel, Duba — sorrendben második — nagyepikája szenvte­len, hűvös elemzés és szenvedélyes igazságkeresés. Ha a második vi­lágháború utáni csehszlovákiai magyar lakosság életét akarja va­laki megismerni, aligha ajánlható kitűnőbb „forrás”, mint Dobos László és Duba Gyula epikája. KUSHPO­D magazin • Tóth Endre A kertben, a porban Virágba és zöldbe borulva várt reám a kiskert, mint rég látott drága barátot, üdvözölt. Megismert! Köszöntöttem én is: anyai ölére hajoltam. Itt érzem én magamat otthon, a kertben, a porban. Szabad tűznél, kormos bográcsban megfőzöm ebédem, mint a pásztorok, napszámosok, mint őseim régen. Kapálgatok, locsolok; testem a napnak kitárva, s ha elfáradok, enyhet kínál a körtefa árnya. Boldogabban anyja emlőjén csecsemő sem alhat. Dúlt szívem a fájdalom ellen csak itt lel nyugalmat. Pákolitz István Kislányok A park végében kopott kőszent, fején, vállán gerlék, galambok, napszúrástól védik a lombok, — viszonzásképp ő a park csősze. Avittas padon csücsül három csicsirtéle kamasz-pacsirta, ki álmait egekre irta: csámpázik a sok ákombákom. Feledve lázas kamaszságom, fölényesen mosolygok, várva, hogy a kőszent fejét csóválja a szakajtónyi bolondságon. „Sej, a mi lobogónkat” 75 éve született Jankovich Ferenc Petőfi Sándor óta talán az egyet­len költő, akinek egyik versét nép­dalként énekli az ország. Elég ide­írni az első sorát: „Sej, a mi lobo­gónkat ..folytatását mindenki tudja, talán csak azt nem, hogy dallama nem valamelyik zene­szerzőé, hanem a Sej, a fekete hattyú­ kezdetű népdalé. A nép­­költészet s a műköltészet ritka harmóniája, amely 1945 óta sem veszített frissességéből, tisztaságá­ból. A költő, Jankovich Ferenc he­lyét egyik irodalomtörténészünk néhány más társával együtt a kö­vetkezőképpen jelölte ki: „E köl­tők: Illyés Gyula, Sárközi György és Jankovich Ferenc, a parasztság, — általában a dolgozó nép — ügyének kötelezték el magukat, s miközben alkotó módon járultak hozzá a „nyugatos” líra fejlődésé­hez, mind nagyobb szerepet vál­laltak a népi mozgalom harcaiban. Illyés és Jankovich közéleti el­helyezkedésére és állásfoglalására a paraszti származás eleven tu­data is hatott.” Ebből érthető pél­dául a negyvenötös induló egy­szerre népies és egyszerre emelke­dett finomsága. Miként fonódott össze életében és alkotásaiban az irodalomtörté­nész által említett kettősség, amely mégis egynemű ? „... egy nádfödeles házban szü­lettem” — írta A magam ember­ségéből című önéletrajzában. Né­hány lappal arrébb meg is néz­hetjük annak a nádfödles hajlék­nak a fényképét. Csalóka viskó: nem pusztai — városi, székesfe­hérvári. A család azonban hama­rosan hamisi­atlan Illyés Gyula-i környezetbe vetődött: Sárrétre, Sárpentelére, egy uradalomba. S hogy a hasonlóság még nagyobb legyen: Jankovich apja ugyancsak urasági alkalmazott, kőműves a pusztán. Továbbá: Jankovich is eljutott Párizsba, nem csoda, hogy ennyi közös életvonás világnéze­tüket, költészetüket is rokonná avatta. Jankovich Ferenc útja, persze, sokban el is tér Illyés Gyuláétól, s most, hogy születésének 75. év­fordulóját ünnepeljük, természe­tesen a különbözőséget, a sajátos­ságot hangsúlyozzuk, hiszen ösz­­szetéveszthetetlenül önálló, függet­len teljesítmény az övé. Élete is kissé másképpen alakult: az Eöt­­vös-kollégiumban magyar-francia diplomát szerzett, utána a párizsi École Normale Superieure ösz­töndíjasa. Szép pálya állt előtte, s mégis lemondott róla: „Dehogy akartam én tudós lenni! Hisz már a sárpentelei közös iskola idején csak a költészet volt számomra minden ...” Párizst is arra hasz­nálta föl — látókörének tágításán túl —, hogy 1931-ben megjelen­tesse első, nagyon is magyar, ha­zai című verseskönyvét, a Kenyér­­szegést. Párizs hasonló élményt adott neki, mint odavetődő író­­társainak: „Az európai látókör, amit a Collége-ből (a budapesti Eötvös-kollégiumból — a szerk.) magammal vittem Párizsba, az École-ban egyetemesebb mérték­ben is kitágult körülöttem, s las­sacskán a világot jobban áttekintő látóhatárrá alakult át...” Így érkezett haza Magyaror­szágra, hogy a dunántúli népvilág, a dunántúli táj költője legyen. A Nyugat második nemzedékének finoman esztétikus hajlandóságú költője, de a népi mozgalom ol­daláról. Talán legnagyobb verse, a Szántód partjainál, felejthetet­lenül vall az európaiságba oltott népiség és a magyarság himnikus vállalásáról: „Visszajöttem, szép Újszülött, / heves könnyek között lelkem takarni rád .. Költészetének kezdeti harmóni­áját a sötétedő hazai láthatár és a világháború hamarosan fölszakí­totta, s a „nemzethalál vízióját ve­­títette verseibe.” 1945. utáni költészetének szinte jelképes műve a Sej, a mi lobo­gónkat című klasszikus „marsa”, amellyel úgyszólván közhelyszerű­en jellemezni szoktuk a felszaba­dulást követő éveket. Alkotókedve szárba szökkent. Az ötvenes évek elején kilépett a költészet köré­ből, egész sor regényt, epikát jelen­tetett meg, fordított, mesedarabo­kat írt. Népszerűségét a Dunántú­li végeken című történelmi re­génytrilógiája alapozta meg (Hul­ló csillagok, A tél fiai, Hídégetés). Az 1956-os ellenforradalom után az Irodalmi Tanács, majd az újjá­alakult írószövetség elnökségének, az Élet és Irodalom szerkesztőbi­zottságának tagja. Életművét Kos­­suth-díjjal ismerték el. Alkotóereje teljében, 1971-ben hunyt el. A nagyközönség elsősor­ban a regényíró Jankovich Feren­cet ismeri és szereti. E főhajtó megemlékezés jó alkalom arra, hogy a teljes életműre hívjuk fel az olvasók figyelmét. Gy. L. 1982. november 13., szombat

Next