Kisalföld, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-08 / 134. szám

Tv-jegyzet Hányféle okból lehet bemutatni egy filmet a televízióban? Mi a film, régi a film, nagyon régi, a moziban kevesen látták, sokan látták. Sugározni lehet nemzeti esten, rendezői, színészi, vagy másmilyen életműsorozatban, rangos díjat kapott az alkotás stb. De motiváló tényező lehet az is, hogy a világ filmművészetének kiemelkedő alkotásait időről-időre közönség elé kell vinni, látniuk kell nemzedékeknek A Rocco és fivéreit a Luchino Visconti-sorozatban, tehát rendezői retrospektív sorozat részeként adta a televízió szombaton este. Egy ilyen sorozatnak — különösen ha teljességre törekszik — negatívjáról nézve feltétlenül hátránya hogy a jobb darabok mellett meg kell tűrnünk a gyengébbet is, bár a sorozat sugárzásának az ötlete már önmagában minősítés. A Rocco és fivérei nem szorul megbocsátásra ma sem, bár valószínűleg igaza lehet Illyés Gyulának abban, hogy a film az a műfaj, amely a leginkább ki van téve az avulás veszélyeinek. Az avulás első látásra két síkon mehet végbe. A filmművészet köztudomásúan nagymértékben függvénye a filmezés technikai fejlettségének, amely végső soron a művészi minőséget befolyásolja. Másodszor elavulhat az a probléma, amellyel a film foglalkozik. A Rocco és fivérei 1960-ban keletkezett, vagyis 23 évvel ezelőtt, a filmkészítés technikája azóta bizony sokat haladt előre, ez észrevehető volt a filmen. Ami a feldolgozott problematikát illeti, merőben más a helyzet. Az Olasz Kommunista Párt nem olyan régen lezajlott 16. kongresszusán, mint mindegyik kongresszuson igen élesen került napirendre Észak és Dél elévülhetetlen kontrasztja. A milánói, azaz északi születésű Luchino Visconti, aki ráadásul arisztokrata család sarja, következetes elkötelezettséggel vitte vászonra a kilátástalan Délről a reményteljes Északra költöző szegény Parondi-család történetét. A költözés naptári évszaka a tél, ami lehetne puszta véletlen is, egy mesterműben azonban mint a Rocco és fivérei csak pontosan kiszámított véletlenek vannak. Visconti filmjében a tél azt jelenti, hogy az Észak hideg, rideg, embertelen, kegyetlen, keményen meg kell küzdenie annak, aki gyökeret akar ereszteni kiváltképpen ha egy más vidék levegőjét, erkölcseit, szokásait hozta magával Hogy a küzdés minél kézzelfoghatóbb legyen, az alkotók az ökölvívást helyezték a középpontba. Nem mondhatni, hogy az öt Parondi-testvér közül a legidősebb Simone választotta a legkönnyebb utat, mert a szorítóban akart karriert csinálni. Kiderült azonban, hogy nem a legerősebb a ringben és kifejezetten gyenge a ringen kívül. A hiányzó képességeket, erényeket eltúlzott önérzettel, hiúsággal pótolni soha nem vezet jóra. De nem vezet haszonra az Alain Delon alakította Rocco erkölcsi prédikációja, végtelen leírása, feltétel nélküli szeretete az arra érdemtelen testvér iránt. Mint mondottuk, a film huszonhárom éve készült de nem változott. Legfeljebb annyiban — és ez nem kevés —, hogy időközben a néző is huszonhárom esztendővel idősebb és ami a lényeg, tapasztaltabb lett. Bőséges oka van arra, hogy másként vélekedjék a Visconti által kínált alternatívákról. Rocco szeretetfilozófiája huszonhárom év távlatából ha lehet, még időszerűtlenebbnek látszik és az elhagyott szülőfölddel kapcsolatos álmodozás sem nyugszik reális alapokon. Észak és Dél kontrasztja az olasz társadalom ma is élő problémája. A probléma súlyos, kevés ide az ököl és a szó, megoldást csak a mélyreható társadalmi változás hozhat, amely késik a mai Olaszországban. A Rocco és fivérei tehát még mindig aktuális alkotás. Méltó társa azoknak a Visconti-filmeknek, amelyek hasonló elkötelezett felfogásban szólnak — szóltak az olasz valóság kérdéseiről. P. M. Ülök a MOTIM-klubban, el-elnézem a munkából idetartó asszonyokat, férfiakat. Nincsenek sokan, így szemügyre vehetem valamennyit. Titkon gondolataikat találgatom: „Hát ilyen egy író? Korombéli lehet, s milyen halk szavú ... Csák Gyula, Csák Gyula ... Hallottam már ezt a nevet? Mintha az egyik tvfilmhez köze lett volna.. . Hát ilyen egy író? Akiről az hírlik, naphosszat ül egy szobában, ül a csendben, papír fölé hajol, és teleírja azt.. Nos, ilyenek olvashatók ki a timföldgyári munkások tekintetéből, miközben Csák Gyula csendesen beszél. Nem kizárólag önmagáról, inkább az író dolgáról, ahogy ő érzi. Mondja: kapott már ajánlatokat, hogy írja meg egyegy téesz vagy vállalat történetét, persze úgy, hogy az elsősorban a vezető életútjáról szóljon. Voltak régen megfizetett „élettörténetírók”, születtek is karriertörténetek, magas honoráriumért. Csák Gyula viszont azoknak az életét írta eddig és írja ezután is, akik a kortársai, akikkel egy országban, egy élet- és nyelvközösségben él. Nem tudja eldönteni, mondja Csák Gyula, hogy közhaszonnal csinálja-e az írói munkát, de ő mindenesetre igyekszik a vele egy korban élő emberek gondolkodásmódját megérteni, azok szellemi és lelki világába belehelyezkedni. S ha az így született regények, szociográfiák vagy drámák minél több ember érdeklődését felkeltik, akkor elmondható, hogy az író közhasznonnal végezte a dolgát. Az irodalom, értelme, vagy ha úgy tetszik, a lényege abban rejlik, hogy a mű menynyire képes felszabadítani az olvasót — teszi az előző gondolatsorhoz az íróvendég, akiről a csendes csevegésből a résztvevőkökben máris öszszeállhatott egy kivonatos kép: ötvenhárom éves, Püspökladányban született, az ottani emberektől leste el az emberi tartást, irodalmi előiskolájában — a könyvek segítségével — a népi írók keltették fel érdeklődését az emberek sorsa és az írói foglalkozás iránt. Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István nevét említi többi között, és hangsúlyozza: nem azt kívánja írni, amit elődei, hisz a falu sem az ma már, mint amikor az említettek könyveit bújta. Ő a máról a mának akar írni, erre törekedett korábbi köteteiben is. Mélytengeri áramlás című riportkönyve országos feltűnést keltett immár húsz éve. A Két karácsony között című regényében a hagyományos életforma és magatartás átalakulását ábrázolta, az Ember a kövön címűben a fővárosba kerülő vidéki fiatalember kalandjait beszélte el. Több művében foglalkozott a kisvárosi és a falusi értelmiség helyzetével, miközben, immár hét esztendeje az Írószövetség titkára. Sommás választ ad arra a kérdésre is: milyen a mai magyar próza. Rosszabb, mondja, mint amilyennek kellene lennie, s mint amilyen lehetne. Miért? A játszadozás, a kísérletezőkedv túlságosan elburjánzott irodalmunkban, kötetek jelentek meg anélkül, hogy eredményt katarzist hoztak volna. A divatirányzatok, a kitűnni vágyás és egyebek miatt sok olyan könyv jelent meg, ami az olvasónak nem adott élményt. De hozzáteszi: a nehezen érthetőség alatt nem kell mindenáron silányságot érteni Csak azért, mert nem értjük első olvasatra az írói gondolatot, még felelőtlenség lenne elítélni... Az író-olvasó találkozó végén könyveit dedikálta az író. De mikor van vége egyáltalán egy ilyen találkozónak? Amikor minden könyvbe beleíródik a név, a dátum? Nem. A hétfői találkozó a dedikálás után is folytatódott. Többen maradtak még Csák Gyula társaságában, ezúttal már bátrabban szóltak a maradottak a Glemba című kötetéről, mely két éve jelent meg. Valaki „töredelmesen” bevallotta, hogy ő még csak az Örökzöld című könyvet olvasta eddig, de már kezében szorongatta az író három regényét tartalmazó kötetet... Az író számára sem ér véget egy ilyen találkozó azáltal, hogy „dolga végeztével” beül az autóba. Olyan írónál semmiképp, aki éppen a saját korosztályáról kíván írni. Természetesen magával viszi a találkozón felvetődött véleményeket, este gyarapítja azokat a lébénymiklósi találkozón elhangzottakkal, hiszen a máról akar írni a mának. (Humor) Máról írni a mának Találkozás Csák Gyulával 1983. június 8., szerda Ember, természet, kerámia Hőgye Katalin kiállítása a soproni Képcsarnokban Házakat épít magának az ember, azok belsejéből a lehető legjobban kirekesztve a külső környezetet. A házakból városok lesznek, ahol még a földdet is aszfalt fedi, csak néhány árva fának engedve helyet, amelyeken a madaraknak alig-alig lesz már kedvük megtelepedni. És akkor egyszercsak megérzi az ember a hiányt, és felébred benne a természet utáni természetes vágy... S konstruál magának erre természetpótlékokat, természetesen mesterséges módon. Ugye, meglehetősen ellenszenves folyamat ez? Ahhoz pedig, hogy ez a bizonyos utolsó láncszem a természet utáni vágyra felelő „természetpótlék” ne ellenszenvünket, hanem szimpátiánkat váltsa ki valamire nagyonnagyon rá kell éreznie az alkotónak. Hőgye Katalin, az alig harmincéves keramikusművész ráérzett erre. Amikor az 5 alkotásairól beszélünk, finomítanunk is kell a bevezetőben leírt gondolatsort: ezekre a tárgyakra nem mondhatjuk rá egyszerűen, hogy természetpótlékok. Mert ezek jelenléte lakásunkban egyrészt valóban a természethez hoz közel — az igazi természethez tisztességes módon —, másrészt pedig mert ez a jelenlét nem álságosan kielégíti, elaltatja, hanem inkább kimondatja, ébren tartja a ház lakójában a természet utáni vágyat. Hogy a levelet különböző anyagokba bele lehet préselni, és az az anyag így örökre megőrzi a levél múló alakját, megismételhetetlen egyediségét — ez már évezredes találmány. Hőgye Katalin újítása, hogy az asztalra fektetett levélre döngöli rá a samottos agyagot, s az így keletkezett formát égeti ki, vonja be végül fémoxidokkal. De nem ez az újítás az, amiért érdemes elmennünk a soproni Képcsarnokban látható kiállításra, és amiért olyan erősen fontolgatjuk, hogy legalább egyet megvásároljunk magunknak ezekből a kerámiákból (bár úgy érzi az ember, aránytalanul magasak az árak). Az igazi titkuk ezeknek az alkotásoknak — ami persze összefügg a sajátos technikából adódó lehetőségekkel — az „újítás” pontos ismeretében is titok marad. És ez már nem más, mint minden igazi műalkotás természetes, örök titka, hogy milyen módon válhatnak a holt tárgyak, alakzatok élményt adóvá. „A gyermekkor mélyén, azokban az érzésekben, amelyeket a természet jelenségei láttán élünk át egészen kicsi korunkban, ott vetődik el az a magocska, amely majd mint művészet hajt ki a felnőtt emberből. Természet nélkül nincs művészet, de mintha másfelől a természetet művészet hatná át” —olvashatjuk Hőgye Katalin kiállítási meghívóján. Ez lenne talán nagy titok nyitja? Biztos, hogy nagyon sok minden van, amit ez a séma nem tud megmagyarázni — de az is biztos, hogy van benne igazság. És ennek bizonysága a kiállítás is, mert amit Hőgye Katalin hozzátesz az eredeti természethez (például a levélmásolatokhoz), vagyis az idom, amelyen elhelyezi azt, a maga esetlegességével, rusztikusságával egy csöppet sem látszik elkülönülni a természetes rajz,olatok lényegétől. Azaz a művészi élményt bizonyos értelemben maga a természet adja. Egy dolgot azonban nem tudhatunk biztosan. Vajon ezek a művek a természetben, panellakás szobafala helyett egy erdő fáin is ugyanezt a hatást váltanák-e ki belőlünk? Az én gyanúm az, hogy nem, mert ott már elvesztenék funkciójukat, hiszen magához a természethez csak igen keveset adnak hozzá. Nekünk szólnak ezek a kerámiák, tégla-, beton- és panelházainkban , és arra emlékeztetnek minket, hogy ne feledkezzünk meg a természetről. Élményt adó műalkotásként sugallva egyúttal azt is, hogy ez a természet több, mint madarak és fák puszta egymásmellettisége, olyan valami, aminek mindanynyiunk lelki lényegében is szerepe van, szerepe kell hogy legyen. Muck T. Tiszteletbeli doktorok avatása Tiszteletbeli doktorokat avattak kedden a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanácsának rendkívüli ülésén. Dr. Szécsény Andor rektor köszöntötte a résztvevőket, köztük Schultheisz Emil egészségügyi minisztert. Elmondta, hogy az egyetem tanácsa a Honoris Causa doktori címet adományozta dr. Viking Olov Björk professzornak, a Stockholmi Karolinska Egyetem mellkasszív- és érsebészeti intézete igazgatóinak és dr. Philip Gerald Mechanik professzornak, a Pennsylvaniai Egyetem pszichiátriai klinika igazgatójának szakterületükön elért, nemzetközileg is kimagasló eredményeik, valamint intézetük és a SOTE együttműködése során kifejtett tevékenységük elismeréseként. Dr. Szabó Zoltán, az általános orvostudományi kar dékánja méltatta a tiszteletbeli doktorjelöltek tudományos érdemeit, majd tiszteletbeli doktorrá avatta őket. Dr. Szécsény Andor átadta a tiszteletbeli doktori oklevelet és elmondta: kívánom, hogy az egyetemünk által adható legnagyobb elismerés birtokában tudományuk további művelésével, kiemelkedő tevékenységükkel még sokáig hasznos és az emberiség üdvére szolgáló értékes munkásságot fejtsenek ki, fejlesszék tovább az orvostudományt. K Mili Fein 5 Győr—Szeged Diákarcok az egyetemről Mi sem könnyebb, mint fülön csípni néhány Szegeden tanuló földimet, s elbeszélgetni velük erről-arról. Ez így is van, kivéve vizsgaidőszakban. Ilyenkor ugyanis az egyetemista behúzódik a maga kis zugába. Kies magányában tanul (legalább is megpróbálja) vagy nem tanul, mert meggondolja magát és inkább strandol... Keskeny arcú, barna lány ül a Dugonics téri zenélő szökőkút egyik lépcsőjén. Hajában apró gyöngyök, egy szál százszorszép. Elmaradhatatlan békejelét most is fekete pulóverére tűzte. Saruját lerúgta, s elmerülten olvassa Jack Kerouac Úrónját. Barkó Andrea, győri. Negyedéves angol fordítótolmács szakos bölcsész. Megrögzött, lokálpatrióta, bár elismeri, hogy Szeged árnyas, gondozott parkjaival szülővárosa nem veheti fel a versenyt. Most leül melléje valaki, erre hihetetlenül gyorsan peregni kezd a nyelve. A gyors beszéd nem éppen haszontalan tulajdonság egy tolmács esetében, de nem is szerencsés a hallgató szempontjából. Belőle bizonyára jó tolmács lesz, tervei szerint Budapesten. Nyugtalan ember, sokat kószál egymagában varr barátaival a városban Mások számára érdektelen, neki meglepő apróságok keltik fel a figyelmét. Észreveszi, hogy egy kis falragaszra tegnap óta valaki piros filctollal fölírta kedvenc együttese, az LGT nevét, feltűnik neki, hogy egy skótjuhász-kutya a kerítés mögül furcsán szomorú szemmel néz rá. Kiszámíthatatlan és kiegyensúlyozatlan lány, olyan hogy elégedetlen önmagával és a világgal, amelyben egyelőre még „nem találja a helyét.” ♦ ♦ + Másfajta egyéniség a mosonmagyaróvári Gábriel Róbert Pontról-pontra bizonyító és magyarázó „tudós”, lelkes sportember. A győri Révai Gimnázium kémia tagozatára járt, a JATE-n most harmadéves biológus. Kémiai ismeretei nem vesztek kárba, mert érdekli a biokémia, pontosabban a neurobiológia. Rendszeres kutatómunkát végez a Szegedi Biológiai Kutatóintézetben. Amikor vizsgálatairól , mutáns egerek szaglószervi elváltozásairól beszél, már a jövendő tudós szól belőle. Precíz magyarázatokat ad, szeme egy pontra szegeződik, semmilyen mellékes megjegyzés nem tudja kizökkenteni gondolatmenetéből. Lelkesedés csendül ki szavaiból, ha a sportról beszél. Már gimnazista korában kiváló kézilabdás volt, jelenleg a JATE SC csapatában átlövő. (Jól megtermett, egy méter nyolcvanas fiatalember, bárki meggondolná, hogy belekössön-e vagy sem). Csapatával legutóbb a tudományegyetelek tömegsport találkozóján (TE 3T) szerzett első helyezést. ♦ ♦ ♦ A szőke, hosszú hajú Horváth Cecíliára a Móra kollégium 36-os szobájában találtam rá, orosz jegyzetek társaságában. Szigorlatra készült. Beszélt egy kicsit magáról, bár úgy tűnt, cseppet zavarban van. Csorna mellett, Zsebeházán lakik. A Révai Gimnáziumban Győrött érettségizett, Szegeden történelem-orosz szakos. Az egyetemi éveknek éppen a felénél tart, nincsenek még határozott elképzelései a jövőről. Egyelőre élvezi a kötetlen diákéletet, a JATE- klubot, a táncházakat, a koncerteket, és nagyon komolyan veszi a szigorlatokat. Egy szegedi FEB-táborban (Felvételi előkészítő bizottság) ismerkedett meg szoba- és csoporttársával, a némi Etl Erzsébettel, a beszédesebbnek mutatkozott, az élményekkel teli egyetemista lelkesedésével és a magabiztos ember fesztelenségével társulva. A győri Kazinczy Gimnázium elvégzése után a JATE diákja lett. Érdeklődési körébe belefér a filozófia (két évig járt filozófia olvasókörrel, a néprajzgimnazista korában is foglalkozott vele), szívesen jár táncházba, filmklubba, franciául tanul. Olyan merész sporttal is megpróbálkozott, mint a vitorlázó rengés, Pallag J.