Kisalföld, 1983. augusztus (39. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-04 / 183. szám

■ Kiváló szórakozás nyáron ha­jókázni — na de saját kezűleg hajót építeni se éppen unalmas! A modellezés egyre népszerűbb a fiatalok között, a modellépítés az iskolában is tananyag a technika órákon. Persze, nem olyan színvonalon, mint felvételünk mutatja, ez legfeljebb a vonzó cél. Az utolsó nagy élmény Citrom koncert az ifjúsági házban Kezdjük az elején, no de hol az eleje? Találomra választ­ható? Ám legyen. Kedden este hét óra után több mint há­romszáz tizenéves győri­ fiatal kereste fel a Petőfi Sándor Városi Művelődési Központot. Megváltották belépőjegyei­ket s türelmesen várták a nyolc órát, a koncert kezdetét. Nem a Hobo Blues Band, nem az LGT, nem a KFT miatt jöttek. Hanem? Egy helyi amatőr együttes, a Citrom miatt. Kezdjük meg előbbről! A PSVMK nyara: csőd. A ház a hetek óta tartó kánikulában kong az ürességtől. Nincs előadó, nincs együttes, nincs program amely tíz-húsz ér­deklődőnél többet vonzana. Hét órakor a portás nyugodt szívvel zárhatja be az intéz­­ményt hétről-hétre. A Cit­rommal legfeljebb a világhí­rű jazz-muzsikus, Burton Green vetekedhet.. Igaz, hogy Greent kétszáz, a Citromot pedig tíz forintért láthatjuk, hallhatjuk. Ám az is igaz, hogy Greenek olyan társai voltak, mint Miskolczy Szabó Gyula, Dresch Mihály, Benkő Róbert, Baló István. Ki ismeri ezeket a neveket: Boros Csaba, Boros Péter, Dávid Zoltán, Popper Péter? A Citrom-koncert bemutat­kozással kezdődött. A zene­kar vezéregyénisége külön­­kü­lön rámutatott a Citrom tagjaira. Ám a széles gesztus mellé egy kukkot sem szólt. Külön-külön meghajoltak, fo­gadták a tapsot, az éljenzést ég kezdődhetett a koncert. Furán, fanyarul. Leültek kár­tyázni a színpad szélére s közben a hangszerek maguk­tól muzsikáltak. No persze, magnó volt a dologban. A négy öltönyös fiú azt csinált a közönséggel amit akart. El­hittük, hogy a hangszerek maguktól játsszák az első dalt.­­S hogy milyen muzsika ez? Aki ért hozzá, az is csak any­­nyit tud mondani, hogy ez Citrom. Fanya-rock. A közönség nem táncolt. A közönség nem kapott kólát, sört, szendvicset. Semmit se, pontosabban fedelet és szé­ket, a zenekar pedig hangsze­reket és áramot. Sehol egy büfés, sehol egy népművelő, sehol egy koncertet hirdető plakát, falragasz, szórólap. Mintha magától szerveződött volna itt valami. A koncert híre szájról-szájra terjedt? Ez ma az egyetlen hiteles és hatásos propaganda az ifjú­ság körében? Kezdjük az elején, no de hol az eleje? A Petőfi­­Sándor Városi Művelődési Központ népművelői Szivárvány né­ven tehetségkutató akciót szerveztek vagy egy évvel ez­előtt. Tucatnyi pop, rock, punk együttes tűnt fel. Úgy tűnik, közülük a Citrom az, amelyik marad. De vajon mi lehet a sikerük titka? Miről énekelnek? Nézzük! A szö­vegíró: Deák Tamás. Levegő az emlék, levegő a dal. Levegő az ember, levegő a hal. Levegő a végzet, leve­gő az ok. Ne nézz ilyen fur­csán, levegő vagyok! Levegő az éjjel, levegő a hegy, leve­gőből lesz a robbanóelegy. Levegő a punk és a levegő a rock. Ne szoríts meg engem, légnyomást kapok! Levegő az isten, levegő az ég. Levegő a rózsa, levegő a kék. Két le­vegő között gyorsan elha­ladsz. Jól vigyázz magadra, légüres maradsz! Levegőből lettem, levegő leszek. Sós le­vegő mellé levegőt eszek. Le­vegő a bor és levegő a deck. Légiveszély elmúlt, széjjel­­széledek! Elnézést a prózai tálalásért. Deák Tamástól, aki gyanítha­tóan a Citrom szellemi atyja, ötödik zenésze, díszletterve­zője, rendezője, főbohóca, az „Utolsó nagy élmény” című koncert kitalálója. Illetve de­hogy! Nem kérünk elnézést. Aki ott volt a koncerten, családtag. S a családtagok között minden megengedhető. Inkább egy kérdés. Ha min­den levegő, semmi, robbanó semmi, akkor hogyan to­vább? Hol egy biztos pont? A Citrom játszik, színházat csinál, muzsikál és bohócko­dik. Humora és ritka nagy öröme van ennek a zenének. S ez a humor, öröm, látvány, az önmagát se komolyan ve­vő dalszöveg, ez a keményke­dő, önmagát kigúnyoló mu­zsika, a Citrom produkciója él és hat, értő és érző közön­ségre talál a nézőtéren. S ami biztos: a következő koncerten még többen leszünk. Gaál József Hálós trikó és rózsaszín mini örökzöld darabja a lányok öltözékének az ingblúz mindenkor divatos, csak egy kis fodor, háló és ez-az kell rá. Pénzbe alig kerül, egy kis kézügyességgel ugyanaz a blúz akár hetente más le­het. Pöttyös vagy virágos, csak ne legyen konfekció­ízű. Nem lényegtelen, hogy mi van az ingblúzok alatt. Már tudniillik hogy szoknya, ha­lásznadrág vagy mini... A divatszakértők szerint az ing­blúz előnye, hogy mindenhez, lehet hordani. Ezt teszik pél­dául az olasz tinik, akik az idei nyáron szinte kivirágoz­­tató. Színes virágok díszlenek a szoknyákon, nadrágokon. Az idei nyár nagy divatja a rózsaszín (finom árnyalatai­ban), elsősorban fehérrel és pasztellzölddel kombinálva. A könnyű nyári vászonnad­rágok sem utánozzák színük­ben a farmert. Sláger a ha­lásznadrág — például háló­szerű anyaggal kombinált trikóval. Az olasz lányok e trikó fölé többnyire nagyon könnyű, ujjatlan, mellény­szerű dzsekit hordanak. Tu­lajd­onképpen egyiket se ne­héz házilag megcsinálni, idő is van rá, még tart a nyár­ A STRAND teraszán a korlátnak dől­ve álltunk, hunyorogtunk, néztük az embereket, a fürdőruhás tömeget, a bar­nára sült házakat, lábakat, a lányok hasát, a pöttöm pucér gyerekeket és az elhízott, koros urakat. Sokan vol­tunk. Jó emberek kis helyen. Talán a nap, a fény, talán a víz, a fű vagy a fürdőruha tette: nyugalommal, békében néztük kerülgettük egymást. Valami tör­tént, valamit csinált velünk a nyár­, a kánikula. A forróság tenyerét éreztük magunkon, lassabbak, megfontoltak, bölcsebbek lettünk. Akármelyik déli kisváros piacterén, kávéházi teraszán elüldögélhettünk volna egy napot, fel­tűnés, az idegenség jele nélkül. Az egy­­esztendős kisfiú átmászott a szomszéd pokrócára, s ott a termetes, idegen asz­­szonyság egy sajtos rudat nyomott a kezébe. Négy ismeretlen snapszert ját­szott egy törülközőn, egy harmincas férfi sörrel kínálta az arra járó bomba nőt, s újságot cserélt két nagypapa. Fönt a teraszon, a pult előtt angyali türelemmel vártak sorukra az emberek. Fura dolog ez a nyár. Mi itt Közép-Európában se északiak, se déliek nem vagyunk. Egyik se, de ugyanakkor egyszerre mind a kettő. Kapcsolatok Békésen kortyolgatjuk, busás borrava­lóval jutalmazzuk a meleg sört, és fel­­fortyanunk a lyukas tejeszacskók, a ké­ső autóbuszok miatt. Köszönés nélkül elmegyünk szomszédaink mellett a lép­csőházban, aztán nyáron rájuk bízzuk a lakásunk kulcsát, hogy öntözzenek, szellőztessenek, etessék meg a macskát vagy a kanárit. A kánikula kihajt ben­nünket a vasbeton panelek közül a ház elé, s néhány hétig azt játsszuk, hogy egy mediterrán ország lakói, netán a ré­gi magyar falu, eredetünk lakói va­gyunk. Nyár kell, napsütés, meg egy pad, árnyékban. Még jobb a játszótér, amely kitűnő alibi: vigyázni kell a gye­rekekre, s ha már itt ülünk, beszélges­sünk erről-arról. No persze, csak addig, amíg nem jön az ősz meg a tél, a rövid esték, és a jó tévéműsorok ideje. Az eső, a hó, meg a hideg, amitől újra északi­ak, hidegek és hűvösek leszünk a zárt lakásajtók mögött. Állunk a teraszon a korlátnak dőlve és hallgatjuk a hölgyet, aki tudtunkra adja számos erősítő és hangszóró segít­ségével, hogy a fürdési idő lejárt, öltöz­zünk fel. Na jó, de mi van, ha valaki nem akar felöltözni? Mi lenne, ha a több ezer für­dőruhás ember egyszerűen és egyszerre betódulna a jólöltözött vá­rosba? Mi lenne, ha mindenféle üzleti, munkahelyi, politikai, leszerelési és bé­­ketárgyalást fürdőruhában tartanának ezentúl? Azok a koros, komoly és ret­tentő fontos emberek, vajon hogy fes­tenének, és milyen döntéseket hoznának pucéran, kánikulában? Nagy korsó, aranysárga, fehér habú sörökkel előt­tük. Az öltönyök építménye nélkül. Kerthelyiségben. Netán a padon a ház előtt, gyerekekkel körülvéve. Természetesen zuhanyt veszünk és felöltözünk, de a varázslat­­ még soká­ig tart. Amolyan békemenet ez, kifelé a strandról a fák alatt, a hídon át a vá­rosig. Hiába mondja be a televízió min­den második este, hogy vége, most már igazán vége a kánikulának, hogy go­­molyfelhők, esők, hideg légáramlatok meg mifenék közelednek. G. J. Sopron város új KISZ-titkára Mit jelent a tartalmas munka... — Minden úgy van, aho­gyan az elődöm itthagyta — mutatja az íróasztalán Hara­­govics Józsefné Hódos Amá­lia, Sopron város KISZ Bi­zottságának új titkára. A fe­lelősség teljes tisztségét az elmúlt héten vette át elődjé­től, Takács Józseftől. Részt vehettem a pártbizottság leg­utóbbi vb-ülésén, ahol az új titkár is bemutatkozott. Mit bemutatkozott, frappáns be­szédet mondott, természete­sen jegyzet nélkül. Pedig a retorikát, sajnos, ma egyet­len oktatási intézményünk sem tanítja, mégsem árt, ha egy ifjúsági vezető beszélni is tud. Úgy mint Amália. Aki most ..bemutatkozik”, hiszen ezekben a napokban sorra járja a különféle intézménye­ket, és vállalatokat, kapcsola­tot teremt. — Alföldi vagyok, a szü­leim ma is Hajdúszoboszlón élnek. Ott jártam általános iskolába. A középiskolát Deb­recenben végeztem, majd a győri Közlekedési és Távköz­lői Műszaki Főiskola hallga­tója lettem. Itt erősödött meg a kapcsolatom az ifjúsági mozgalommal. Az intézmény hőskorát élhettük át, mi vol­tunk az első érvfolyam mi teremtettük otthonunkká a kollégiumot. Ennek köszön­hető, hogy közö­sséggé fej­lődtünk. Azóta úgy hallot­tam, megtöbbszöröződött a hallgatók száma és csökkent valamelyest a közösségterem­tő erő talán kissé ,,megcson­­tosodott” a kollégiumi élet is ... — Hat évvel ezelőtt költöz­tem Sopronba, a postaigazga­tóság postaforgalmi osztályán helyezkedtem el. Hát nem mondom, mint alföldi lány­nak, nehéz volt beilleszked­nem, és boldog voltam, ami­kor a kollégáim először mondták: gyere fel hozzánk egy kicsit! Itt az osztályon hallatlanul ,jó munkatársak­ra leltem. Sokat segítettek abban, hogy rövid időn belül leszoktam korábbi hibáimról, a hirtelenségről, kapkodásról, figyelmetlenségről. — Nem vagy túlzottan ke­mény magadhoz? — Az egyik legkárosabb emberi tulajdonságnak tar­tom a hirtelen véleményal­kotást, az elhamarkodott dön­tést. Bizony sokszor én is be­leestem ebbe a hibába. Töb­bek között ezért is szeretném a kapcsolataimat kibővíteni és tájékozódni, mérlegelni, megismerni teljességében az­­itteni ifjúsági mozgalmat. — Mikor ide kerültél — ha szabad így kifejeznem magam — már onnan vol­tál ... — így igaz, hiszen a váro­si KISZ-bizottság tagjává vá­lasztottak, majd néhány hó­nap múlva a moszkvai Kon­­­szomol Főiskolára küldtek. Azt hiszem, egész életemet meghatározza az ott eltöltött tíz hónap. A világ szinte minden részéből érkeztek oda fiatalok és sokukhoz ma is igaz barátság fűz. A legna­gyobb élményt a marxizmus klasszikusainak tanulmányo­­zása jelentette, de természe­tesen sokat foglalkoztunk az ifjúság mai problémáival is. — Most pedig már ..éles­ben” kell alkalmaznod mind­azt, amit ott tanultál... — Való igaz, akkor kerül­tem vissza a mozgalmi élet­be, amikor erősödtek az ifjú­sággal kapcsolatos gondok. És mintha kissé az ifjúsági­­szövetség tekintélye is csök­kent volna az utóbbi ierőben. Az előbb már említettem, hogy soha nem szeretnék el­hamarkodottan nyilatkozni. Annyit azonban mondhatok, a közösségek még rejtenek magukban annyi tartalékot, hogy a mozgalom ebből új erőt meríthessen. Arról pedig nem szeretnék beszélni, hogy mit jelent a tartalmas mun­ka, a változatos és mozgósító programok — ezeket meg kell cselekedni. Egy bizonyos, Sopronnak már vannak ha­gyományai, például az ifjú­sági békemozgalom területén. Ez pedig ma az emberiség legfontosabb kérdése. A ne­mes, tiszta és értelmes cé­lokért az ifjúság mindig hajlandó lesz kezdeni. Kuntz Zoltán Élő népművészet Élő népművészet a címe annak a kiállításnak, amelyet Darnózsaán nyitottak meg az ifjúsági klubban. A bemuta­tón olyan népművészek mun­kái láthatók, mint az idei Gránátalma-díjas csuhéfonó Sipos Anna Darnózseliből, dr. Zsolnayné Giczi Gabriella népi keramikus Mosonma­gyaróvárról, Hartai József fafaragó Dunaremetéről. Mellettük látható ízelítő a Németh Alajos által vezetett kimlei fafaragó szakkör és a dr. Pongor Lászlóné által ve­zetett darnózseli szövő szak­kör tagjainak munkáiból. A népművészeti kiállítás au­gusztus 8-ig tart nyitva, na­ponta délután fél hattól este kilencig. Stier Gábor Milyen a jó ifjúsági vezető? A táborban az iskoláról Zajlik az élet Novákpusz­­tán, tábor tábort követ, ott­­j­ársamkor éppen az iskolai KISZ-bizottsági tagok, felké­szítése tart. Karate bemutató, tábortűz­t peregnek a prog­ramok. Csupa vezető, egy-­­egy iskola mozgalmi életének irányítói. Beszélgető partnerem Ma­gyar Gábor, a soproni Szé­chenyi Gimnázium IKB-tit­­kára. Keménykötésű, megter­mett srác, búvárúszás a hob­bija. — Fél éve vagyok még csak titkár, de már előjöttek a bajok. Nehéz „felrázni" a gyerekeket... — Nem lehet, hogy az elő­deitek hibáztak, nem voltak eléggé rátermettek? — Valószínű ez is közre­játszik. Mi megpróbáljuk „visszahozni” a srácokat. Ha azt akarom, hogy mindig te­le legyen a KISZ-klub, nem lehet rögtön vitakörökkel, politikai vetélkedőkkel kez­deni. Új, vonzó műsorral kell becsalogatni őket s akko­r már a többire is eljönnek. Mi már ott tartunk, hogy a francia úttörőmozgalomról szóló előadáson sem kongott a terem. Lényeg, hogy újat kell hozni. Itt vannak az épí­tőtáborok. Nálunk nagy az igény rá, ezért saját erőből is tervezünk egyet. Gabi sorolja tovább a ter­veket, duzzad a cselekvés­vágytól. — Milyen segítséget nyúj­tanak a tanáraim? Sok he­lyen hallottam már, hogy rengeteg újat akaró elképze­lés halt el a pedagógusok konzervatizmusán. Mi sze­rencsések vagyunk, mert fia­tal az igazgató, és megérti a mi gondjainkat is. Sok mú­lik aztán a patronáló brigá­don, összefogással sokat le­het elérni. Ez sajnos nem mindehol van, ahogy itt hal­lottam. Úgy látszik, mi jó példának számítunk. — És milyen szerinted a jó vezető? — Legyen rátermett, jó szervező. Nem feltétlenül a legjobb tanuló a legjobb ve­zető is. Jó néhány helyen ez­ az egyik oka a szürkeségnek. Mindenki oda kerüljön, ami­re a legjobb adottsága van. Nem utolsó azt sem, hogy ,,jó fej” legyen, hiszen sok embert kell meggyőznie. Te­hát vonzza a többieket. Sok múlik a titkáron, hisz ha már ő sem aglis, akkor mit vársz­ a többiektől ?

Next