Kisalföld, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

­MIT VÁR AZ ÚJÉVTŐL? Vörös Lászlóné tízgyermekes édesanya Két lakás egybenyitva Győrben a Kun Béla vá­rosrész Krausz Dezső ut­ca 15. számú ház föld­szintjén. Míg az ajtónyi­tásra vártunk, se hallat­szott ki bentről zaj, és csakugyan csendben vannak a Vörös gyere­kek, pedig a nyolc kis­korú van otthon. A nagylány dolgozik, a leg­idősebb fiú pedig már kirepült. A 38 éves Vö­rös Lászlóné — ritka pillanat lehet az életé­ben — pihen, és otthon van 46 éves férje is. A gyerekek az öt és félszo­bás lakásban eloszolva játszanak, a fegyelme­zettséget nem lehet „megjátszani”, elég rá­juk néznie a vendégnek, hogy tudja, „van gyerekszobájuk”. — Egy rossz szavam nem lehet rájuk — így az édes­anya. — Mindenki tudja a dolgát, mindenben segíte­nek. — Vörösné a Rába Szálló állandó éjszakás ta­karítónője, tizennyolc éve, ha ebből leszámítandó is 10 év, amíg gyesen volt. Negyvenhat éves férje a Rá­ba MVG-ben targoncásként keresi kenyerét. Vörösné napi négy órát alszik, férje a hónap négy hétvégéje közül három szombaton és vasárnap is dolgozik és még 8—10 nap túlórázik. A családfőt gyomrával operálták, feleségét kétszer kezelték idegkimerüléssel. Lakásuk akkor se lehetne tisztább és ápoltabb, ha „egykét” ne­velnének. — Mit kivárnék az új évre? — kérdezi Vörösné, aki már 34 évesen tízgyerekesnek mondhatta magát, és aki nyolc testvérével együtt nőtt fel. — Egészséget, egészséget mindnyájunknak. Nekünk a párommal kü­lön is, hogy fel tudjuk nevelni a nyolc kiskorút. Körbevezettek bennünket a lakáson. Láthattuk, mi­re jutottak tengernyi munka, mérhetetlen erőfeszítés után, hogyan boldogulnak a feleség 5300 és a férj 10— 11 ezer forintjából, búcsúzáskor Vörös László ezt mond­ja: — Szeretnénk meghívni önöket jövő ilyenkorra hoz­zánk. Ha én kívánhatnék valamit, azt kívánnám, ne legyen rosszabb 1989, mint nyolcvannyolc volt. Meg tudjuk adni a gyerekeknek, amit még az óévben si­került megadni. F. J. Dr. Horváth Ottó a megyei egészségvédelmi tanács elnöke — Nehéz, küzdelmes esztendő következik. Eb­ben az évben sem vár­hatjuk az életviszonyok és az életkörülmények számottevő javulását, sok tekintetben pedig a nehézségek növekedésé­vel kell számolnunk. A társadalmi változások, mozgások felgyorsulnak. A kibontakozás érdeké­ben döntőnek tartom a politika kedvező alakulá­sát, a demokratizmus ki­bontakozását, az ország, a nép érdekeinek megfe­lelő koalíció kialakulá­sát, amely a társadalom minden rétegével képes elfogadtatni a reformfo­lyamatot. Ez a feltétele a gazdasági kibontako­zásnak is.­­ Szakmámhoz kapcsolódóan még egy feltételt em­lítenék: az emberek egészségét és az egészség védel­mét. Várom annak elismerését, hogy az egészség ér­ték, az ember legnagyobb kincse, ugyanakkor gazda­sági, társadalmi, politikai érték is. Ezért fontos egy olyan közéleti politika kialakítása, amely az egészség­­védelmet is támogatja. Nem lesz könnyű ennek szel­lemében munkálkodni a jövő évben sem, ám a harcot nem szabad feladni. Más kérdés, hogy a szép progra­mok megvalósításához beruházásokra van szükség, eh­hez pedig pénz kell. A meglevő szellemi értékek ki­bontakoztatásához biztatásra, megértő támogatásra van szükség. Az egészségügy és az oktatás „emberkö­zeli” össztársadalmi feladat, ezért az itt megvalósuló reformokat legalább olyan fontosnak tartom, mint a gazdaság korszerűsítésének kérdését. Az új évtől alapvetően azt várom, hogy világossá válnak a legsürgetőbb feladatok, s lesz erőnk nekifog­ni a munkának. Jó esélyünk van rá. Nemrég kidolgoz­tunk néhány értelmes tervet, s a megvalósításhoz is vannak jó tartalékaink. A megyei egészségvédelmi ta­nács megalakulása fontos mérföldkő ezen az úton, s meghatározó jelentőségű a munkában is. A testület munkabizottságai a szakma legjobb erőit tömörítik, s tevékenységüknek máris számos eredménye van. Én abban bízom, hogy jövőre ennél is többet tehetünk. K. M. Kiss László az Észak-dunántúli Regionális Gazdasági Kamara elnöke — A kétségtelenül meglevő, a gazdaság minden ágában érzékel­hető nehézségek, hogy mást ne mondjak, zava­ró körülmények ellené­re természetemből faka­dóan most is optimista vagyok. A kamarai mun­kában már csak azért is, mert az új évet megelőz­te egy fontos intézkedés. A kamara önállóvá vált, nevünk az Észak-dunán­túli Regionális Gazdasá­gi Kamara formára vál­tozott. És ez nem csupán formai, hanem tartalmi változást is tükröz. — Azt várom 1989-től, hogy a gazdasági egysé­gek vezetői felismerik a kamarában rejlő lehető­ségeket, továbbá azt, hogy a kamara csak vállalati közreműködéssel képes betölteni érdekképviseleti tevékenységét. Úgy érzem, hogy a nehezedő körülmények miatt fokozottan szük­ség lesz az érdekképviseleti munkára. Azt várom, és ezért erőnk szerint mindent megteszünk majd, hogy működési területünkön, az öt észak-dunántúli, Fejér, Győr-Sopron, Komárom, Vas és Veszprém megyékben meg fogunk felelni ennek. De ehhez a gazdasági egy­ségek nagyobb vállalkozó kedvére is szükség lesz. Ar­ra, hogy jobban kiaknázzák az önszerveződésben rejlő lehetőségeket. Miután hagyományos értékrendjeink felborultak, belülről hajlamosak vagyunk arra, hogy helyzetünket borúlátónak ítéljük meg, ám ha mind­azokat a lehetőségeket kihasználjuk, amelyeket a kor­mányzati intézkedések ígérnek, jobb helyzetbe kerül­hetünk, mint 1988 végén voltunk. Ezt nemcsak remé­lem, hitem szerint ezt várom. Ehhez azonban, ahogy kamarai vendégünk mondta nemrég, és ahogy erre lapjuk is hivatkozott, erős, elszánt nemzeti akaratra lesz szükség. — Ami magánéletemet illeti, gyermekeim a pálya­­választás küszöbén állnak, azt várom, úgy tanuljanak, mint eddig, s szerencséjük lesz, hogy ők választhat­nak és nem őket választják. Azt várom, hogy megőriz­zük a szőkébb és tágabb családban a békességet, és ezt nem zavarják majd váratlan külső körülmények. F. J. Bordás Csaba a Rába ETO válogatott labdarúgója — Úgy látszik, év vé­gi riportalany lettem, hi­szen éppen egy eszten­deje, műtét után keresett meg a Kisalföld utoljára. Azt hiszem, ez már bi­zonyítja az akkori és a mostani hangulatom kö­zötti különbséget. Tele voltam kétséggel és fé­lelemmel, hogyan és mi­kor gyógyulok meg, nem törik-e meg húszévesen labdarúgó pályafutásom. — Nézzék el nekem, hogy a sport, a foci mai megítélésében tudok lel­kesedni, higgyék el, van okom rá! Ha nehezen is, de a tavaszon rendbejöt­tem, az utánpótlás válo­gatott után meghívást kaptam a legjobbak kö­zé is, és csereként játsz­hattam a címeres mezben. Igaz, a rossz emlékű gö­rögországi vereség alkalmából, mégis, számomra min­dennél többet mond, hogy még ugyancsak húszévesen elérhettem azt, amire minden labdarúgó vágyik. És miért ne bíznék a szebb jövőben, kinek ne lennének illúziói, ha nem a mi korosztályunknak? Senki se gon­dolhatja komolyan, hogy megelégednénk azzal a sze­repkörrel, amit a jellenben töltünk be a közvélemény megítélése szerint. Szeretnénk győzni, minél többször, és hisszük, hogy nem leszünk mindig fekete bárány­nak elkönyvelve. — Csatárból lettem hátvéd, mára hozzászoktam eh­hez a szerepkörhöz, örülök, hogy osztályzataim alapján bekerültem az őszi idény legjobb átlagú csapatába is. Pedig a Rába ETO életében nem volt gondmentes ez az időszak, és tudom, hogy én sem mindenben felel­tem meg a velem szemben támasztott igényeknek. De vagyunk jónéhányan Győrben és az országban, akik többre vágynak és nemcsak anyagilag, akik szeretnék, ha az utcán felismernék őket, mint a régi időkben a híres futballistákat. A téli szünetben volt miről gon­dolkodnom, annyi minden történt 1988-ban. Nem aka­rok sok társamhoz hasonlóan felelőtlenül ígérgetni, ab­ban viszont hiszek, hogy az új esztendőben, az új idény­ben csak jobb jöhet a Rába ETO és az egész magyar labdarúgás életében. M. G. Hajszán Árpád a vámosszabadi vámhivatal parancsnoka • Az ember általában azt várja egy elkövetke­ző esztendőtől, hogy az előző időszak kedvezőt­len eseményei ne ismét­lődjenek meg. Nekünk tavaly sajátos problé­mánk egy hirtelen pa­rancsnokváltás volt, amelynek nyomán en­gem, mint helyettesként is pályakezdőt, szinte be­lelöktek a mély vízbe, egy amúgy fiatal, megle­hetősen tapasztalatlan személyi állomány élén. A hazai vámszabályok az elmúlt esztendőkben nemigen változtak, an­nál inkább a szomszédo­ké, különösen most év végén a megszigorított kiviteli szabályaikkal. Ide fűződik az a konk­rét kívánságom, hogy maradjon meg határállomásun­kon a magyar és a csehszlovák vámhivatal jó munka­­kapcsolata, mert ez eddig is segített bennünket a fe­szültségek oldásában.­­ Mint parancsnok, azt kívánom a most kezdődő évtől, hogy a vámhivatal létszámgondjai megoldódja­nak, a fiatalok pedig fokozatosan váljanak rutinos szakemberekké. Ehhez az segítene bennünket, ha vala­milyen módon csökkentenék azt a hatalmas méretű adminisztrációt, amely elveszi az időt az igazán elmé­lyült, ,klasszikus” vámos tevékenységtől. Akkor tud­nánk valóban kulturált, ugyanakkor eredményes vám­vizsgálatokat végezni. — Magánéletemben? Lehet, hogy az előbbiek után kissé furcsának hat, de szeretnék az eddigieknél ke­vesebb időt fordítani a munkámra ... Elfoglaltságom valójában kötetlen, akkor jövök be nyolc óra előtt, amikor akarok, és öt után akkor megyek el, amikor ... befejeződik a tennivalóm. És ri­tkán fejeződik be ad­digra. Szeretnék egy kicsit több időt szánni télen a természetjárásra, nyáron az evezésre. És ... harminc­két évesen már szeretnék családot is alapítani. Úgy jártam, hogy katonaság, iskolák, tanfolyamok, egyre felelősebb munka miatt valahogy mindig a párválasz­tás maradt el. Remélem, 1989-ben ennek az ügynek ló pontot teszek a végére. Jelölt van ... Cs. A. Sáry István mb. levéltárigazgató — Ha valaki a múltba forduló esztendő végén, itt és most, a második ezredforduló küszöbén vár valamit a jövőtől, az bizakodást jelent, újra reménykedést, ami felté­telezi, az ember ezt-azt szeretné megvalósítani, terveit, elképzeléseit va­lóra váltani. — Én a bizakodók kö­zé tartozom. — Általában gondol­kodásunkban, a szellem­ben várok jobbat. Tu­dom, számos kérdés szo­rongat mind­annyiun­kat, nehéz helyzetben az or­szág, életünk gondjai na­gyobbak lesznek, de nem vagyok kétségbe esve. A holnapok építéséhez ter­mészetesen nyugodt lég­kör kell a családban, a munkahelyeken, a társadalmi életben. A családi békét és harmóniát mindenkinek magának kell megteremteni, ennek alapvető jelentő­sége van a munkahelyi, a társadalmi magatartás szem­pontjából. Kívánom hát, mindenütt legyen egészséges harmónia — ne formális, ne mechanikus —, jusson el­sődleges szerep az önálló véleménynek, a­z őszinte szó­nak. Kívánom, az ember minden körülmények között ember maradjon, tekintsen másokra, ne csak a saját fejével gondolkodjon. Egyéni boldogulásunk útjának egyengetése mellett legyünk közösséget becsülök, vál­laljuk az azonosságot, az együvé tartozást, a bajok or­voslásában a tevékeny részességet, legyünk összefo­gók, hogy a gondokból való kiforduló® időszakát átvé­szeljük. A jó közösségi szellem a jó munkának felté­tele, segítője. Bízom benne, az igazság, az őszinte szó közelebb hoz bennünket egymáshoz.­­ A demokratizmus kiszélesedésétől nem a gyűlö­letet, az ellentétek szítását, hanem a tartalom nélküli beszéd, a demagógia megszűnését, az őszinte szó újjá­születését várom. Az igazságra épülő demokratikus szellemtől értékeink megbecsülését. Ugyanezt — és itt jutottam el munkahelyemhez — a levéltárakban őr­zött, az írásba foglalt nemzeti emlékezettel kapcsolat­ban, annál is inkább, mert lejegyzett emlékeinknek igen nagy szerepük van, s még nagyobb lehet a jövő építésében, magyarságtudatunk formálásában. J. J.

Next