Kisalföld, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
6 Gülch Csaba enesei otthonában, a Fodor András költő által is méltán megemlített híres könyvgyűjteménynek meghitt helyet adó szobában beszélgetünk. A mennyezetig nyújtózkodó polcokon - melyek az egyik falat teljesen beborítják - katonás rendben sorakozik a mintegy háromezer (!) kötet. Művészi kerámiák, népi fafaragványok állnak előttük szellemi díszörséget. A szabadon maradt falakon finoman keretezett rajzok, rézkarcok, akvarellek és festmények hirdetik az itt élők ízlését, művészetszeretetét. Ez esetben különösen beigazolódottnak érzem a régi bölcs mondást: „Mutasd meg otthonod és könyveid, megmondom ki vagy!” . Beszélgetőpartnerem magas, szakállas, szemüveges fiatalember, ha nem tudnám, hogy immár kétgyermekes családapa, inkább egyetemistának nézném. Tanít és ír. Kötete a Remény útvesztői címet viseli. Fodor András megbecsülő szeretettel fűzött hozzá előszót. - 1780-ban nősült be anyai ági ősem Enesére - kezdi beszélgetésünket Gülch Csaba családja gyökereinek fölidézésével. - Mesterházy Jánosnak hívták, aki a Vas megyei Mesterházáról származott, így famíliám több mint két évszázados múltra nézhet vissza a faluban. Középbirtokos nemesek voltak felmenőim, a földből éltek. Génjeikkel, példájukkal örökítették át utódaikba a föld- és természetszeretetet, az emberi tisztességet. Én ugyan Téten születtem 1959-ben (szüleim akkor ott dolgoztak), de Enesén nevelkedtem, itt végeztem el az általános iskolát. Egyfajta állandóságtudatot jelent nekem családom itteni múltja. Tudom, hol volt az ősi ház, az én lakásom falába is van beépítve néhány régi tégla. Családom olyan gyermekkort teremtett nekem, amelynek hangulata életem végéig felejthetetlen marad. Szüleim szigorú, de mégis meleg szóval neveltek. A körülöttem élő emberek példát adtak a munka, a tudás megbecsülésére és emberségre. - Életrajzodból tudom, hogy pénzügyi középiskolát végeztél, mely nem éppen az irodalmárok, költők és más humán érdeklődésűek tömeges nevelőhelye. - Borzasztó szenvedés volt végigcsinálni a győri közgazdasági és pénzügyi szakközépiskola pénzügyi ágazatát abban a tudatban, hogy nincs hozzá semmi érzékem. Szerencsémre tanáraimtól ott is pozitív magatartási modellt kaptam. Moravcsek Mária magyartanáromnak köszönhetem az irodalomban való tudatos elindulásomat. Elsőként ő elemezte verseimet, megjegyzéseivel és útmutatásaival irányított. Ő azon kevesek közé tartozik mindmáig, akik igazán ismernek. Tisztán látja gondolataimat, rezdüléseimet. (Ma is tartom vele a kapcsolatot.) 1975- ben jelent meg első versem (Petőfiről) a Kisalföldben. - Szellemi arculatod, érdeklődésed kialakulásában kik voltak hatással rád a győri tanítóképzőben, majd a szombathelyi tanárképzőn? -A tanítóképző főiskolán elsősorban a nagy tanáregyéniségek szellemi kisugárzása hatott rám. Barsi Ernő énektanár vezette a helytörténeti és néprajzi diákkört. Neki köszönhetem az ilyen témákkal való elmélyült foglalkozásomat. Érdekelt a filozófia is. Pákozdi Andrásné filozófiatanár sokat segített. Ő volt a mentora szakdolgozatomnak, amely József Attila dialektikus szemléletéről szólt. Pákozdiné egy esztendő múlva elvitt a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen rendezett diákköri konferenciára, ahol Poszler Györgytől is elismerést kaptam szakdolgozatomra. A szombathelyi tanárképző levelező tagozatán Láng Gusztáv és Lőrinczi Huba irodalmárok irodalomszemlélete ragadott meg leginkább. - Hogyan látod (érzed) - saját sorsodon keresztül is - a falun élő értelmiség jelenlegi helyzetét? - Onnan kezdem, milyennek kellene lennie! Régen az a rossz divat járta egy ember megítélésénél, mennyire volt jómódú valaki. Az volna az örvendetes, hogy ma a szellemileg módosaké legyen egy-egy településen a vezető szerep. A falu becsülje meg értelmiségét, de az értelmiség is becsülje meg faluját! Ne csupán lakóhelyének tekintse ahol él, hanem tegyen is érte minél több hasznosat. Nehezebb itt a művelődés, de nem elérhetetlen. Ha vállalom a falusi létformát, akkor vállalnom kell azt a pluszt is, amely a művelődéssel és önképzéssel együtt jár. Ideális közegnek tartom - a hátrányok ellenére is - a falut a szellemi alkotómunkához. Itt még létezik az úgynevezett közösségi érzés; mindenkit ismerek, engemet is ismernek. A falut fel kell emelni, hogy mindenki számára otthon lehessen! És ebben rengeteget tehetnek (és kell is tenniük!) a szellem itt élő embereinek. Úgy hallottam, hogy a változások óta kapcsolódtál be igazán Enese szellemi közéletébe. Mik és kik hátráltattak eddig? - így igaz. Valaki egyszer (a neve nem fontos) azt mondta nekem, hogy itt nincs igény a kulturális életre. Én ebből megértettem: rám nincsen szükség! Szerencsére abban az időben Győrsövényházán volt igény szervezőmunkámra: Hernádi Gyulát, Fodor Andrást, Ferdinandy Györgyöt hívtuk meg író-olvasó találkozóra. Egyszer-kétszer azért próbálkoztam Enesére is „belopni” valamit, de láttam, hogy kicsinyes intrikákat okozott. Kötetem megjelenése után érzékeltem először a pozitív változások szellőjét. Könyvemből rendeztek egy bemutatót. Immár elkezdődött az enesei közélet. Idén januárban megalakítottuk az Enessey György Falukört, melynek elnöke vagyok. Március 15-én avattuk föl Hetvényi Istvánnak, a község hajdani tanítójának és 1848-as honvédének emléktábláját. A nyáron hangversenyt rendeztünk - jótékonysági céllal - a római katolikus templomban. Falunap is volt kulturális rendezvényekkel. Bancsó Lajos festő- és szobrászművész (Enesén született) munkáiból pár napja rendeztünk tárlatot, amelynek megnyitójára eljött a nyolcvankét esztendős idős alkotó is. A választási kampányban szintén derekas volt a Falukör részvétele: valamennyi jelöltünk bekerült a helyi önkormányzatba. Minden párttól független a szervezetünk, így sikerült kiküszöbölni a pártok harcát Enesén. Bár megalapozatlan vádak ennek ellenére is értek bennünket. - Min dolgozol, milyen az alkotói hangulatod? - Verset két éve nem írtam. Terveim, vázlataim vannak, ám a versíráshoz a jelenleginél jobb, nyugodtabb légkör kell. Nem szakítottam a költészettel; új verseskötetemhez eddig harmadnyi anyag gyűlt össze. Most publicisztikai témákon dolgozom. Külföldi (nyugati) magyar írókkal készített interjúimból immár összeállt egy kötetre való, melyben olyan alkotók szerepelnek majd, mint Határ Győző, Horváth Elemér, Ferdinandy György, Borbándi Gyula, Gosztonyi Péter, Saáry Éva, Major-Zala Lajos és Domahidy András. A közelmúltig „politikai okok” miatt elzárták műveiket a magyar olvasók elöl idehaza. Levélinterjút készítettem még Csepelyi Rudolffal, Forrai Eszterrel, Vitéz Györggyel, Csíky Ágnes Máriával, Domahidy Miklóssal és Tollas Tiborral (a nemrég még „hírhedt”-nek nevezett Nemzetőr főszerkesztőjével). Ennek a könyvemnek Csoóri Sándor lesz a lektora. Folytatom anyaggyűjtő munkámat a népi parasztszöltőkről, akik a környékünkön éltek. Ha ismerteti az ember munkásságukat és néhány versüket a sajtóban (pl. a Rábaközi Hírlapban), megment valamit. Nagyrabecsülésemet is kifejezhetem egyúttal, hisz iskolázatlan, egyszerű ember létükre költeményeket írtak, értékeket teremtettek. Kálmán Gyula Ahogy egy értelmiségi látja „A falut fel kell emelni...” Miként tekint vissza arra a közösségre, amely elindította az életpályán, miféle gondolatok, tervek és feladatok foglalkoztatják őt, a szellem emberét forrongó, a továbbhaladásra szilárd erkölcsi, eszmei és kulturális fundamentumot óhajtó és kereső jelen korunkban? E kérdések motoszkáltak bennem, amikor hozzá indultam. Tűnt idők, elfeledett barátságok Félszáz esztendő távlatából szeretném felidézni a romániai magyar és román irodalom művelőinek barátságát és együttműködését. Szívesen emlékezünk a húszas évek végétől a negyvenes évek elejéig történtekre azért is, hogy rámutassunk: jóindulattal és egymás iránti megértéssel barátságban élhettek együtt abban az időben a kisebbségek a többségi nemzettel. Különös jelentőséget ad emlékezésünknek, hogy szomorú és aggasztó híreket kapunk Romániából, főleg Erdélyből a mai román és magyar társadalom rossz viszonyáról, a nemzetiségi megnem értésről, magyargyűlöletről, amit a román nacionalisták szítanak. A román diktátornak sikerült elhintenie a románság egy részében a gyanút, hogy meg akarják változtatni a határokat. Ezért minden gyűlöletük. A két világháború közötti időben is voltak román nacionalisták éppen elegen ahhoz, hogy félreértések fellángoljanak. Általában mégis elmondható, hogy a román írók nagy többsége megértésben és barátságban élt a magyar és német ajkú kisebbségi írókkal és művészekkel. A kérdés hosszabb tanulmányt kívánna, most csak néhány példával ismertetem a tényeket. A magyar és a román értelmiség barátságának régi hagyományai vannak. Az alsóbb néprétegek között kevésbé voltak nézeteltérések. Még a 19. században élt pl. George Bariț (Alsózsuk, Kolozs megye, 1812. jún.4. - 1883. máj. 14. Nagyszeben) tanár, író, újságíró, szerkesztő, politikus. Édesapja Ioan Popovici görögkatolikus lelkész volt. Már kisgyermek korában megszerezhette az első élményeket a román-magyar együttélés valóságáról, amelyek elmélyültek, amikor édesapja a Tordától nem messze fekvő Középpeterd községbe költözött, ő maga az elemi iskoláit a hírneves torockói iskolában kezdte meg. Később az írásaiban és leveleiben emlegetett kedves tanítója, Sebes Pál keze alatt 1820-24-ig tanulótársa volt Kriza János. Az elemi iskola elvégzése után a kolozsvári piaristák főgimnáziumába került, újabb hatások érik. A „barátság iskolája” padjaiban egy életre szóló barátságot kötött Wass Samuval, miután a tudás forrásánál összekerültek, egyiküket parasztszekér hozta, a másikat pedig a céget grófi címerrel ékesített parádés kocsi. Mégis egy az útjuk a tudásban és népük szolgálatában, s ez a szolgálat ugyanúgy összekapcsolja életútjukat, mint korábban Jósika Miklósét és George Lazarét, vagy későbben Kuncz Aladárét és Emil Isacét, valamint Dsida Jenőét és Octavian Gogáét, aki lefordította Madách. Az ember tragédiáját román nyelvre, Ion Chinezuét, George Sbarceaét, Emil Isacét, Kiss Jenőt és Lucian Blagaét, Szemlér Ferencét és Ion Minulescuét. Barit és Wass Samu baráti találkozása nem véletlen. A 19. század harmincas éveiben mindkettőjüket ugyanazok a nemzeti és társadalmi feladatok bővítik. Mindketten lelkesednek a korabeli Európát lázban tartó társadalmi átalakulásokért, s mindketten ki akarják emelni népüket az elmaradottság, az elesettség állapotából. Sok tekintetben nem csak az indítékuk, az útjuk is közös, a felemelkedés módját mindketten az iparfejlesztésben látják. Mindketten nagy fontosságot tulajdonítanak az emberi ész kiművelésének. .Adjatok egy-egy könyvet, mely gyökeresen megváltoztatná és megreformálná politikai és társadalmi helyzetünket” - úja Barit 1843-ban, Wass Samu pedig két évtizeddel később így vélekedett: „Terjesztenünk kell tehát... a komolyabb célú irodalmat, ha a polgáriasodás terén másokkal egy színvonalra emelkedni óhajtunk... S miért ne lehetne tudományos tárgyról latin és német helyett magyarul írni? S hogy valóban írni, arról jeleseink fáradozásai eddig is dicsően tanúskodnak". (Kilenc év egy száműzött életéből Pest, 1861-62.) A fent elmondottak csak kiragadott példái a sok közül a magyar-román barátságnak. Az első világháború, majd az azt követő imperiumváltozás után újraéledt transzilvanizmus mind a magyar, mind a román társadalomban először szépirodalmi formában jelentkezett. Az irodalom akkor korszerű, ha előharcosa a következő társadalmi és nemzetiségi átalakulásoknak, ha az intuíció meglátásán keresztül irányt szab a racionális készültségű társadalmi munkásoknak. A zsákutcába futó öncélú irodalmiság helyett akkor a gazdasági és társadalmi erőkben keresték az erdélyi probléma megoldását, ezért fel kellett mérniük, hogy az erdélyiség mit jelent a tömegek életében, és mennyire lehet mozgatóereje az új társadalmi rend kialakulásának. Ha az erdélyiséget az előttük járó generáció „Európa keleti szögletén a nemzeti heterogenitásnak összehangolása és békés közös kormányzásra irányuló törekvés”-nek határozta meg, a kérdés lényegéhez úgy juthatunk legközelebb, ha a nemzetiségi kérdés történelmét és szociológiáját az erdélyi magyar városok, községek és falvak lakóira vonatkoztatva tesszük vizsgálat tárgyává. A két világháború között Erdélyben, főleg Kolozsváron tapasztalataink és ismereteink szerint, egy-két kivételtől eltekintve, a román és magyar írók, újságírók, publicisták, szerkesztők, képzőművészek, zeneművészek, színészek egymást megbecsülő szemléletben éltek, hogy a New-York kávéházban az írók asztalánál sűrű időközönként, sokszor naponta összejöttek, és kicserélték nézeteiket, elmondták egymásnak élményeiket. Bukarestben, Brassóban, Nagyszebenben, Székelyudvarhelyen, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyváradon és más városokban élő írók Kolozsváron jártukban mindig szívesen benéztek a kávéházban működő magyar újságíróklub összejöveteleire... A különböző nézeteket valló írók ott a kávéház asztala mellett megismerték és megértették egymást. Már említettük, hogy az egész írótársadalom a román írókkal barátságban volt. Ha utcán meg-meg álltak egy kis tereferére, és együtt sétáltak a Fő téren, a Mátyás-szobor körül, még akkor is, ha történetesen egyes dolgokban más felfogás merült fel köztük. Emil Isac például olyan ismert magyar barát volt, hogy a város íróival és művészeivel gyakran együtt lehetett látni. A fiatal Dsida Jenő és atyai barátja, Kuncz Aladár és Emil Isac összejártak, otthonaikban vendégül látták egymást. Emil Isac a román kormány által kinevezett „ inspectora", lojális, elnéző, megértő, és jóindulatú felügyelője volt évekig a kolozsvári Magyar Színháznak. Egyik beszélgetésünk alkalmával a román-magyar kérdésről szó szerint a következőket mondotta: „Kéred, hogy őszintén feleljek egy sokakat érdeklő kérdésre, és én megkísérlek úgy beszélni, miként szokásom. Meg kell vallanom, hogy úgy mondjam - gyerekfővel - ismertem meg a magyar nyelvet és irodalmat, miként megismertem más nyelveket és irodalmakat is. Régi értelmiségi család ivadéka lévén természetes is volt, hogy kapcsolatba kerülhessenek más kultúrák fejlődésével, és bár híres és nagyrabecsült nacionalistának voltam a fia, az apám dr. Aurel Isac, román neveltetésem sem zárta ki, sőt bizonyos mértékben még fokozta is érdeklődésemet minden iránt, amit a nagy népek alkottak. Román és magyar iskolákban nevelkedtem, egyetemi tanulmányaimat itthon és külföldön folytatva, csapásokkal, fájdalmakkal, nehézségekkel teli életem mégis mindig egyetlen eszme szolgálatában állott: fanatikusan meg akartam ismerni azt a valamit, ami akadályozza közeledésünket más nemzetekhez, és főleg mert láttam a köztünk és a magyarok közt egyre mélyülőbb szakadékot. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy ez a szakadék olyan történelmi tradíció következménye, amely állandóan fokozni tudja a két nép között a gyűlölködést, és zsenge ifjúkoromtól fogva összenőttem a békés együttélés eszméjével, amelyben a politikai mentalitás új és gyökeres megváltoztatásának lehetőségét láttam.” (Hatvan esztendővel ezelőtt jegyeztem fel ezeket a sorokat.) Említésre méltó még, hogy Ady Endre az első világháború éveiben, ha Nagyváradról, majd Csúcsáról vagy Budapestről, Érdmintszentről Kolozsvárra jött, mindig meglátogatta a tősgyökeres nacionalista Isac családot. Az elmúlt év karácsonyán abban reménykedtünk, hogy a forradalom után minden jóra fordul. Most karácsonykor pedig a béke és a szeretet ünnepén nosztalgiával gondolunk a fentebb elmondott régmúlt időkre, amikor még megvoltak a természetes emberi kapcsolatok a két nemzet között. Csiszár Alajos A VALÓSÁG IGÉZETE - EGY ÉVVEL A FORRADALOM UTÁN KISALFÖLD MAGAZIN 1990. december 23., vasárnap