Kisalföld, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

6 Gülch Csaba enesei otthonában, a Fodor András költő által is méltán megemlített híres könyvgyűjte­ménynek meghitt helyet adó szobá­ban beszélgetünk. A mennyezetig nyújtózkodó polcokon - melyek az egyik falat teljesen beborítják - ka­tonás rendben sorakozik a mintegy háromezer (!) kötet. Művészi kerá­miák, népi fafaragványok állnak előttük szellemi díszörséget. A sza­badon maradt falakon finoman ke­retezett rajzok, rézkarcok, akvarel­­lek és festmények hirdetik az itt élők ízlését, művészetszeretetét. Ez esetben különösen beigazolódott­­nak érzem a régi bölcs mondást: „Mutasd meg otthonod és könyveid, megmondom ki vagy!” . Beszélgetőpartnerem magas, sza­kállas, szemüveges fiatalember, ha nem tudnám, hogy immár kétgyer­mekes családapa, inkább egyete­mistának nézném. Tanít és ír. Köte­te a Remény útvesztői címet viseli. Fodor András megbecsülő szeretet­tel fűzött hozzá előszót. - 1780-ban nősült be anyai ági ősem Enesére - kezdi beszélgeté­sünket Gülch Csaba családja gyö­kereinek fölidézésével. - Mesterházy Jánosnak hívták, aki a Vas megyei Mesterházáról származott, így famí­liám több mint két évszázados múltra nézhet vissza a faluban. Kö­zépbirtokos nemesek voltak felme­nőim, a földből éltek. Génjeikkel, példájukkal örökítették át utódaik­ba a föld- és természetszeretetet, az emberi tisztességet. Én ugyan Téten születtem 1959-ben (szüleim akkor ott dolgoztak), de Enesén nevelked­tem, itt végeztem el az általános is­kolát. Egyfajta állandóságtudatot jelent nekem családom itteni múlt­ja. Tudom, hol volt az ősi ház, az én lakásom falába is van beépítve né­hány régi tégla. Családom olyan gyermekkort teremtett nekem, amelynek hangulata életem végéig felejthetetlen marad. Szüleim szigo­rú, de mégis meleg szóval neveltek. A körülöttem élő emberek példát adtak a munka, a tudás megbecsü­lésére és emberségre. - Életrajzodból tudom, hogy pénz­ügyi középiskolát végeztél, mely nem éppen az irodalmárok, költők és más humán érdeklődésűek tömeges nevelőhelye. - Borzasztó szenvedés volt végig­csinálni a győri közgazdasági és pénzügyi szakközépiskola pénzügyi ágazatát abban a tudatban, hogy nincs hozzá semmi érzékem. Sze­rencsémre tanáraimtól ott is pozitív magatartási modellt kaptam. Mo­­ravcsek Mária magyartanáromnak köszönhetem az irodalomban való tudatos elindulásomat. Elsőként ő elemezte verseimet, megjegyzéseivel és útmutatásaival irányított. Ő azon kevesek közé tartozik mindmáig, akik igazán ismernek. Tisztán látja gondolataimat, rezdüléseimet. (Ma is tartom vele a kapcsolatot.) 1975- ben jelent meg első versem (Petőfi­ről) a Kisalföldben. - Szellemi arculatod, érdeklődé­sed kialakulásában kik voltak ha­tással rád a győri tanítóképzőben, majd a szombathelyi tanárképzőn? -A tanítóképző főiskolán elsősor­ban a nagy tanáregyéniségek szel­lemi kisugárzása hatott rám. Barsi Ernő énektanár vezette a helytörté­neti és néprajzi diákkört. Neki kö­szönhetem az ilyen témákkal való elmélyült foglalkozásomat. Érdekelt a filozófia is. Pákozdi Andrásné filo­zófiatanár sokat segített. Ő volt a mentora szakdolgozatomnak, amely József Attila dialektikus szemléleté­ről szólt. Pákozdiné egy esztendő múlva elvitt a budapesti közgazda­ságtudományi egyetemen rendezett diákköri konferenciára, ahol Posz­­ler Györgytől is elismerést kaptam szakdolgozatomra. A szombathelyi tanárképző levelező tagozatán Láng Gusztáv és Lőrinczi Huba irodalmá­rok irodalomszemlélete ragadott meg leginkább. - Hogyan látod (érzed) - saját sor­sodon keresztül is - a falun élő értel­miség jelenlegi helyzetét? - Onnan kezdem, milyennek kel­lene lennie! Régen az a rossz divat járta egy ember megítélésénél, mennyire volt jómódú valaki. Az vol­na az örvendetes, hogy ma a szelle­mileg módosaké legyen egy-egy te­lepülésen a vezető szerep. A falu be­csülje meg értelmiségét, de az értel­miség is becsülje meg faluját! Ne csupán lakóhelyének tekintse ahol él, hanem tegyen is érte minél több hasznosat. Nehezebb itt a művelő­dés, de nem elérhetetlen. Ha válla­lom a falusi létformát, akkor vállal­nom kell azt a pluszt is, amely a művelődéssel és önképzéssel együtt jár. Ideális közegnek tartom - a hát­­rányok­ ellenére is - a falut a szelle­mi alkotómunkához. Itt még létezik az úgynevezett közösségi érzés; mindenkit ismerek, engemet is is­mernek. A falut fel kell emelni, hogy mindenki számára otthon lehessen! És ebben rengeteget tehetnek (és kell is tenniük!) a szellem itt élő em­bereinek.­­ Úgy hallottam, hogy a változá­sok óta kapcsolódtál be igazán Ene­­se szellemi közéletébe. Mik és kik hátráltattak eddig? - így igaz. Valaki egyszer (a neve nem fontos) azt mondta nekem, hogy itt nincs igény a kulturális életre. Én ebből megértettem: rám nincsen szükség! Szerencsére ab­ban az időben Győrsövényházán volt igény szervezőmunkámra: Her­nádi Gyulát, Fodor Andrást, Ferdi­­nandy Györgyöt hívtuk meg író-ol­vasó találkozóra. Egyszer-kétszer azért próbálkoztam Enesére is „be­lopni” valamit, de láttam, hogy ki­csinyes intrikákat okozott. Kötetem megjelenése után érzékeltem elő­ször a pozitív változások szellőjét. Könyvemből rendeztek egy bemuta­tót. Immár elkezdődött az enesei köz­élet. Idén januárban megalakítottuk az Enessey György Falukört, mely­nek elnöke vagyok. Március 15-én avattuk föl Hetvényi Istvánnak, a község hajdani tanítójának és 1848-as honvédének emléktábláját. A nyáron hangversenyt rendeztünk - jótékonysági céllal - a római ka­tolikus templomban. Falunap is volt kulturális rendezvényekkel. Bancsó Lajos festő- és szobrászmű­vész (Enesén született) munkáiból pár napja rendeztünk tárlatot, amelynek megnyitójára eljött a nyolcvankét esztendős idős alkotó is. A választási kampányban szintén derekas volt a Falukör részvétele: valamennyi jelöltünk bekerült a he­lyi önkormányzatba. Minden párt­tól független a szervezetünk, így si­került kiküszöbölni a pártok harcát Enesén. Bár megalapozatlan vádak ennek ellenére is értek bennünket. - Min dolgozol, milyen az alkotói hangulatod? - Verset két éve nem írtam. Ter­veim, vázlataim vannak, ám a vers­íráshoz a jelenleginél jobb, nyugod­­­tabb légkör kell. Nem szakítottam a költészettel; új verseskötetemhez eddig harmadnyi anyag gyűlt össze. Most publicisztikai témákon dolgo­zom. Külföldi (nyugati) magyar írók­kal készített interjúimból immár összeállt egy kötetre való, melyben olyan alkotók szerepelnek majd, mint Határ Győző, Horváth Elemér, Ferdinandy György, Borbándi Gyu­la, Gosztonyi Péter, Saáry Éva, Ma­jor-Zala Lajos és Domahidy András. A közelmúltig „politikai okok” miatt elzárták műveiket a magyar olvasók elöl idehaza. Levélinterjút készítet­tem még Csepelyi Rudolffal, Forrai Eszterrel, Vitéz Györggyel, Csíky Ág­nes Máriával, Domahidy Miklóssal és Tollas Tiborral (a nemrég még „hírhedt”-nek nevezett Nemzetőr fő­­szerkesztőjével). Ennek a könyvem­nek Csoóri Sándor lesz a lektora. Folytatom anyaggyűjtő munká­mat a népi parasztszöl­tőkről, akik a környékünkön éltek. Ha ismerteti az ember munkásságukat és né­hány versüket a sajtóban (pl. a Rá­baközi Hírlapban), megment vala­mit. Nagyrabecsülésemet is kifejez­hetem egyúttal, hisz iskolázatlan, egyszerű ember létükre költemé­nyeket írtak, értékeket teremtettek. Kálmán Gyula Ahogy egy értelmiségi látja „A falut fel kell emelni...” Miként tekint vissza arra a közösségre, amely elindította az életpályán, miféle gondolatok, tervek és feladatok foglalkoztat­ják őt, a szellem emberét forrongó, a továbbhaladásra szilárd er­kölcsi, eszmei és kulturális fundamentumot óhajtó és kereső je­len korunkban? E kérdések motoszkáltak bennem, amikor hoz­zá indultam. Tűnt idők, elfeledett barátságok Félszáz esztendő távlatából sze­retném felidézni a romániai magyar és román irodalom művelőinek ba­rátságát és együttműködését. Szíve­sen emlékezünk a húszas évek vé­gétől a negyvenes évek elejéig tör­téntekre azért is, hogy rámutas­sunk: jóindulattal és egymás iránti megértéssel barátságban élhettek együtt abban az időben a kisebbsé­gek a többségi nemzettel. Különös jelentőséget ad emléke­zésünknek, hogy szomorú és ag­gasztó híreket kapunk Romániából, főleg Erdélyből a mai román és ma­gyar társadalom rossz viszonyáról, a nemzetiségi megnem értésről, ma­­gyargyűlöletről, amit a rom­án naci­onalisták szítanak. A román diktá­tornak sikerült elhintenie a román­ság egy részében a gyanút, hogy meg akarják változtatni a határo­kat. Ezért minden gyűlöletük. A két világháború közötti időben is voltak román nacionalisták éppen elegen ahhoz, hogy félreértések fellángolja­nak. Általában mégis elmondható, hogy a román írók nagy többsége megértésben és barátságban élt a magyar és német ajkú kisebbségi írókkal és művészekkel. A kérdés hosszabb tanulmányt kívánna, most csak néhány példá­val ismertetem a tényeket. A magyar és a román értelmiség barátságának régi hagyományai vannak. Az alsóbb néprétegek kö­zött kevésbé voltak nézeteltérések. Még a 19. században élt pl. George Bariț (Alsózsuk, Kolozs megye, 1812. jún.4. - 1883. máj. 14. Nagy­szeben) tanár, író, újságíró, szer­kesztő, politikus. Édesapja Ioan Po­­povici görögkatolikus lelkész volt. Már kisgyermek korában megsze­rezhette az első élményeket a ro­mán-magyar együttélés valóságá­ról, amelyek elmélyültek, amikor édesapja a Tordától nem messze fekvő Középpeterd községbe költö­zött, ő maga az elemi iskoláit a hír­neves torockói iskolában kezdte meg. Később az írásaiban és levele­iben emlegetett kedves tanítója, Se­bes Pál keze alatt 1820-24-ig tanu­lótársa volt Kriza János. Az elemi is­kola elvégzése után a kolozsvári pi­aristák főgimnáziumába került, újabb hatások érik. A „barátság is­kolája” padjaiban egy életre szóló barátságot kötött Wass Samuval, miután a tudás forrásánál összeke­rültek, egyiküket parasztszekér hozta, a másikat pedig a céget gró­fi címerrel ékesített parádés kocsi. Mégis egy az útjuk a tudásban és népük szolgálatában, s ez a szolgá­lat ugyan­úgy összekapcsolja éle­tútjukat, mint korábban Jósika Miklósét és George Lazarét, vagy ké­sőbben Kuncz Aladárét és Emil Isa­­cét, valamint Dsida Jenőét és Octa­­vian Gogáét, aki lefordította Ma­dách. Az ember tragédiáját román nyelvre, Ion Chinezuét, George Sbarceaét, Emil Isacét, Kiss Jenőt és Lucian Blagaét, Szemlér Feren­­cét és Ion Minulescuét. Barit és Wass Samu baráti talál­kozása nem véletlen. A 19. század harmincas éveiben mindkettőjüket ugyanazok a nemzeti és társadalmi feladatok bővítik. Mindketten lelke­sednek a korabeli Európát lázban tartó társadalmi átalakulásokért, s mindketten ki akarják emelni népü­ket az elmaradottság, az elesettség állapotából. Sok tekintetben nem csak az indítékuk, az útjuk is közös, a felemelkedés módját mindketten az iparfejlesztésben látják. Mindketten nagy fontosságot tu­lajdonítanak az emberi ész kiműve­lésének. .Adjatok egy-egy könyvet, mely gyökeresen megváltoztatná és megreformálná politikai és társa­dalmi helyzetünket” - úja Barit 1843-ban, Wass Samu pedig két év­tizeddel később így vélekedett: „Ter­jesztenünk kell tehát... a komo­lyabb célú irodalmat, ha a polgári­­asodás terén másokkal egy színvo­nalra emelkedni óhajtunk... S miért ne lehetne tudományos tárgyról la­tin és német helyett magyarul írni? S hogy valóban írni, arról jeleseink fáradozásai eddig is dicsően tanús­kodnak". (Kilenc év egy száműzött életéből Pest, 1861-62.) A fent elmondottak csak kiraga­dott példái a sok közül a magyar-ro­mán barátságnak. Az első világháború, majd az azt követő imperiumváltozás után újra­éledt transzilvanizmus mind a ma­gyar, mind a román társadalomban először szépirodalmi formában je­lentkezett. Az irodalom akkor kor­szerű, ha előharcosa a következő társadalmi és nemzetiségi átalaku­lásoknak, ha az intuíció meglátásán keresztül irányt szab a racionális készültségű társadalmi munkások­nak. A zsákutcába futó öncélú iro­­dalmiság helyett akkor a gazdasági és társadalmi erőkben keresték az erdélyi probléma megoldását, ezért fel kellett mérniük, hogy az erdélyi­­ség mit jelent a tömegek életében, és mennyire lehet mozgatóereje az új társadalmi rend kialakulásának. Ha az erdélyiséget az előttük járó generáció „Európa keleti szögletén a nemzeti heterogenitásnak össze­hangolása és békés közös kormány­zásra irányuló törekvés”-nek hatá­rozta meg, a kérdés lényegéhez úgy juthatunk legközelebb, ha a nemze­tiségi kérdés történelmét és szocio­lógiáját az erdélyi magyar városok, községek és falvak lakóira vonat­koztatva tesszük vizsgálat tárgyává. A két világháború között Erdély­ben, főleg Kolozsváron tapasztalata­ink és ismereteink szerint, egy-két kivételtől eltekintve, a román és ma­gyar írók, újságírók, publicisták, szerkesztők, képzőművészek, zene­művészek, színészek egymást meg­becsülő szemléletben éltek, hogy a New-York kávéházban az írók asz­talánál sűrű időközönként, sokszor naponta összejöttek, és kicserélték nézeteiket, elmondták egymásnak élményeiket. Bukarestben, Brassó­ban, Nagyszebenben, Székelyudvar­helyen, Brassóban, Marosvásárhe­lyen, Nagyváradon és más városok­ban élő írók Kolozsváron jártukban mindig szívesen benéztek a kávé­házban működő magyar újságíró­klub összejöveteleire... A különbö­ző nézeteket valló írók ott a kávéház asztala mellett megismerték és megértették egymást. Már említettük, hogy az egész író­­társadalom a román írókkal barát­ságban volt. Ha utcán meg-meg áll­tak egy kis tereferére, és együtt sé­táltak a Fő téren, a Mátyás-szobor körül, még akkor is, ha történetesen egyes dolgokban más felfogás me­rült fel köztük. Emil Isac például olyan ismert magyar barát volt, hogy a város íróival és művészeivel gyakran együtt lehetett látni. A fia­tal Dsida Jenő és atyai barátja, Kuncz Aladár és Emil Isac összejár­tak, otthonaikban vendégül látták egymást. Emil Isac a román kor­mány által kinevezett „ inspectora", lojális, elnéző, megértő, és jóindula­tú felügyelője volt évekig a kolozsvá­ri Magyar Színháznak. Egyik beszélgetésünk alkalmával a román-magyar kérdésről szó sze­rint a következőket mondotta: „Ké­red, hogy őszintén feleljek egy soka­kat érdeklő kérdésre, és én megkí­sérlek úgy beszélni, miként szoká­som. Meg kell vallanom, hogy úgy mondjam - gyerekfővel - ismertem meg a magyar nyelvet és irodalmat, miként megismertem más nyelveket és irodalmakat is. Régi értelmiségi család ivadéka lévén természetes is volt, hogy kapcsolatba kerülhesse­nek más kultúrák fejlődésével, és bár híres és nagyrabecsült naciona­listának voltam a fia, az apám dr. Aurel Isac, román neveltetésem sem zárta ki, sőt bizonyos mértékben még fokozta is érdeklődésemet min­den iránt, amit a nagy népek alkot­tak. Román és magyar iskolákban nevelkedtem, egyetemi tanulmá­nyaimat itthon és külföldön folytat­va, csapásokkal, fájdalmakkal, ne­hézségekkel teli életem mégis min­dig egyetlen eszme szolgálatában ál­lott: fanatikusan meg akartam is­merni azt a valamit, ami akadályoz­za közeledésünket más nemzetek­hez, és főleg mert láttam a köztünk és a magyarok közt egyre mélyülőbb szakadékot. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy ez a szaka­dék olyan történelmi tradíció követ­kezménye, amely állandóan fokoz­ni tudja a két nép között a gyűlöl­ködést, és zsenge ifjúkoromtól fog­va összenőttem a békés együttélés eszméjével, amelyben a politikai mentalitás új és gyökeres megvál­toztatásának lehetőségét láttam.” (Hatvan esztendővel ezelőtt jegyez­tem fel ezeket a sorokat.) Említésre méltó még, hogy Ady Endre az első világháború éveiben, ha Nagyváradról, majd Csúcsáról vagy Budapestről, Érdmintszentről Kolozsvárra jött, mindig megláto­gatta a tősgyökeres nacionalista Isac családot. Az elmúlt év karácsonyán abban reménykedtünk, hogy a forradalom után minden jóra fordul. Most ka­rácsonykor pedig a béke és a szere­tet ünnepén nosztalgiával gondo­lunk a fentebb elmondott régmúlt időkre, amikor még megvoltak a ter­mészetes emberi kapcsolatok a két nemzet között. Csiszár Alajos A VALÓSÁG IGÉZETE - EGY ÉVVEL A FORRADALOM UTÁN KISALFÖLD MAGAZIN 1990. december 23., vasárnap

Next