Kisalföld, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
1991. február 16., szombat KISALFÖLD MAGAZIN Losonci Gábor Mese a szemtelen tolmácsról Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy kormány. Ennek a kormánynak volt egy feje és sok tagja, és még sok minden más egyebe, amit később sorolunk fel. Elég az hozzá, hogy ez a fej és tagok egyszer felkerekedtek, és elutaztak egy távoli országba, túl az Óperencián, még az üveghegyen is túl, ahol nagyon sok kurta farkú malac túl. Odautaztak pedig annak okából, hogy fontos kérdésekről tárgyaljanak. Levélben bajos lett volna. Tudnivaló: azért utaztak olyan messzire, mert az ország igen nagy bajban volt. Nem akadt benne se pénz, se posztó. Az emberek látástól vakulásig dolgoztak, mégse tudtak mindig eleget enni. Hogy nem jártak színházba, koncertre, hagyján: mire való az a sok muzsika, meg komédia? Hanem akadt, akinek hiányzott a betevő falat. Voltak nénikék, akik télvíz idején sem csavargatták a fűtés gombját, mert az pénzbe kerül, az meg nincs. Csavargatták a kabátgombjukat. Ha volt kabátjuk. Sok gyereknek - márpedig azt mindenki tudja, hogy a gyerekek a jövő reménységei - bizony nagyon kopott volt a cipője, széllelbélelt a kabátkája. A felnőttek látottak-futottak, s ha még akadt idejük, azt rendesen káromkodásra fordították, hogy nem lehet megélni a fizetségből. Utazni aztán már álmukban sem utaztak, arra végképp nem volt pénzük. S ha egyikük-másikuk mégis nekivágott volna a világnak mezítláb, kenyérrel meg vöröshagymával (igaz is, nem kell mindig rostélyost enni), az sem mehetett. Ilyen kódist más országok be sem engedtek. Hanem a kormány a fej, meg a tagok azok utaztak. Érthető. Mert a kormány nem olyan, mint a többi ember. Annak utazni kell. Különben beteg lesz, s nem tud kormányozni. Hát utazzanak. De nem utazhatnak csak úgy! Mert a kormánynak méltósága van. Esze nincsen sok, de nem is az a lényeg: méltósága legyen neki. A méltóságra pedig roppantul kell vigyázni. Ki látott még olyat, hogy egy kormányt csak úgy tepsi hamuba sült pogácsával eresszenek útjára? Ártana a méltóságnak. Meg kell adni annak a módját. Ez pedig sokba kerül. De hát arra való az adószedő, hogy a költségeket összeszervezze. Ha az állampolgár keresett valahol nyolc garast, még rendesen a fogához sem verhette őket, már elvitt az adószedő hatot. Hát elindult a kormány. Kibéreltek egy repülőgépet, sajátra még nem tellett. Talán majd egyszer. Ha rendbejött az ország szénája, talán majd a hálás nép vesz akkor nekik egyet. Hadd üljenek a sajátjukba. Ment a kormány. Elől a feje, mögötte a tagok. Vélnéd, már csak egy pilóta és egy légiutas-kísérő kell. Nem úgy van az. Kellett még sok más egyéb. Titkár, titkárnő, testőr, orvos, ápoló, történész, útitárs, léhűtő. Mintha minden hajszáluk egy őrzőt kívánna. És mert ott, ahová mentek, más nyelv járta, vittek egy tolmácsot is. A tolmács olyan ember, aki egyszerre több nyelvet beszél. Furcsa dolog, de így van. Még furcsább, hogy ezért fizetséget vár, de hát nem mindenki dolgozik ingyen, meggyőződésből. Mihelyt megérkeztek, elkezdtek tárgyalni. Borzasztó sok fontos komoly ember gyűlt össze. Az egyiknél csak a másik volt fontosabb, a másiknál csak az egyik. Volt ott miniszter, szenátor, képviselő, aztán volt még pincér, testőr és sofőr. Azok ugyan nem sokat számítottak. A komoly emberek pedig állandóan tárgyaltak. Fáradtságot nem ismertek, hogyan is ismerhettek volna, amikor távoli kis hazájuk jobb- vagy balsorsa függött a sok tárgyalástól. Még evés közben sem állt be a szájuk. Tárgyaltak reggeli, ebéd és vacsora közben is. Volt olyan vacsora, hogy negyven pohárköszöntő hangzott el, a sok szónok mind a távoli kis hazára ürítette poharát, amelynek jövője minden pohárköszöntővel rózsásabb színben tűnt föl a sok komoly ember szemében. A kormány feje meg a tagjai nemigen értették a sok idegen beszédet. Volt is nekik idejük idegen nyelvet tanulni, amikor egy ország gondja nehezedett rájuk.Hiszen még a saját nyelvükön sem tudtak tisztességesen. Igaz, hogy arra se nagyon volt szükségük. A kormányzáshoz kevés az emberi beszéd, ahhoz varázsszavak kellenek. A fej például ilyesmiket mondott ámuló népének: ›I› dereguláció ›M‚. Meg olyat, hogy ‚I» privatizáció ›M‚. Vagy: ›I» abrakadabra ›M». Sőt, egyszer talán még így is szólt ‚I» redemokratizációs ›M‡. Ezt azonban már végképp senki nem értette.) Idegen nyelv! Arra van a tolmács. Hej, tolmács! A tolmács beszélt is kétféle nyelvével, végtére azért fizették. Majd a tüdeje szakadt meg, mert két annyit kellett beszélnie, mint bárki másnak, és más se beszélt keveset. A jó bor meg a remény - távoli kis hazájukat illetőleg - megoldotta a nyelveket. A tolmács ott ült a kormány mögött. Ha beszélt a fő, ő fordított. Ha neki beszéltek, azt is fordította. Ha a fő fölállt, ő is fölállt. Ha leült, ő is leült. Ha evett, jó étvágyat kívánt neki. Enni nem kapott. Miért kapott volna? És hogyan? Az asztalhoz mégsem lehet odaültetni, mi lesz akkor a méltósággal? Különben is mikor ette volna meg? Hiszen folyton beszélt. Lehetetlen a dolog, ha belegondolunk. Kész szerencse, hogy nem gondoltak bele. A kormány napokig tárgyalt. A tolmács napokig beszélt. A kormány nem ismert fáradtságot, késő éjjel feküdtek le aludni. Amikor a szállodában már bezárt a konyha. A tolmács éhes volt. Ugyanakkor azonban lelkiismeretes is volt, meg szerény is. Volt is rá oka. Az ő vállára nem nehezedtek egy ország gondjai. Közönséges hétköznapi gondjai voltak, amilyenek bárkinek lehetnek, olyanok, hogy tud-e majd benzint venni az autójába, összeszed-e valaha egy lakásra valót, vagy élete végéig albérletben marad, vagy hogy kis vagy nagy tábla csokoládét vegyen-e a keresztlánya nevenapjára. Ilyen ember ne cseresznyézzen egy tálból a kormánnyal, így ment ez három napig. A negyedik napon éppen vacsoránál ültek, ahol pruszlikba öltözött Óperencián túlra szakadt honleányok hordták körbe a mázas korsókat, amikor egyszerre megszakadt a nemzetközi megértés. Beszéltek, beszéltek, de már érteni nem értették egymást. (Nem mintha volt: értelme lett volna annak, amit beszéltek.) A kormány feje értetlenül csavargatta a fejét. Mi történt? Először az ellenzékre gyanakodott. Az nem volt ott. Ekkor megszólalt az idegen ajkú résztvevő. - Nicsak - mondta idegen ajkán -, elájult a tolmács. A kormány nem értette. Még a feje sem. Hanem aztán többen mutogatni kezdtek. Azt már megértette. S ahogy megértette, rettentő haragra gerjedt. Érthető. A kormány éjt nappallá téve tárgyalt távoli kis hazája sürgető gondjainak enyhítése érdekében, nem sajnált időt, fáradságot, pénzt, egyáltalán semmit sem sajnált. S akkor egy tolmács, aki ezért ráadásul fizetséget húz, míg ők őbennük hazájuk önzetlen féltése buzog, egy tolmács, egy közember, egy senki fogja magát és elájul? Valahonnan orvos került, aki magához térítette a beszélő szerszámot, míg az ismét képes lett a beszédre. Az orvos nemigen talált semmi rendelleneset, csak rettentő alacsony vérnyomást. - Mikor evett utoljára? - kérdezte a tolmácsot valamelyik nyelven. .Annak szegénynek mindegy volt, melyik nyelven szólnak hozzá. Ismerte mind a kettőt. Mindenesetre lefordította a kérdést, s aztán várta, hogy válaszol valaki valamit, amit ő ismét lefordít. Senki sem válaszolt. A tolmács lassanként fölfogta, hogy a kérdés hozzá szól. - Négy napja - válaszolta halkan és nagyon szégyellte magát. Az orvos ősz, öreg bácsi volt. Ő is a szállodában lakott, barátait látogatta, de mert azok kis lakásban éltek, nem akart terhükre lenni, inkább szobát vett ki. Most körbenézett a megrakott tálakon, a damaszt-abroszon, a teli palackokon. - Miért? - kérdezte. - Nem lehetett - válaszolta a tolmács. Az orvos a fejét rázta. Nem értette a dolgot. Annál inkább értette a dolgot a kormány feje. Mikorra este összeült szűkebb kabinetjével nem annyira lecsillapodott, mint megérlelődött haragja. - Egy egész nemzetet hozott szégyenbe - mondta a tolmácsnak az önuralmát végsőkig latba vető ember hangján. - Tudja mi ez? Tudja? A tolmács nem tudta. A kormány feje sokáig kereste a megfelelő szót. Mikor végre megtalálta a vérig sértett kormányfő minden jogos felháborodásával és méltóságával így szólt: - Ez provokáció, így történt. Aki nem hiszi, járjon utána. 7 A klasszicizmustól a biedermeierig Bemutató az Iparművészeti Múzeumban A klasszicizmus a 18. század közölikel, miniatűrökkel, ékszerekkel, zepétől a 19. század harmadik ne- Az európai klasszicizmus és kiegyedéig virágzó európai stíluskor- dermeier reprezentatív bemutatásászak. Magyarországon a 18. századtól nem marad el a stíluskorszak végétől a 19. század közepéig van jó hazai bemutatása. Kiállították az ellen. Születésekor a klasszicizmus fő magyar „bútorgyárnok”, Vogel tiltakozást jelentett a barokk moz- Sebestyén Antal munkáit. A Vogelhalmassága ellen. Egyben a felvilág műhelyben angol és francia tervek gosodás antikvitás-kultuszához alapján dolgoztak. 1816-ban már csatlakozva az ókori művészethor 130 alkalmazottat foglalkoztattak. S másban találta meg a legfőbb kise- ekkor már Pesten elárusítóhelyet ismezési formákat. A biedermeier nyitottak, ahol saját munkáikon kiolyan átmeneti stílus, amely alül bécsi árut is kínáltak. A Vogelklasszicizmust és az empire-t vált gyár olyan elismertségre tett szert, ja fel, amely stílus különösen az hogy megbízták a pesti új színház, iparművészetben jelentős. A bieder- a debreceni református nagytempmeier bútort célszerű szerkezet, lom, a pesti Nemzeti Kaszinó és a anyagszerűség, műgond jellemzi, Vigadó bútorzatának elkészítésével. E stílusok megannyi jellegzetes- A klasszicizmuson nevelkedett Szesége műtárgyakon követhető vidl Ferenc asztalos vált híressé binyomon az Iparművészeti Múzeum edermeier bútoraival. A 19. század új kiállításán, amely a Klasszicis közepén már neobarokk berendezőmástól a biedermeierig címet viseseket készítettek. A múzeum nagy lélegzetű, stílus- korszakot jegyzi a mindmáig korszakokat bemutató sorozatában legnagyobb magyar ötvösművész, immár a harmadik nagyszabású Szentpéteri József is, akinek 250 rendezvény ez, amely a Reneszánsz ezüst- és bronztárgya maradt fenn, és manierizmus, valamint a Barokk köztük figurális domborművek és rokokó című kiállításokat követi A reformkorban, 1840-ben indult sorrendben. S az előzőkhöz hason még a munka az első magyar porbban ez a kiállítás is hosszú ideig - celángyárban Herenden. Fischer egy évig látogatható. Mór gyárában a konzervatív és rokon Időrendben az 1770-es évektől kó igézetében sajátos formavilágot 1840-ig készült műtárgyakkal talál- alakítottak ki, amellyel nemzetközi koziatnak a látogatók a múzeum- rangot vívtak ki maguknak,ban. Elsősorban francia és angol Az Iparművészeti Múzeum gázbútorokkal, ötvösművekkel, üveg-, dag gyűjteményéből a kiállítás kapkerámia-, porcelán- és textilművécsán számos műtárgyat most láthat szett tárgyakkal, meg apró haszna- először a közönség, lati és viseleti darabokkal - legye- K. M. Szentpéteri József: Kávéskészlet (1823); Herendi teáskanna (1843).