Kisalföld, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

1991. február 16., szombat KISALFÖLD MAGAZIN Losonci Gábor Mese a szemtelen tolmácsról Holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy kor­mány. Ennek a kormánynak volt egy feje és sok tag­ja, és még sok minden más egyebe, amit később so­rolunk fel. Elég az hozzá, hogy ez a fej és tagok egy­szer felkerekedtek, és elutaztak egy távoli országba, túl az Óperencián, még az üveghegyen is túl, ahol na­gyon sok kurta farkú malac túl. Odautaztak pedig annak okából, hogy fontos kérdésekről tárgyaljanak. Levélben bajos lett volna. Tudnivaló: azért utaztak olyan messzire, mert az ország igen nagy bajban volt. Nem akadt benne se pénz, se posztó. Az emberek látástól vakulásig dol­goztak, mégse tudtak mindig eleget enni. Hogy nem jártak színházba, koncertre, hagyján: mire való az a sok muzsika, meg komédia? Hanem akadt, akinek hiányzott a betevő falat. Voltak nénikék, akik télvíz idején sem csavargatták a fűtés gombját, mert az pénzbe kerül, az meg nincs. Csavargatták a kabát­­­­gombjukat. Ha volt kabátjuk. Sok gyereknek - már­pedig azt mindenki tudja, hogy a gyerekek a jövő re­ménységei - bizony nagyon kopott volt a cipője, szél­­lelbélelt a kabátkája. A felnőttek látottak-futottak, s ha még akadt idejük, azt rendesen káromkodásra fordították, hogy nem lehet megélni a fizetségből. Utazni aztán már álmukban sem utaztak, arra vég­képp nem volt pénzük. S ha egyikük-másikuk még­is nekivágott volna a világnak mezítláb, kenyérrel meg vöröshagymával (igaz is, nem kell mindig ros­télyost enni), az sem mehetett. Ilyen kódist más or­szágok be sem engedtek. Hanem a kormány a fej, meg a tagok azok utaz­tak. Érthető. Mert a kormány nem olyan, mint a töb­bi ember. Annak utazni kell. Különben beteg lesz, s nem tud kormányozni. Hát utazzanak. De nem utazhatnak csak úgy! Mert a kormánynak méltósága van. Esze nincsen sok, de nem is az a lé­nyeg: méltósága legyen neki. A méltóságra pedig rop­pantul kell vigyázni. Ki látott még olyat, hogy egy kor­mányt csak úgy tepsi hamuba sült pogácsával eresszenek útjára? Ártana a méltóságnak. Meg kell adni annak a módját. Ez pedig sokba kerül. De hát arra való az adószedő, hogy a költségeket összeszer­vezze. Ha az állampolgár keresett valahol nyolc ga­rast, még rendesen a fogához sem verhette őket, már elvitt az adószedő hatot. Hát elindult a kormány. Kibéreltek egy repülőgé­pet, sajátra még nem tellett. Talán majd egyszer. Ha rendbejött az ország szénája, talán majd a hálás nép vesz akkor nekik egyet. Hadd üljenek a sajátjukba. Ment a kormány. Elől a feje, mögötte a tagok. Vél­néd, már csak egy pilóta és egy légiutas-kísérő kell. Nem úgy van az. Kellett még sok más egyéb. Titkár, titkárnő, testőr, orvos, ápoló, történész, útitárs, lé­­hűtő. Mintha minden hajszáluk egy őrzőt kívánna. És mert ott, ahová mentek, más nyelv járta, vittek egy tolmácsot is. A tolmács olyan ember, aki egyszer­re több nyelvet beszél. Furcsa dolog, de így van. Még furcsább, hogy ezért fizetséget vár, de hát nem min­denki dolgozik ingyen, meggyőződésből. Mihelyt megérkeztek, elkezdtek tárgyalni. Borzasz­tó sok fontos komoly ember gyűlt össze. Az egyiknél csak a másik volt fontosabb, a másiknál csak az egyik. Volt ott miniszter, szenátor, képviselő, aztán volt még pincér, testőr és sofőr. Azok ugyan nem so­kat számítottak. A komoly emberek pedig állandóan tárgyaltak. Fá­radtságot nem ismertek, hogyan is ismerhettek vol­na, amikor távoli kis hazájuk jobb- vagy balsorsa függött a sok tárgyalástól. Még evés közben sem állt be a szájuk. Tárgyaltak reggeli, ebéd és vacsora köz­ben is. Volt olyan vacsora, hogy negyven pohárkö­szöntő hangzott el, a sok szónok mind a távoli kis ha­zára ürítette poharát, amelynek jövője minden po­hárköszöntővel rózsásabb színben tűnt föl a sok ko­moly ember szemében. A kormány feje meg a tagjai nemigen értették a sok idegen beszédet. Volt is nekik idejük idegen nyelvet tanulni, amikor egy ország gondja nehezedett rájuk.­­Hiszen még a saját nyelvükön sem tudtak tisztes­ségesen. Igaz, hogy arra se nagyon volt szükségük. A kormányzáshoz kevés az emberi beszéd, ahhoz va­rázsszavak kellenek. A fej például ilyesmiket mon­dott ámuló népének: ›I› dereguláció ›M‚. Meg olyat, hogy ‚I» privatizáció ›M‚. Vagy: ›I» abrakadabra ›M». Sőt, egyszer talán még így is szólt ‚I» redemok­ratizációs ›M‡. Ezt azonban már végképp senki nem értette.) Idegen nyelv! Arra van a tolmács. Hej, tol­mács! A tolmács beszélt is kétféle nyelvével, végtére azért fizették. Majd a tüdeje szakadt meg, mert két annyit kellett beszélnie, mint bárki másnak, és más se be­szélt keveset. A jó bor meg a remény - távoli kis ha­zájukat illetőleg - megoldotta a nyelveket. A tolmács ott ült a kormány mögött. Ha beszélt a fő, ő fordított. Ha neki beszéltek, azt is fordította. Ha a fő fölállt, ő is fölállt. Ha leült, ő is leült. Ha evett, jó étvágyat kí­vánt neki. Enni nem kapott. Miért kapott volna? És hogyan? Az asztalhoz mégsem lehet odaültetni, mi lesz akkor a méltósággal? Különben is mikor ette volna meg? Hiszen folyton beszélt. Lehetetlen a dolog, ha bele­gondolunk. Kész szerencse, hogy nem gondoltak be­le. A kormány napokig tárgyalt. A tolmács napokig beszélt. A kormány nem ismert fáradtságot, késő éj­jel feküdtek le aludni. Amikor a szállodában már be­zárt a konyha. A tolmács éhes volt. Ugyanakkor azonban lelkiismeretes is volt, meg szerény is. Volt is rá oka. Az ő vállára nem nehezedtek egy ország gondjai. Közönséges hétköznapi gondjai voltak, ami­lyenek bárkinek lehetnek, olyanok, hogy tud-e majd benzint venni az autójába, összeszed-e valaha egy la­kásra valót, vagy élete végéig albérletben marad, vagy hogy kis vagy nagy tábla csokoládét vegyen-e a ke­resztlánya nevenapjára. Ilyen ember ne cseresznyéz­­zen egy tálból a kormánnyal, így ment ez három napig. A negyedik napon­ ép­pen vacsoránál ültek, ahol pruszlikba öltözött Ópe­rencián túlra szakadt honleányok hordták körbe a mázas korsókat, amikor egyszerre megszakadt a nemzetközi megértés. Beszéltek, beszéltek, de már érteni nem értették egymást. (Nem mintha volt: értel­me lett volna annak, amit beszéltek.) A kormány fe­je értetlenül csavargatta a fejét. Mi történt? Először az ellenzékre gyanakodott. Az nem volt ott. Ekkor megszólalt az idegen ajkú résztvevő. - Nicsak - mondta idegen ajkán -, elájult a tol­mács. A kormány nem értette. Még a feje sem. Hanem az­tán többen mutogatni kezdtek. Azt már megértette. S ahogy megértette, rettentő haragra gerjedt. Érthető. A kormány éjt nappallá téve tárgyalt tá­voli kis hazája sürgető gondjainak enyhítése érdeké­ben, nem sajnált időt, fáradságot, pénzt, egyáltalán semmit sem sajnált. S akkor egy tolmács, aki ezért ráadásul fizetséget húz, míg ők őbennük hazájuk ön­zetlen féltése buzog, egy tolmács, egy közember, egy senki fogja magát és elájul? Valahonnan orvos került, aki magához térítette a beszélő szerszámot, míg az ismét képes lett a beszéd­re. Az orvos nemigen talált semmi rendelleneset, csak rettentő alacsony vérnyomást. - Mikor evett utoljára? - kérdezte a tolmácsot va­lamelyik nyelven. .A­nnak szegénynek mindegy volt, melyik nyelven szólnak hozzá. Ismerte mind a kettőt. Mindenesetre lefordította a kérdést, s aztán várta, hogy válaszol va­laki valamit, amit ő ismét lefordít. Senki sem vála­szolt. A tolmács lassanként fölfogta, hogy a kérdés hozzá szól. - Négy napja - válaszolta halkan és nagyon szé­gyell­te magát. Az orvos ősz, öreg bácsi volt. Ő is a szállodában la­kott, barátait látogatta, de mert azok kis lakásban éltek, nem akart terhükre lenni, inkább szobát vett ki. Most körbenézett a megrakott tálakon, a da­­maszt-abroszon, a teli palackokon. - Miért? - kérdezte. - Nem lehetett - válaszolta a tolmács. Az orvos a fejét rázta. Nem értette a dolgot. Annál inkább értette a dolgot a kormány feje. Mi­korra este összeült szűkebb kabinetjével nem annyi­ra lecsillapodott, mint megérlelődött haragja. - Egy egész nemzetet hozott szégyenbe - mondta a tolmácsnak az önuralmát végsőkig latba vető em­ber hangján. - Tudja mi ez? Tudja? A tolmács nem tudta. A kormány feje sokáig kereste a megfelelő szót. Mi­kor végre megtalálta a vérig sértett kormányfő min­den jogos felháborodásával és méltóságával így szólt: - Ez provokáció, így történt. Aki nem hiszi, járjon utána. 7 A klasszicizmustól a biedermeierig Bemutató az Iparművészeti Múzeumban A klasszicizmus a 18. század kö­­zölikel, miniatűrökkel, ékszerekkel, zepétől a 19. század harmadik ne- Az európai klasszicizmus és kie­­gyedéig virágzó európai stíluskor- dermeier reprezentatív bemutatásá­­szak. Magyarországon a 18. század­tól nem marad el a stíluskorszak végétől a 19. század közepéig van jó­ hazai bemutatása. Kiállították az el­len. Születésekor a klasszicizmus fő magyar „bútorgyárnok”, Vogel tiltakozást jelentett a barokk moz- Sebestyén Antal munkáit. A Vogel­­halmassága ellen. Egyben a felvilág műhelyben angol és francia tervek gosodás antikvitás-kultuszához alapján dolgoztak. 1816-ban már csatlakozva az ókori művészet­hor­ 130 alkalmazottat foglalkoztattak. S másban találta meg a legfőbb kise- ekkor már Pesten elárusítóhelyet is­mezési formákat. A biedermeier nyitottak, ahol saját munkáikon ki­olyan átmeneti stílus, amely a­lül bécsi árut is kínáltak. A Vogel­­klasszicizmust és az empire-t vált­ gyár olyan elismertségre tett szert, ja fel, amely stílus különösen az hogy megbízták a pesti új színház, iparművészetben jelentős. A bieder- a debreceni református nagytemp­­meier bútort célszerű szerkezet, lom, a pesti Nemzeti Kaszinó és a anyagszerűség, műgond jellemzi, Vigadó bútorzatának elkészítésével. E stílusok megannyi jellegzetes- A klasszicizmuson nevelkedett Sze­­sége műtárgyakon követhető vidl Ferenc asztalos vált híressé bi­­nyomon az Iparművészeti Múzeum edermeier bútoraival. A 19. század új kiállításán, amely a Klasszicis­ közepén már neobarokk berendező­­mástól a biedermeierig címet vise­­seket készítette­k­. A múzeum nagy lélegzetű, stílus-­­ korszakot jegyzi a mindmáig korszakokat bemutató sorozatában legnagyobb magyar ötvösművész, immár a harmadik nagyszabású Szentpéteri József is, akinek 250 rendezvény ez, amely a Reneszánsz ezüst- és bronztárgya maradt fenn, és manierizmus, valamint a Barokk köztük figurális domborművek­ és rokokó című kiállításokat követi A reformkorban, 1840-ben indult sorrendben. S az előzőkhöz hason­ még a munka az első magyar por­­bban ez a kiállítás is hosszú ideig - celángyárban Herenden. Fischer egy évig­­ látogatható. Mór gyárában a konzervatív és rokon Időrendben az 1770-es évektől kó igézetében sajátos formavilágot 1840-ig készült műtárgyakkal talál- alakítottak ki, amellyel nem­zetközi koziatnak a látogatók a múzeum- rangot vívtak ki maguknak,­ban. Elsősorban francia és angol Az Iparművészeti Múzeum gáz­bútorokkal, ötvösművekkel, üveg-, dag gyűjteményéből a kiállítás kap­­kerámia-, porcelán- és textilművé­­csán számos műtárgyat most láthat szett tárgyakkal, meg apró haszna- először a közönség, lati és viseleti darabokkal - legye- K. M. Szentpéteri József: Kávéskészlet (1823); Herendi teáskanna (1843).

Next