Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-21 / 249. szám
1992. október 21., szerda Franciaország. Három vámtiszt figyeli a mentoni határátkelőhely forgalmát. Az 1993 január 1-jén életbe lépő új szabályok szerint e francia-olasz állomáson megszűnik az ellenőrzés. „Németország egyesülésének célja több, mint az egységes életfeltételek megteremtése” - fogalmazták meg bonni kormánykörökben magas rangú német politikusok. Az egyesülési folyamat végén minden németnek rendelkeznie kell azzal az azonosságtudattal, melyet a fal leomlásakor fogalmaztak meg: „Mi egy nép vagyunk”. Az olyan sokáig elképzelhetetlennek vélt egység feletti örömet ma még Németországban sok helyen a csalódottság árnyékolja be. Túl mély volt az az árok, melyet a 40 éves SED- diktatúra a kelet- és nyugatnémetek közé ásott, mintsem azt rövid időn belül el lehetett volna egyengetni. Az újraegyesülés az egykori NDK-ban élő emberek számára mélyreható változásokat hozott az élet minden területén. A volt keleti tartományokban nemcsak a gazdaság, hanem a teljes társadalmi koordinációs rendszer is átrétegződött. Az ország nyugati felében sokan túl nagy kihívást éreznek a feladat nagysága miatt, hiszen Németország egyharmadát kell majdnem a semmiből újraépíteni. Bármilyen nehézségekkel is jár azonban az átalakulás, nem kétséges, hogy az egyesülési folyamat alapelve változatlanul érvényes: Németországnak minden regionális különbség ellenére egy országgá kell válnia. Az eddig felmerülő nehézségek ellenére az egységhez vezető úton több lépés történt előre, mint amennyi vereségről a világ sajtójában tudósítanak. Az Egyesülési Szerződés megteremtette az állami egység alapjait: egyenlőség a jogban, jogbiztonságban és azonos esélyek minden német polgár számára. A korábbi diktatúrában élő emberek számára ezzel a legfontosabb követelmények teljesültek. A szabadság, és az, hogy saját életüket maguk alakíthassák, anélkül, hogy az állambiztonság állandó jelenlététől kellene rettegniük. Politikailag is önállóan vehetik kezükbe az életüket, hiszen az önkormányzati igazgatás és a tartományok újjászervezése megadja a volt NDK polgárainak azt az eddig ismeretlen érzést, hogy egységes azonosságtudattal rendelkeznek. Az új szabadságot mindamellett egyfajta bizonytalanság is kíséri, hiszen a keleti tartományok polgárait 40 éven át meggátolták szabadságjogaik kiterjesztésében. Új volt számukra a hivatás megválasztásának szabadsága is, bár ez korántsem jelenti azt, hogy mindenki megtalálhatja álmai munkahelyét. Az iskolaügy most mentes az ideológiai nyomástól és senki sem sírja vissza azokat az időket, amikor a gondolatszabadság a nyugati rádióadók híranyagainak - egyébként szigorúan tiltott - hallgatására korlátozódott. Az átlagember gondolatainak homlokterében mostanság a munkahely esetleges elvesztése feletti aggodalom áll. A munkalehetőségeknek a keleti tartományokban való beszűküléséért gyakran hárítják a felelősséget a szövetségi kormányra és a vagyonügynökségre. A bírálók hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az NDK üzemeinek jelentős részét hosszú távon nem lehetne gazdaságosan működtetni. Sok milliárd márkát fektettek be, hogy az üzemeket az adósságoktól megszabadítsák, szanálják és így munkahelyeket őrizzenek meg. Hogy sok üzemet ma mégis világszínvonalú technikával szerelnek fel - a Telekom jelenleg Kelet-Németországban Európa legmodernebb távközlési hálózatát építi ki - feljogosítja a németeket arra, bízzanak benne, hogy az új szövetségi tartományok éveken belül felzárkóznak a fejlett Nyugathoz. „A lelkek egységének" létrehozásáig - ahogy azt Helmut Kohl szövetségi kancellár az egyesülés céljaként megfogalmazta - még hosszú az út. Lőre Péter Németország Két évvel az egység után KITEKINTŐ Amerikai Egyesült Államok Vár a szép jövő bén Európa, te gyönyörű nő, a XXI. század a tiéd lesz... Ezt sugallja olvasóinak a tekintélyes amerikai hírmagazin, a jövővel foglalkozó különszámában. A Time szerint ugyanis már 50 év múlva is más lesz a világ, mint amilyennek ma ismerjük. „Japán meggyengülve kerül ki a gazdasági küzdelmekből, az USA kénytelen lenyelni a keserű pirulát, Európa lesz a győztes". A kontinens mostani problémái ugyanis a nehéz szülést ígérik, de nem a bomlás jelet A „2000 után" című összeállítás szerkesztőit nyilván az optimizmus adagolása vezérelte, ragyogó jövőt ígérnek a hidegháború és a kommunista világrendszer túlélőinek. Milyen lesz tehát a jövőnk? Híres gondolkodók véleményét is kérték ez ügyben, Gabriel Garcia Marquez, Nobel-díjas író például azt mondta, hogy a harmadik évezred a nőké lesz, ők veszik át a hatalmat a férfiaktól. A tudományos-fantasztikus könyveiből ismert Arthur Clarke szerint a következő évezredben az űrből éri támadás a Földet. A Time jövő kutatói szerint „forradalmi változás" elé néz az egyszerű ember is. A szerelmet ugyan semmi sem pótolja, a szeretkezés azonban egyszerűbb lesz, telefonon is bonyolítható, minthogy olyan miniérzékelőkkel ellátott alsóneműt árusítanak, amely emberi hangra megfelelő izgalmi állapotba hozza a viselőjét. Ha 2000 után is lesznek buták, reménykedhetnek, mert hogy akkor már kapható lesz a sejtekbe ültethető mikroszámítógép, ami az agy befogadóképességét növeli. Tudni vélik, hogy a robotok olyan nemzedéke működik majd, amely képes lesz önmagát reprodukálni az ember? Vélhetően a távszeretkezés miatt tovább rombolja a családi köteléket, azt jósolják ugyanis, hogy minden második házasság kudarccal végződik. Mit várhatunk tehát? Mivel Európát nem kérdezték meg, idézzük az amerikaiak rémlátomását. A megkérdezettek 32 százaléka úgy véli, hogy földöntúli lények szállják meg az öreg Földet. Ötvenhárom százalék viszont biztos benne, hogy Krisztus másodszor is a Földre száll. Thatccher asszony, mint annyi másban, ebben is fején találta a szöget. Több mint két éve történt már, közvetlen azután, hogy Mitterrand és Kohl közös levélben „bedobták” a köztudatba a Politikai Unió ötletét is: két hétre rá, 1990. áprilisában a dublini rendkívüli EK-csúcson a „Vaslady" felettébb elutasítónak mutatkozott az elképzeléssel szemben, és a rá jellemző konoksággal leszögezte, mindaddig ne is számítsanak London áldására, amíg valaki világosan meg nem fogalmazza, tulajdonképpen mit is ért „Politikai Unió” alatt. Akkor a külügyminisztereket bízták meg ennek behatárolásával, utóbb kormányközi értekezletek hosszú sora tárgyalt hónapokon át a majdani Pénzügyi és Politikai Unió mibenlétéről - elvezetve egészen a maastrichti szerződés aláírásáig, amely látszólag ez ügyben már mindent tisztáz, mindent tartalmaz. Valójában Thatcher kérdésének lényege sok vonatkozásban mindmáig megválaszolatlan maradt. A közben élő legendává vált akkori brit kormányfőt ugyanis mindenekelőtt az érdekelte (volna) a legjobban: akkor tehát kik fognak majd dönteni (például brit érdekeket érintő ügyekben) és hol? Csorbul-e, s ha igen, milyen mértékben a brit nemzeti szuverenitás? Fel kell adni valamit a „700 éves brit parlament ősi jogaiból”? Mennyire valamiféle brüsszeli szuper kormány és mennyire a londoni kabinet marad az igazi úr a britek háza táján? Amíg ezt nem tudhatom, addig el sem fogadhatom - kötötte Thatcher az ebet a karóhoz. Időközben persze az is kiderült, hogy a thatcheri aggodalmak nem állnak egyedül. Kisebb országok kormányai - a leglátványosabban a dánoké -, csakúgy, mint nagyobb országok eddig jelentős önállósághoz szokott tartományai (például a németek) egyaránt felvetették és felvetik ma is ezt a kérdést: ki fog majd dönteni (róluk) és hol? Mert hiszen az ördög itt is a részletekben van. Addig teljes az egyetértés, amíg arról van szó, hogy a közös pénz közös, demokratikus döntési hátteret feltételez, vagy hogy a közösségen kívüli (balkáni, poszt-szovjet, vagy akár amerikai, japán) kihívás egy ténylegesen is Közös Piac mellett egyeztetett politikai akaratot, akciókat igényel. Tiszta sor. De jelenti-e ez azt is, hogy eztán a legendás bajor sör (francia sajt) előállítási szabványait is Brüsszelből diktálják majd? Ma még sok minden más, a hétköznapi életet érintő kérdést (mint mondjuk az Európában egyedülálló bőkezűségű dán szociálpolitikát)? A politikusok is hamar átlátták ezt a csapdát, és a kételyek eloszlatására húzták elő a varázsszót, a „Subsidiarity" elvét, amely elméletileg a kérdés lényegére válaszol, méghozzá kedvezően: minden döntést a lehető legalacsonyabb (tartományi, nemzeti, stb.) szinteken kell meghozni, és csak azok kerüljenek brüsszeli asztalra, amelyek összetettségüknél, kihatásuknál fogva tényleges közösségi koordinálást is igényelnek. Azóta sem múlik el alkalom, hogy valamely közösségi politikus újfent meg ne erősítené ezen elv érvényességét. Miért hát, hogy mégsem csitultak a kétkedő, szembenálló hangok, hogy a különböző országok „nemzeti mozgalmai" ugyanolyan dühödt elszánással küzdenek Maastricht ellen, mint korábban? Nos, azért, mert a biztató elv mögül továbbra is hiányzik a konkrét tartalom. Az ugyanis továbbra sem világos, hogy ki fogja majd eldönteni: mikor, melyik kérdés melyik szintre „való”? Ennek ugyan mi lesz a kritériuma? És kikből állhat az ezt „elbíráló bizottság”? Lehet-e - miként Giscard d’Estaing Birmingham előtt szorgalmazta - tételes listát adni a „hovatartozásokról”. Aligha, hiszen - csak egyetlen példa - környezetvédelmi indoklással („a szennyezés nem ismer határokat”) bármely szabványügyi kérdés közösségi problémává tehető. Voltaképpen ennek lehetetlenségét demonstrálták Birminghamban is, amikor az EK-csúcs rangos résztvevőitől ezúttal sem futotta többre a „Subsidiarity” fontosságának hangsúlyozásánál, megismételve, hogy közösségi szinten csakis „elkerülhetetlen" esetben kívánatos bármiféle beavatkozás, s hogy a döntéseket „lehető legközelebb” az állampolgárokhoz kell meghozni. Igaz, a birminghami határozat arra is tartalmaz ígéretet, hogy mindezt decemberben, az edinburghi csúcson majd konkrétabbá is teszik. Addig is elmondható, hogy a két és fél éves thatcheri kérdés - a konkrét napi valóságban hogyan is néz hát ki az a bizonyos Európai Unió? - továbbra is időszerű. vrv? „Subsidiarity” Mindenki beszél róla, de senki sem tudja mi az A tekintélyes bécsi gazdaságkutató intézet (WIFO) legújabb tanulmányában elismeri ugyan azokat a vészjósló előrejelzéseket, hogy a keleti nyitás 1995-ig 50 ezer ausztriai munkahely elvesztését idézi elő, de rögtön hozzáfűzi: ugyanebben az időszakban ugyanez a körülmény 65 ezer új munkahely létesítését teremti. Bárhogyan is számoljuk, ez az adat azokat igazolja, akik nézete szerint a vasfüggöny leomlása, a keleti nyitás több haszonnal jár Ausztria számára, mint amennyi hátránnyal. A szakemberek, akik e jelentésükkel az osztrák gazdasági kamara borúlátó jóslásait teszik helyre, azt is hozzáfűzik, hogy mélyreható strukturális változások várhatóak, hiszen a munkahelyek megszűnése elsősorban a szolgáltatóipart érinti, míg mintegy 65 ezer ember számára az új munkalehetőség az exportorientált ágazatokban nyílik. A prognózis alapja az EFTA és a reformországok - köztük Magyarország - kereskedelmi egyezményeinek megkötése, enélkül Ausztria helyzete a Lengyelországgal, Csehszlovákiával és Magyarországgal folytatott kereskedelemben hátrányos, hiszen ezek az országok szabadkereskedelmi szerződésben állanak az Európai Közösségekkel - jegyzi meg a WIFO tanulmányát kommentálva a Der Standard című bécsi lap. Nem tagadja a tanulmány és a WIFO igazgatója, Helmut Kramer, hogy a keleti nyitás bizonyos ágazatokat Ausztriában igen súlyosan érint. Wolfgang Schüssel gazdasági miniszter, aki a tanulmány elkészítésére a tudományos intézetnek a megbízást adta, úgy véli, hogy ezeknek az ágazatoknak sem kellene a vasfüggönyt ismét leereszteni. Nagy érdekünk fűződik Kelet- és Közép-Európa további liberalizálásához - idézi a minisztert a Wiener Zeitung. Ami az egyes cégek véleményét illeti, arról is készített felmérést a WIFO, elsősorban az érintettek megkérdezése útján. 800, a keleti kereskedelemben részes osztrák cég közül 449 az esélyeket jobbnak tartja, mint a kockázatot, 264 megkérdezettnek éppen ellentétes a véleménye. A többi cég nem nyilatkozott. Érdekes, hogy még a súlyos hátrányokat szenvedő textilipar egy része is derűlátó a jövőt illetően. Egyértelműen pesszimisták az építőipari termékeket szállítók és az öntödék. A WIFO igazgatója úgy véli, Ausztria nem fogja tudni tartani erősen megnövekedett piaci részesedését keleten. Ha ez mégis sikerülne, húszezer is lehet az újonan teremtett munkahelyek száma - fűzi hozzá Kramer. 1990 óta Ausztria a keleti nyitás révén az OECD országokhoz képest ötszázalékos gazdasági növekedést ért el. 1992 júliusa óta a kereskedelmi mérleg Lengyelországgal, Magyarországgal és Csehszlovákiával 5 milliárd schilling. Osztrák cégek 8 000 vegyes vállalatban érdekeltek e három országgal, mintegy 11 milliárd schilling a befektetett tőke. Az export 56 százaléka volt eddig magasabb értékű késztermék. Wolfgang Schüssel az ausztriai munkahelybiztosítás módszerei közül élesen ellenzi a munkabérszint lefelé igazítását. A legjobb módszer a szabad kereskedelem - mondja -, s ezáltal az osztrák diszkrimináció megszüntetése. A gazdasági kamara egyik tisztségviselője a harc módszerei között említi, hogy a fogyasztókat kampányszerűen fel kell világosítani az olcsóbb keleti termékek minőségi hiányosságairól. Ausztria A keleti nyitás előnyei KISALFÖLD 9