Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31 / 257. szám
12 KISALFÖLD Wf ' ■ . : ■ ■ ■ ■ . Carlo Terron bohózata a kamaraszínházban ALFRED (HAB)CSÓKJA Jó ötlet volt Terrort bohózatát színre állítani Győrött? Valószínű, mindenki kedve és ízlése szerint válaszolt a kérdésre. Nem igényel különös szellemi erőfeszítést attól, aki nézi. Az a néhány utalás a századelő Párizsára, amely az expozícióban elhangzik, igazán helyretehető az ismeretek kacatjai között. Eme bohózatban semmi többre nem törekszik senki annál, mint amit megírt benne az elmegyógyászként praktizáló, de színpadi szerzővé előlépett író. Egy motívum emlékeztet erre az életből átvett ismeretére: a Wagner-rajongó Camaret-et (Hegedűs Zoltán) kényszerzubbonyba teszik. Egyébként a bohózatban semmi önmagán túlmutató jel nincs. Látszólag minden normális benne, akár a párizsi hétköznapokban. A francia polgár Offenbachot választja Wagner helyett, a szabadság mellett dönt, a béklyóját leveti. Eme élethelyzet a házasság kötelmeiben, illetve azok áthágásában válik láthatóvá a színpadon a Győri Nemzeti Színház kamaraszínpadán. Ez Párizshoz tartozik. A többi csupa közhely. A néző tudja, mit várhat a Csókold meg, Alfréd! című bohózattól, amelyet Balázsovits Lajos állított színre. A rendező valószínű, nem azzal számolt, hogy eme produkcióban adódik lehetőség egy-két szereplő számára, hogy pályájuk ritkán adandó remeklését előadják. Az ellenben nem lebecsülendő, hogy az Alfréd a megszokott polgári, precíz játékmódot követeli a színészektől. Látható, erre nagyon is épített a rendező. Ő ugyanis azt tudja, hogy a színészek állandó szerepköréből, kliséiből adódóan mit várhat Tóth Tahi Mátétól, Maszlay Istvántól és Gyöngyössy Katalintól. A képlet tehát annyira ideális, hogy szinte a banalitás határát súrolja. A művet a helyzetkomikum röpíti fel, amely a kissé döcögős első felvonást kivéve egészen jól pereg. Dramaturgiai szabály, hogy a bohózatban a csapdába szorult, illetve ütődött alakok (agglegények, mániás zenerajongók, férjre és szeretőre vadászó nőstények) helyzete nem drámai természetű. Szerencsére. A színészek azt adták, amit a mulatságos szituációk tőlük követeltek. A végére kikerekedett egy viszonylag kellemes játék, amelyben férfiak és nők adnak ugyan jóhírükre, de szeretnek kirúgni a hámból, a csókot, a bujaságot nem vetik meg, buzog bennük az életszeretet. Tóth Tahi Máté láthatóan szívesen vállalta az ilyen-olyan nők által állított csapdát, Maszlay István a nagy szoknyapecér, hódító szerepében finom úri modorát tolta előtérbe. Gyöngyössy Katalin rejtélyes asszonyiságát hangsúlyozta. Simon Géza ezredese igazán testre szabottnak bizonyult. Hasonló mondható el Ősi Ildikó, Mézes Violetta és Janisch Éva játékáról, Kovács Zsolt Lamantillejéről. Olyan játékról van szó, amely nemcsak a szövegre, a verbalitásra, a már említett banalitásra hagyatkozik, hanem egy mozdulatra, egy gesztusra, hogy nevezett alakok e réven váljanak egyedivé. Innen nézvést van egy-két ötlet a darabban. Az előadás díszletei, kosztümjei (Székely lászló, illetve Schaffer Judit munkái) a franciás könnyedségre emlékeztették a nézőt. Az az előadás, amit a recerens látott, szórakoztató produkciónak bizonyult. Képletesen szólván, egy olasz fagylalt volt Párizsban, tetején édes habbal, vagy inkább (hab)csókkal és hazai temperamentummal. A temperamentum lehetett volna egyenletesebb, fergetegesebb? Bizonyára. De kérem, ne legyünk ennyire telhetetlenek. V. L. Fotó: Bertleff A. Az ezredes felajánlja szolgálatait... (Ősi Ildikó, Simon Géza, Gyöngyössy Katalin) Szorul a hurok... (Kovács Zsolt, Maszlay István és a címszereplő Tóth Tahi Máté) Adok és kapok egy kis szerelmet? (Mézes Violetta és Maszlay István) Ez az uniformis sosem látott sivatagot (Janisch Éva, Kovács Zsolt, Gyöngyössy Katalin) Csendes őszi délutánokon, amikor odakünn a hideg alkonyi órák közelednek, nyiladozó értelmű hatesztendős unokámmal könyveim között beszélgetünk. -Te, papa, miből készülnek a könyvek? - kérdezi. Válaszomban a Papirossz nevű növényt említem, amelynek rostjaiból már az egyiptomiak készítettek írásra alkalmas anyagot. Később néhány képzőművészeti albumot tesznek elébe. Talán megszereti a könyveket. - Kapcsoljuk be a tévékészüléket ,kéri később keressünk valahol mesét. Igyekszem lebeszélni a tv-ről. Karácsony közeledik. Elébe teszem a Helikon évekkel ezelőtt megjelent Karácsony című, gyönyörű albumát. Látom, ez jobban érdekli. Forgatja, gyönyörködik a művészi képekben. Végül azt kérdezi, hol és mikor vettem a sok könyvet és elolvastam-e mindet? Most már nem is unokámnak, hanem magamnak válaszolok. Sokszor leírtam már a latin bölcsességet: habent suafata libelli. A magyar könyveknek bizony az utóbbi fél évszázadban nagyon is szomorú sorsuk volt. Ötven évvel ezelőtt lett üldözött az a költő, aki erőszakos halála előtt is így írt: „Nem tudom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt, e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa". Az egyik legnagyobb magyar esztétát Balfon végezték ki. Tíz esztendő múltán tanulmányait, regényeit még antikváriumokban sem szabadott árusítani. Nagyszerű Világirodalom történetét 1962-ben kiadták ugyan, de megcsonkítva. Napjainkban jelent meg teljes egészében. Mennyire igaza van kitűnő irodalomtörténészünknek, aki azt írta nemrégiben, hogy azokat a könyveket zárolták, amelyek olyan ismereteket közöltek, amelyek nem egyeztek a hivatalos ideológiával. Zárolták? Enyhe kifejezés. Az okos, de gonoszul aljas Révai József az ötvenes évek hírhedt időszakában az Ember tragédiájáról azt írta a Szabad Népben, hogy „előadhatatlan fércmű...” Nem hiszem, hogy ehhez kellene különösebb kommentár... Zárolták - csak néhányat említek - Szekfü Gyula Állam és nemzet című híres művét is. Talán azért, mert szó esett e kötetben bizonyos történeti adatokról, azok magyarázatairól, egészen magasrendű és bonyolult nemzeti és társadalmi folyamatokról, azok összefüggéseiről. Zárolva és tiltva volt Eckhardt Sándor korszakalkotó műve, amelynek címe a Francia szellem. Igaz könyv, arról szól, milyennek láttatta magát a francia nemzeti öntudat, amióta írásban eszmélkedik és mi kapcsolata van ezzel az öntudattal annak a szellemnek, amely a francia irodalomból felénk áramlik. Később a magyar szellemi élet nagyjai távoztak hazánkból. Odakünn jelentek meg remekműveik. Miután kis enyhülés kezdődött, ha ritkán is, de utazhattunk Nyugatra. Kevéske valutánkkal zsebünkben félve lopakodtunk a bécsi, müncheni, brüsszeli, párizsi könyvesboltokba, hogy legalább kezünkbe vehessük szellemi nagyjainak odakünn megjelent remekeit. Húsz márkát fizettem egy müncheni könyvesházban Márai Sándor- napokban idehaza is kiadták Föld, föld című emlékezéseiért, amelyben az alábbiakat olvashatjuk: „Elmenni ebből az országból, mert itt már nem lehet szabadon hallgatni sem...” Azt az írót tiltották tőlünk, aki többi között így vallott egyik költeményében: „Csak magyarul érted ezt a szót: Szeretlek / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom / E nyelven lesz csak több mint fogalom. / S ez a többlet halálos végzeted lett. / ” Az egyik legnagyobb magyar esszéista Cs. Szabó László minden műve kibontatkoztatott. Stuttgartban nagy pénzt adtam azért a Római muzsika című könyvéért, amelyet minden Rómába látogató magyarnak ciceronéja lehet. Két évvel ezelőtt végre itthon is megjelent. Czigány György a napokban boltokba került Mozarttal vacsorázok című könyvében olvashatjuk, hogy végre 1982-ben készíthetett Cs. Szabó Lászlóval a tévé részére riportot, amelyet csak az író halála után fél esztendővel láthattak a nézők. Hosszú flekkeken folytathatnám tovább. Olyan kiváló magyar íróknak, tudósoknak, művészeknek, szociológusoknak, történettudósoknak, politikusoknak, újságíróknak kellett hallgatniuk - újból csak az említett kitűnő irodalomtörténészt idézem - „kik a magyar lelkiség felemelésén, ideálokkal történő beoltásán, a gondolkodás megtisztításán, a helyes történetszemlélet kialakításán, a múlt értékeinek feltárásán fáradoztak”. Unokámra nézek. Kezében a Karácsony albummal elbóbiskolt. Talán karácsonyi angyalkákkal álmodik. Nekünk pedig azon kell fáradoznunk, hogy - Lamartin szavaival élve - a könyvtár ezután újból mesés Éden maradhasson. Gyermekeink, unokáink pedig minél előbb és jobban megismerhessék a magyar kultúra mesterségesen létesített fehér foltjait... Imre Béla Ú Őszi délután könyvek között Fél évszázad fehér foltjai SZIVÁRVÁNY 1992. október 31., szombat