Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

10 KISALFÖLD Szanyi öregasszony. (Tihanyi László hagyatékából) Nadányi Zoltán* Feketére fehérrel Ha mégis csak a földbe kerülnék, nem a tűzbe és nem sokáig volna a fejfa odatűzve, helyébe márványt kapnék és arra szép szöveg kell, már össze is hajoltok a buksi fejetekkel, már pedzitek, itt nyugszik, már indul is a véső,­­ hát akkor én, vagyis most, amikor még nem késő­, most én megálljt kiáltok! Én, a halott, a lenti! Egyetlen sírkövemre ne firkálgasson senki! Hogyisne! majd még mit nem! Én jobban félek attól, mint a falánk férgektől, attól a felirattól. Azt én magam elvégzem és jobban mint ti, buksik. Három szó, feketére fehérrel, itt se nyugszik. * A költő száz éve született. f.­­ Ács Németh István KÉT ŐSZI Hold hempereg Előkerül az első lehelet a fényen: elszökik száz vadkacsaként és így lesz a földből óceán - Hold hempereg didergésed útján -András halálára Te már a harmadik vagy mint barát a hatalom időútján ki versből lett és verssé vált - szeretted a szót ha szelíd és szabad -- Nem cukroztad a keserű kortyokat -- Hallod: a koporsón­yírók koppannak._______ SZIVÁRVÁNY 1992. október 31., szombat A vers: emlékezet. Ránk el­­­teledő táj, őszi eső és nyári káprázat. Megtartó varázslat, mely jelenbe emel múltat és jövendőt. A költészet korlátai­tól szabadítja meg az embert, súlyossá nehezíti várakozása­inkat, és képekké váltja fölis­meréseinket. Képekké, melye­ket magunk felé fordítva hor­dozunk föl-fölszabaduló lel­künkben.­­ Herbszt Zoltán költészetét már az összetéveszthetetlen­­ség nemesíti; versei a megis­merésre adnak esélyt: a sza­badságba menekítik a költőt és az olvasót. Az öntörvényű­­ség kötelékeit sodorják szét­­szakíthatatlanná. S ez a faj­ta egyediség, mely visszafo­gottságában is erőteljes, nagy költészet esélyét hordozta ma­gában: erről tanúskodnak a Villányi László szerkesztette válogatott verseket tartalma­zó kötet harmóniát igéző da­rabjai. Vagy ez az igézet, mely ke­gyetlen sorsot sodor magával: fél évtizednyi költészetet, hu­szonkét évnyi életet. Tragiku­san korai kényszerűen a szám­vetés, tragikusan kevés a há­romnegyedszáz oldalnyi vers lezárt életműként. S tragikus mondani, arra mégis elég, hogy egy fiatal poéta arcélét mara­dandóan rajzolhassa meg a ma olvasója számára is. Herbszt verseinek egyedi­sége mindenekelőtt a képal­kotásban, a metaforaszerkesz­tésben rejlik: „Lehull az ősz szennyes inge, / sovány csont­jai zörögnek / a vad szél dü­hödt markában / s elmúlás­ról vall a rögnek” (November). Vagy másutt: „Nem számolom még hányszor feszít / fölém sátrat a nyár, ...” (Az utolsó kedvesnek). Szerelmek, bará­tok, irodalmi ősök - Szind­ • •Üzenet roskadó nyarakból Zsoltár a sötétben bád, Don Quijote, Petőfi Sán­dor, Kormos István - érlelik ezt a költészetet, mely ugyan­­akkkor pontos rajzolatát ad­ja a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején esz­mélő nemzedékek önkereső akaratainak és álmainak. A teremtett világ műegésszé formálása Herbszt Zoltán szá­mára már ihletett élmény volt: külön érdeme verseinek for­mai gazdagsága s néhol miti­kus bája (Mítosz). Szerelem, barátság s irodalom mellett különös hely illeti e világban a kezdetet és a véget: az édes­anyát és a halált: „a csend zúzmarakötényébe / szálan­ként szedem kivirágzott sza­vaim / s többé egyet s szólva hazaviszem / anyám a váza hol nem hervadnak el” (Szü­lőmnek). Kezdő költők gyakran idé­zik meg a halált; talán úgy vé­lik, ettől jobb, erősebb, „mű­vészibb” lesz a vers. Herbszt nem így.....vasárnaponként egy öregember / virágot hoz néhány sírra mikor / a ha­rangszóban elballag / csodál­kozva kutyák szaglásszák / nyomát” (Elmúlás); „helyem­re a tűnődő fák / emberfor­ma árnyékot állítanak” (Nyár­végi elégia). A szépséget magukba foga­dott csöndnyi versekből temp­lom épült. Katedrálissá nem lehetett, s ha itt-ott még csi­szolatlanabb egy-egy építőkő a kelleténél, ha néhol még erő­sebb a kimondásvágy a vég­telent igéző hallgatásnál, az egész méltó az örökülvételre, méltó arra, hogy bennünk bor­­zongjon tovább. (Hazánk Könyvkiadó Kft., Győr, 1992.) Fűzfa Balázs 1­8­7. Bors István Béla Búcsú mesteremtől Méla füst a zongorán lassan ülepszik arcán, átfonja fejét az üvegen át, felröppen, megszállja haját. A koromban állott hajat, s néhány fehér fuvallat elúszik a füst között búcsúzik, elköltözött. Helyette portyára szálltak az évek, sok búcsú, évő­dések. S most én is elmegyek, a teremben hang leszek, vagy egy őszi szál, mi a füstben eltűnik, tovaröppen, de emléke az évek alatt bennem örökké megmarad. Olasz Valéria Fény-dal Elindulok. Köveken, tavakon, szemeken jár szüntelen tekintetem. Valami fényt kéne látni, fényt vetni az ablakok alá, kikeletre csírát hajtani az égből, s fényből fonná az est ima­dalát. Szavakat hajtani párnámra ajkamról vágytüzeket kiáltva oltani szenderegni a csend szünetén éberen ringatni a reményt. Küzdelmek kútjába nézni, a cél nem feneketlen mélység, csak a fényt kéne látni, felé tartani homlokunkat, a tenyerünket végképp. 1992.­­_________________________________________________„ A szobornál „Oda feltétlen el kell mennünk”!­­ s mi­előtt bármit is cselekedhettem volna, ar­ra vettük az irányt. Hogyne mentem vol­na el?! A költő Radnóti Miklós szobrát se­hol sem övezi olyan megbecsülés, mint ép­pen útjának végső állomásán, az utolsó stáción, Abda mellett. A Rábca hídján át­haladva különös érzés kerít hatalmába. Nézem a hullámzó, megfakult sás- és gyé­kényleveleket, a kopaszon ácsorgó fákat, és érzem, hogy itt van ebben a tájban, a folyó sóhajában, a parti fák lélegzetében, s a szorgos, vendégszerető emberek emlé­kezetében. Tudtam, hogy el kell ide menni. Nem­csak e baráti unszolás visz oda, hanem a pengevékony, szikár szobor, csontsovány alakjával, vonz, hívogat, mert ő tudta mit jelent egyszerre magyarnak lenni, idegen­nek lenni ott, a „lángoktól ölelt” kis szü­lőhazában. Onnan néz ő nyugatról­ keletre, az or­szágra, a korra, mely megalkotta és elta­szította őt, mert az emberséget, a tiszta lelkületű világot egyetlen kor sem szeret­te. Ősz van. A szegfűk még frissek. Az eről­tetett menet vérző virágai ezek, a nyuga­lom vérvirágai. Csak a szél igazi. A sival­­kodó, tüdőt döfködő kisalföldi, mely egye­dül legyinthet a tarkón lévőkre, a kivégző­osztagokra, a szavakkal dorongolókra, az utókor vádló tekintetére, s lélekemelő gesz­tusára. A szél, a kipucoló, az eseménye­ket, akár a tüzeket felszító, melyben már ott izzik a pillanat parázsa. Jámbor és ro­kon minden mozdulat: a költő él, a nyu­galmat vigyázza, hogy ne fakadhasson új­ra könnyre és gyászra ez a kis ország, még­ha sokféle nép vándorolja át keletről-nyu­­gatra, délről-nyugatra. Az idő korlátokat szab. Át nem hágha­tó korlátokat. Őrzi a gránitkockákat. A le­mondás, a nyugalom, és a türelem gránit­kockái ezek. Egyszerre kikezdhetetlenek, és egyszerre törékenyek, hiszen úgy kel­lett elviselnie a költőnek a líraiság és az erős lélek csapongásait, hogy a test vajú­dott, akar-e, vagy lemond. Sors ez. Vádlalt sors. Rokonítható sors. Kivel is rokonítható? Európai sors, közép­európai sors? Hiszen a nemzeti kisebbsé­gek sorsa nemzetközi. A zsidóság sorsa, tragédiája átszövi egész Európát, a vilá­got. De magyar sors ez, mert magyarnak vallotta magát viselője bárhol élt, bárme­lyik égtájat tapodta lába, s ha megszólalt ez a nyelv muzsikált ajkán, mint ahogy most ezt az őszi párát szállító szél. Magunkért kesergünk, a hiábavaló ál­dozatokért kesergünk, mert ugyan másfé­le ez a nóta, de valahonnan már ismerős. Megint csak az áldozat marad, a remény füstölgése, mely a költőben úgy lángolt, hogy bevilágított mindent, hogy lásson az utánajövő nemzedék. Könnyek voltak, ve­rejtékek és álmok. Önpusztítás, öncsalás és depresszió. Föl kellene ébredni. Erre biztatnak e vérrel írt sorok, és nem építe­ni buktatókat az ősi igazságként felfoko­zott örökös jussnak. Van-e jussunk a köl­tőhöz? Van bizony. A mi égtájunk nevel­te. A mi nyelvünkön nyiladozott meg, s fo­galmazta azokat az igazságokat, amelye­ket a nemzet óhajtott mindegy, hogy ma­gyar, vagy nem magyar lakóinak. Ősz van. A szegfűk még frissek. Bará­tom távolabb kerül. Hagyja, hogy rokonít­­hassam magamat a széllel, keressem meg a költő sóhaját, utolsó tekintetét valahol, ott a fák csúcsán, amíg a pára és a felhő végképp el nem takarja a fény csordogáló ereszét. Törő István Herbszt Zoltán MÍTOSZ két szerető egymással örökké élni akarván kérte az isteneket hogy hadd tegyenek vele próbát szép szándékuk megtetszett az olümposziaknak kik pártolva a kérést ezt adták feladatként:­­ menjen a lány oda hol felbukkan a mélyből az élet hűs vize tisztán és vigye azt el párja kezéhez indult máris frissen a lány és hosszú bolyongás végén jutva a forráshoz merítette a korsót ám a törékeny jószág erre kicsúszva kezéből összetörött s vize nélkül már nem akart hazatérni tudta hogy egyszer adódik ilyen kegy s elkeseredvén égre kiáltott mert a haláltól védte szerelmét megsajnálta Athéné s igy mondott neki jóslást­­ áldozz hogyha öröklétet kívánsz magatoknak most már légy az edény magad és itt várd teli vízzel kedvesed aggódása hogyan kél s eljön-e érted hogyha elér az az ifjú első kártya feloldoz ámha nem indul el érted itt élhetsz kövületként nem habozott egy percig sem s belement a cserébe bízva szerelmében hogy most sem hagyja magára s forrás partján egyből állt kecses amforaképpen múlnak az évek s hűvös itallal vár a leányka kéken csillog a víz mint ártatlan szeme mélye csepp sem párolog innen őrzi az ifjú reményét

Next