Kisalföld, 1992. november (47. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-07 / 263. szám
Ifeim: Erdélyi élmények Tiszták ban valami jelképszerte abban, hogy Rév-Komáromban éppen október 23-án mutatták be Illyés Gyula Tiszták című darabját. S hogy 24-én, amikor Beke Sándor igazgató úr meghívásaként pozsonyi barátaimmal a szép színházteremben ültünk, Dunacsúnnál betontömbökkel próbálták a Dunát új mederbe kényszeríteni. Komáromba Győrön és Nagymegyeren át utaztunk. Kora délután elindulásunk előtt a Győrött rendezett kisebbségi tanácskozáson éppen a szlovák parlament egyik kormánypárti képviselője nyilvánította ki azt a Meciar miniszterelnök által mindenütt hangoztatott nézetet, amely szerint Szlovákiában a legteljesebb mértékben érvényesülnek a kisebbségi jogok. Még az sem zavarta, hogy a jelen lévő magyar ajkú képviselőtársai erről homlokegyenesen másként vélekedtek. Nagymegyeren teret és szobrot avattak. Bartók Béla gyűjtött itt 1910-ben népdalokat. Az ő emlékét őrzi ezután a település tere. S az a szobor, amelyet fia, ifjabb Bartók Béla adott át a település lakóinak. Komárom Illyés Gyulával emlékezett egy elpusztult népre, annak heroikus küzdelmére. Illyés maga így ír az 1243-44-ben játszódó eseményekről: »Azokban az esztendőkben, amikor Magyarországot Batu kán hordái dúlták, Nyugat-Európában is összeomlott egy ország. De az soha többé nem állt talpra. Az akkori világ legszabadabb szellemű, legműveltebb országa volt. „Provence dalterme” mezeitől a „Trubadúr civilizáció” nyugati határáig, a Pireneusokig, az Atlanti-óceánig terjedt. Nyelve a latin örökösei közt a legpallérozottabb: Dante eredetileg ezen akarta megírni az Isteni színjátékot. Államvezető elve a közmegegyezés, a türelem. Erkölcse szabadabb, mint a pogány Rómáé, de megújuló hitvilága puritánabb, mint az apostoloké, csaknem a nagy keleti alázatosak: Zoroaszter, Buddha tanáig megy vissza. « Utolsó fészkük Montségur vára volt, itt játszódik a tragédia. Eszmék ütköznek össze, jellem és jellemtelenség, szerelem és gyűlölet járja át a darabot, s az elbukás méltósága kavar fel. „A hazugságból hámozni ki az igazságot, a beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot - van ennél vonzóbb írói feladat?” - teszi fel a kérdést Illyés Gyula. S ez a kérdés vibrált a nézőtéren is. Hisz sokan vélik úgy, hogy Illyés Gyulát a darab megírására a fentieken túl az 1968-as csehszlovákiai események is inspirálták. S hogy benne - ha rejtjelezve is - ott az üzenet a kisebbségi sors szorításában élőknek. S ezt az üzenetet Papp János és Boráros Imre főszereplésével a kitűnő komáromi színészgárda erősítette fel 1992 október végén. Hogy nem alaptalanul, azt az említett Illyés-írás utolsó passzusa egyértelműen jelzi. „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is. Hiszen - s ez is korunk újdonsága - úgy, mint századunkban, tán soha nem volt az egyén boldogulása, bukása, jó vagy rossz halála annyira beletöltve annak az anyanyelvi, vallási vagy faji közösségnek a sorsába, amely emberré nevelte. Soha nem volt tehát olyan sürgető ezeknek a közösségeknek megerősítése, újjáteremtése, átlelkesítése, megemberiesítése. Hősi ábrázolásra méltónak én ma az ilyenért küzdő népek sorsát érzem. Fölösleges talán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim közt a magyar anyanyelvűek közösségének sok ügyegondja is”. Böröndi Lajos Görgényüvegcsűrön született az a grafikus, aki 1972-ben jött Magyarországra. Százrégenben majd Marosvásárhelyen tanult a Győrött most kiállító művész, Farkas István. 1972 és 1981 között a Vas megyei múzeumoknál dolgozott. Később Győrött dekorációs osztály vezetője volt egy áruházban. Jelenleg munka nélküli képzőművész, ismét a létezés peremvidékén bolyong. Élményei, gondolatai tárgyiasultak a kis kamarakiállítás lapjain: Erdély, ami térben és időben messzebb esik az előrehaladás élétől ebben az értelemben provinciális alkotó, de abban, hogy a maga viszonyai között, saját közegéből, múltjából, erdélyi örökségből merít, egyáltalán nem. Kötődése pozitív, lírai töltésű, hiteles magatartás - dja Ézsiás István, a kamaratárlat rendezője. A kiállítás november végéig látható a Petőfi Sándor Ifjúsági Ház galériájában. A Kaland a képernyőn EGY ESTE MÁRAIVAL Bevallom, nagyon ritkán ülök a televízió képernyője elé. Leginkább egy-egy nagyszerű hangverseny vagy színdarab közvetítésekor keresem az alkalmat. Október 28-ai estémet viszont bearanyozta, ünneppé tette az ördöngős médium. Legkedveltebb íróm, Márai Sándor híres színművét Kaland - felvételről közvetítették a Radnóti Miklós Színházból. Pontosan 52 évvel ezelőtt, 1940. október 16-án volt a színmű premierje a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, majd három esztendeig egyfolytában játszották. Micsoda szereposztásban, Rajnai Gáborral, Tőkés Annával, Makay Margittal, Jávor Pállal, Makláry Zoltánnal, Gobbi Hildával. A Kaland háromesztendős sikersorozata után a pesti társaságokban szokássá vált idézni az alábbi Márai-sorokat, amelyeket a színműben Kádár Péter orvostanár szájába adott a szerző: „Az egészségesek sorsa néha reménytelenebb, mint a betegek sorsa.” Ünnepi estém volt tehát október 28- án. Kezemben a színmű kiadásával, amelyet Hincz Gyula rajzai díszítenek, íróasztalomhoz ültem. Feleségem forró kávét tett elém, és néha-néha könnyezve élveztem azokat a veretes magyar mondatokat, amelyeket Márai vetett papírra, amelyekről messze a tengeren túl azt írta naplójában, hogy borzasztó éjszakája volt. Azt álmodta, hogy elfelejtette anyanyelvét... Néztem és hallgattam a darabot, amely arról szólt, hogy az orvostanár élete mű-L __________ vének beteljesüléseként birtokba vehette a neki létesített klinikát. Ebben az ünnepi hangulatban kellett megtudnia, hogy felesége halálos beteg, valamint azt, hogy a professzor kedves tanítványának szeretője lett. Élete tragédiáján, szarkasztikus magatartása vagy talán iróniája segíti át. Feleségét tanítványával, pontosabban tanársegédével küldi el üdülni, hogy legyen tanúja szerelme halálának. Maga pedig azzal a gondolattal foglalkozik, hogy öngyilkos lesz. Közben beteghez hívják. Kezébe veszi orvosi táskáját, majd meggondolva magát, kitárja rendelőjének a várószobára nyíló ajtaját és elmondja a színmű utolsó mondatát: „Kérem a következőt...” Ahogyan Rónay László írta Márairól szóló nagyszerű könyvében „Kitárja a professzor az ajtót és kéri a következő pácienst, mert a magánéletet itt sem lehet alárendelni a hivatalból eredő kötelességnek. De a végzet jele bele van írva szívébe, hiába gyakorolja tovább hivatását, a sebet viselnie kell, s ez annál kínzóbb lesz, minél inkább tudatosodik benne „a megoldás” embertelensége.” A Kaland első előadásainak egyikét 19 éves fejjel magam is láttam. Soha el nem múló élményt jelentett. A mostani előadásban Bács Ferenc, Takács Katalin, Venczel Vera, Mihályi Győző, Miklósy György, Keresztes Éva ugyancsak remekeltek. Csodálatos est volt. Bárcsak tovább tartott volna! I. B. Hétvégi jegyzet A hetvenes évek elején találkoztam egy pécsi magyar-történelem szakos tanárral. Furcsa ember volt. Kissé tartózkodóan ugyan, de lassan megnyílt előttem. Beszélgetés közben eljutottunk a közös, cinkos, néha a cinikus nevetésekig. Történt ugyanis, hogy egy dolgozatot, forgatókönyvet mutatott meg nekem - szinte félve -, amely iskolája egyik ünnepségének tervezetét tartalmazta. A gyerekek öntevékenységére épülő munka volt ez - ha jól emlékszem, egy 30 perces megemlékezésben -, egy mára idejét múlt és eltemetett ünnepre. Mikor átadta elolvasásra, véleményezésre, gyerekes mosollyal csak annyit jegyzett meg: tudod, nem értik az iskolában ennek az egész ünnepségnek az általam képviselt felfogását, üzenetét. Van bajom ezzel otthon, de valahogy megcsinálom. Egy este aztán nyugodtan elolvastam a teleírt lapokat. Radnóti Miklós soraival találkoztam rögtön az elején: „Vagy sárként kell majd tapadnod orvul, / lábat, ha rádlép, nyalogatni puhán / s mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled / és hogy mily becses néked ez emlék! / medália hátadon s az asszonyod / ott a piacon, délidőn róla dicsekszik. / Ha ezt követed élhetsz valahogy, / bólinthatsz meleg ételek fölött / és az esti csöndben leköpheted magad!” Innentől nem volt nehéz felfognom, miről szólt a „történet”. Aki akarta, értette ezt az indítást, egy olyan politikai ünnep alkalmából, amihez enyhén szólva nem oda illőnek, provokációnak ítélték Radnóti sorait. A puha diktatúrában, tartalmas, igényes irodalmi anyaggal elkészített kritika jelent meg iskolai ünepségen a „fennálló” politikusokkal szemben, akik rosszhiszemű megalkuvókat is megtűrtek politikájuk támogatása fejében. Visszaadtam a kéziratot, együtt elemeztük a szellemi ellenállás egyik bizonyítékát a társadalomban jelen lévő képmutatással szemben. Húsz éve lehet már ennek, azóta nem találkoztunk, tán meg sem ismernénk egymást. Mára azonban többször is eszembe jut ez az emlék, kiváltképp most, amikor azt tapasztalom, hogy új vagy régi vezetők irányítása alatt újfent kialakul ez a magatartás. Vajon miért? Létbizonytalanság, munkanélküliség, vagy az ismét elvárt túlzott politikai lojalitás teszi ezt? Radnóti idézett utolsó három sora ma kinek jelent figyelmeztetést, netán szégyent? Igaz, mindenki „belül” számol el magával, mit tesz, hogyan cselekszik. Az egyes ember erkölcsi tartása magaslatokat érhet el diktatúrában is, igazi demokráciában is. Jutott eszembe mindez, Radnóti halála évfordulójának előestéjén.