Kisalföld, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24 / 171. szám
12 KISALFÖLD SZIVÁRVÁNY 1993. július 24., szombat Kortársunk, a szobrász Gondolatok az Ézsiás-művekről Ma már legenda övezi a hajdani Rába Szimpozion győri „csapatjátékát”. Munkálkodásukat együtt kísérte megértő támogatás és tartózkodó ellenszenv. A jeles társaság tagjai mára - műveik révén - múzeumi rangra emelkedtek. A többség következetes maradt az összekötő eszméhez, mások látványos metamorfózison estek át. S saját halottjuk is van Csiky Tibor személyében. Ézsiás István életében különös jelentősége van e csoportosulásnak. Művészi törekvései gyökeres fordulatot vettek a Fajó Jánossal, Haraszty Istvánnal, Nádler Istvánnal közös alkotómunka hatására. Választott mestere, Csiky Tibor elszántságával, tartásával különösen megragadta a társak közül, s életre szóló példával látta el. Az A. Tóth Sándor körében kapott indítás jó alapnak bizonyult, és e két eredőből bontakozott ki saját, a kor szellemiségével párbeszédbe sodródó művészete. Csiky, Nádler, Bohus, Fajó művei állandó kiállításon láthatók a Szombathelyi Képtárban. A társul szegődött s fogadott Ézsiás mintegy félszáz alkotása nagyon otthonosan érezte magát e környezetben. A kostruktivizmus eszméjét sugárzó-közvetítő szobrok, reliefek, szerkezetek eleven kölcsönhatásba kerültek a háttérben elvegyülő munkákkal. S a győri művésztelep későbbi tagjai - Móder Rezső, Horváth László, Várnagy Ildikó - plasztikáival. Tárlata - nem először - foghatóan bizonyította egykori döntésének helyességét. Festőnek készülődve idejében ráébredt, hogy feszítő erői számára nem elég tér a vászon, a papír síkja. A tér és az idő meghódítására tört, a formák új rendjét kutatva, a monumentalitás csúcsai felé igyekezve. A szobrászat mellett döntött, a kor technikai hátterét és formakincsét, anyagválasztékát szerves egységbe rendező konstruktivizmus hívéül szegődött. A tárlat látogatóinak egyike találóan közelítette meg Ézsiás szobrainak lényegét. Röviden kifejtette: „E művészetben rejtőző szellemi és esztétikai értékek birtoklása eleve feltételez némi jártasságot a műszaki tudományokban, az ipari anyagok ismeretében, a megmunkálási technikák sokféleségében és az ábrázológeometriában. ” Közben két csonkolt kockából komponált, alig tagolt hasábot vizsgálgatott, amely könnyed mértani feladatot ültet át anyagba, s általa emeli művészi rangra a szűkszavú tárgyat. Hasonló felfogást, fegyelmezettséget tükröz az alumíniumhasábokból alakított térforma is. A tárlat anyaga jól elkülöníthetően rajzolja meg Ézsiás egyes periódusait. A folyamat - érzékelhetően - az egyszerűségtől a szövevényesebb, a megbomló harmónia felé halad. Lehetséges, hogy az érett férfikor felé igyekvő ember imigyen vet számot környezete, s önnön élete változásaival, a tisztaság, a rend, az egyensúly illúziójával. Szaporodtak az alkotóelemek, a szögletességet, kerekséget átlók, metsződések, áttörések, az egyszólamúságot a dinamizmus váltja fel. A diszharmóniát egy elütő szín, alakzat, vagy idegenül viselkedő anyag erősíti fel. A precíz megmunkálás háttérbe kerül. A szobrokon a maga brutalitásában válik uralkodóvá a talált anyag, a szeszélyes alakzatokat életre hívó vashulladék- csodarabok, idomvasak, elhajított gépalkatrészek, meg a hegesztési varrat - a maga kopottságával, rozsdájával. Hihetetlen leleménnyel építi ezeket új konstellációba. Ézsiás egy korábbi korszakában bensőséges szimbiózisban élt a faanyaggal. A bakonyi faragótábor ezt most újraszervezi,éleszti, a természet közelségével, a feloldó csend békéjével ajándékozta meg. A természetpusztulás réme ismét irányváltásra kényszerítette művészi munkájában (is). Még ugyan fémekből, de mind több organikus elem FREUD egyik, a vicc tudattalanhoz való viszonyát elemző esszéjében idéz (többek között) egy nagyon találó mondatot Kuno Fischer német filozófustól: „A viccjátékos ítélet". Ha ezt a tömör megállapítást mai helyzetünkre próbálnánk ráigazítani, valahogy így szólna: kevesen játszanak, sokan viccelnek, rengetegen ítélkeznek. Persze, mindez irodalmi életünkre értendő, megfelelő felhangokkal. Régóta hiányzik az a játékos humor, amely a századelőn, szellemes eleganciával egyszerre volt tartalmas és szórakoztató is. Sőt, megkockáztatom a kifejezést: tárgyilagos, így nem véletlen, hogy mikor Karinthy Frigyes irodalomtörténetnek, stílusiskolának számító paródiagyűjteményét a kortársak kézbe vették, a legenda szerint nem az sértődött meg, aki benne szerepelt, hanem aki kimaradt, vagyis akit a szerző még ilyenfajta ítéletben sem minősített. Ahogy hét évtizeddel ezelőtt Karinthy, úgy a játékos, humorra érzékeny nyugati magyar költőutód, „ez a hansági Rimbaud, ez a besenyő Kakukk Marci”. Máté Imre (aki egyébként Maglócán született), „széles jókedvében... 51 Nyugaton élő és alkotó magyar költőt parodizál”. Kötetének al-, néha főcíme: így írtok künn. A mű, ahogy annak idején Karinthyé is, az Írói személyiség védelmében született. Előszóként olvasandó „útbaigazításában” (az '56 óta) müncheni szerző írja: kötete a benne szereplőkről „szatirikus utánérzést, átélést" tartalmaz. Az előbb idézett kritikusa, Ribánszky László állapítja meg még: „akin nevetünk, azt egy kicsit már szeretjük is, még inkább azt, aki megnevettet bennünket”. Ez a tétel már csak azért is nagyon igaz, hisz empátia, beleélés nélkül ilyen módon szólni szerzőkről lehetetlen volna. Máté Imre csak arról ír, akit így vagy úgy, de szeret. Az „átélt” szerzőtárs soraiban az órára és a tükörbe nézhet. Kötetének „alcímét” Major- Zala Lajos Svájcban élő költőnek Csonton virág című könyvétől kölcsönözte, így lett e szatíragyűjtemény „Csonton kutya”-ként bejegyezve a nyugati magyar irodalom történetébe. A kötet egyik legrokonszenvesebb jellemzője, hogy válogatását csak egy meghatározó szempont, az érték irányította, hisz művében az ismertebb alkotóktól kezdve a kevésbé ismertekig keresztmetszetet ad a Lajtán túli költészet terméséből. Hosszú ideig „figyeli”, olvassa „áldozatát”. Fel- és kiismer stílusában minden jellegzetes „mozdulatot”. A kiválasztott művek nyomán létrejött új alkotásnak, a paródiának sohasem az a célja, hogy „jól elbánjon” a megcélzott költőtárssal, hanem hogy tisztelegjen „a mű és művész előtt”. Ez a tisztelgés egyben figyelemfelkeltő gesztus is az olvasó felé (ezért kár a hazai írók kisfiús panasza), hisz a nyugati határon túl, Máté Imre sajnos nagyon igaz megállapítása szerint: „ magyar olvasókultúra ez idő szerint még elismerésre méltó mértékben nincsen”. Ezért fontos ezen a csonton ez a kutya, hisz meglelt finom falatait inkább majszolja, aki kezébe veszi, mint bárkinek bármely, az élet kínjaiból született, veretes verseskötetét. Máté Imre azzal, hogy a nyugati magyar irodalom 51 költőjének stílusát, sajátos jellemzőit tollára (nyelvére) vette, nem kisebbet alkotott, mint egy biztonsággal fellapozható karakterlexikont, amiben tudós irodalomtörténész és halandó olvasó is egyaránt ablakot talál az írói lélek „titkai” felé. Persze az irodalmi mélységek illetve magasságok mellett nem szabad megfeledkezni arról a huncut, gyakran vérbő humorról sem, amely a szerző kritikusi ismereteire felteszi az igazán különös koronát. Talán bizonyítani tudja ezt néhány kiragadottan idézett cím is: Költözzünk közös lakásba Uram! (Békés Gellért), Döbbenet gatyaváltás közben (Csepelyi Rudolf), Vénasszonyok fala (Fáy Ferenc), A bambát fektessétek ágyba... (Kemenes Géfin László), Megfejetlen teve (Horváth Elemér), Nyakizmán Tökül unokája (Máté Imre, önmagához sem volt kegyes), Béka a hon horgán (Tollas Tibor). Máté Imre, amikor majd egy évtizeddel ezelőtt, 1984-ben kiadta szatíragyűjteményét, olyan könyvvel ajándékozta meg az egyetemes magyar irodalmat, amely nem páratlan ugyan, de méltó elődjéhez, Karinthy Frigyes „örökifjú” művéhez. Remélhetőleg az „új világban" a hiányt, mulasztást pótlandó hamarosan eljuthat majd a honi érdeklődők kezébe is! Gülch Csaba jelenik meg művein. Csírája már megbújt a Kapcsolat című kisplasztikában, vagy az ívekből, spirálból szerkesztett sárga szobrán. Újabb reliefjein azonban egyértelműen a természetkereső szándék érhető nyomon, így ad választ az erdőpusztulásra, tájrombolásra, gigantomán természetgyilkosságokra, szót emelve az életért. Itt tart most Ézsiás István, a szobrász. Ötvenéves. Tisztes életmű van már mögötte. Hosszú ideje cselekvő részese, szervezője, alkotója e régió művészeti életének. Legjobb munkái azonban beépülnek a kortárs magyar művészetbe. Szombathelyi kiállítása ennek egyik bizonyítéka. Salamon Nándor a Maglócán született Fintorgó ablakok Máté Imre irodalmi paródiái István térplasztikája. Ahogy a szilveszter a be nem tartott ígéretek elhangzásának hagyományos ideje, úgy a nyár a rendszerezésé. A szabadság lehetőséget ad félbehagyott beszélgetések befejezésére, a rohanásban tűrhetőnek ítélt, de bosszantó hibák kijavítására, kijavíttatására, felgyűlt és feleslegesnek találtatott holmik végleges kidobására. S persze az év közben későbbre félretett könyvek és kazetták felkutatására, alapos szemrevételezésére, így e kulturális rovat is tartozásai törlesztésébe kezdhet. Az egyik ilyennek véletlen apropót szolgáltatott egy vasárnap esti koncert a Bartók rádióban. A jelenkori jazz-zongoristák egyik legkiválóbbjának koncertrészletét hallgathatták meg az érdeklődők. Keith Jarrett már többször járt Magyarországon, így nem ismeretlen az improvizatív zene szerelmeseinek. Ez az 1945- ben született zenész az amerikai jazz briliáns tehetsége Charles Lloyd zenekarában szerezte világhírnevét. A kvartettet az tette nevezetessé, hogy egyetlen stílusnak sem hódolt be, de mindet tudta játszani a mainstream-től a freeig. Meginvitálta együttesébe a jazzfenomén Miles Davis is, akit azóta is tisztelettel emleget, de Jarrett már a maga választotta úton akar elindulni. Kiváló komponista. Megpróbálkozik még a szimfonikus zenével is, de nem ez az ő világa. Pedig a billentyűsök az összetettebb komponálás mesterei. Még a könnyedebb műfajokban is. Tessék egyszer figyelmesen meghallgatni a Jan Hammer komponálta kísérőzenét a Miami Vice közben! Külön bekezdést érdemelnek szólózongorás koncertjei. Aki hallotta őt így játszani, talán egyetért velem, olyasmi ez, mint mikor valaki magányosan üldögél a tengerparton, s a kisebb-nagyobb hullámok gyors egymásutánban becsapódnak és elcsitulnak a lábánál. S a gondolatai máris valahol messze járnak. A hullámok pedig lefröcskölik, körbeölelik s jönnek végeláthatatlanul. Jarret úgy is komponálja meg ezeket, hogy magával ragadja hallgatóit a dallamhullámok játékaiba, hogy elkápráztassa, otthagyja és megkeresse hallgatóját. Játszik velünk és értünk. A most hallható koncerten egy másik tehetségéből adott ízelítőt. Hiszen a kisegyüttesben, combóban való játékának is vannak rajongói, s nem is véletlenül. Ebben is egyéni úton indult el, igaz társai sem akárkik voltak, elég Charlie Haden, Dewey Redman, Jan Garbarek nevét említenem a műfaj kedvelőinek. Az ilyen kvalitású muzsikusoknál természetesen szó sincs rögzített vázakon nyugvó kíséretről, nem szólózó és kísérőzenészeket hallunk, hanem egymáshoz alkalmazkodó párhuzamos improvizációkat. Ez az, amit nem lehet megtanulni. Ez a jazz. A koncertet hat éve rögzítették az Egyesült Államokban Gary Peacock bőgőjátékával és a régi baráttal, Jack de Johnette-tel a doboknál. Míg a három kompozíciót játszották, felmerült bennem, milyen jó lenne Győrben is hallani néha legalább a magyar jazz kiválóságait. Aztán eszembe jutott, hogy a múltoriban egy étterem azzal hirdette magát, hogy a hétvégeken náluk élő jazz szól. És hirtelen nagyon megéheztem. Iván Csaba Hullámtörés A zongora Paganinije f Toró István Tanuld túllépni Ráolvasással döntenek, kik utat jelölnek neked, elődeid vesztése benned, és hányszor kell, ó, hegyre menned, hogy völgyet láthass és csodát, szétterülni a fény porát; a szívek nyíló katakombák, titkuk bagóért odaadják annak, ki létedre ráígér s törvénnyel harcol a semmiért -elődeid vesztése...hol van a mindentudó ebben a bírókban? csak ül és pecsenyét pirít, fényes piacról álmodik, bekeni mocsok-oltalom, és párzó állatként rohan, ha kölcsönt kap és kölcsönt ad, kijárva minden iskolát hiszi, már győzött, s vigyorog, pedig nyakán ott a hurok, jön az idő és fojtogat, tanuld túllépni álmodat! _________________________________|