Kisalföld, 1994. december (49. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-30 / 306. szám

8 friSAKFÖLD MOSONMAGYARÓVÁR ÉS KÖRNYÉKE 1994. december 30., péntek Lapszél Drót­ellenség Mindenkinek megada­tik, már akinek telefonja van, hogy annak hívószá­mát titkosítsa. Igen ám, de akkor fennáll a veszély, hogy a jóindulatú embe­rek sem érik el szükség esetén. Igaz, a kiválasz­tottaknak egyébként is il­lik megmondani a számot, s amióta a legegyszerűbb füzetkéből kialakítható re­gisztert feltalálták, az az alkalmi hívóknak biztos támpontot ad, akinek pe­dig igazán fontos, fejből is tudja... Fura módon futottam neki ennek a dolognak, mert dühös vagyok, mi több, dühösek vagyunk, valaki megint csak abban leli kedvét, hogy­­ a szám­lázott forintokkal nem tö­rődve - napjában több­ször is tárcsáz. Már-már személyre szabottan: hol a munkahelyen megcsör­­renő telefonba nem szól bele, hol az otthoni szám bepötyögése után tesz úgy, mint aki néma... Aligha kétséges: a drót végén ilyenkor egy ellen­ség szuszog. Már elment odáig, hogy „zsebkendős” hangon közölje a kinyírás ígéretét, éppen csak a hellyel és az idővel lett adós. Ha mindez nekem szól: magánügy. De itt alig­hanem másról van szó, s nem igazán tudok meg­barátkozni a gondolattal, hogy a „drótellenség” en­nél is tovább mehet. Mert nem tudom, hogy számá­ra hol a határ..? KALOCSAI MIHÁLY Feketeerdő kitüntetettje Még a faluban sem tudják A dunakiliti önkormányzattól telefonált be a minap egy kedves ismerősünk és felhívta a figyelmünket arra, hogy december köze­pén magas állami kitüntetésben részesült Feketeerdő polgármestere. A hírmondó egyút­tal megkért minket, hogy ha vann egy kis időnk, szenteljünk néhány mondatot a jeles eseménynek. A részleteket már magától a polgármester asszonytól kérdeztük meg.­­ A történet úgy kezdődött, hogy ez év ok­tóber huszadikán érkezett egy levél, amely­ben ez állt: „Kuncze Gábor, a Magyar Köztár­saság belügyminisztere tisztelettel meghívja Galambos Jenőné asszonyt és hozzátartozó­ját a Magyar Köztársaság kikiáltásának ötö­dik, az 1956-os forradalom és szabadság­­harc harmincnyolcadik évfordulója alkalmá­ból rendezett ünnepségre 1994. október 21- én 11 órára a Belügyminisztérium központi épületének földszinti nagytermébe.” A meg­hívóban semmi másról nem volt szó, egy ki­csit beteg is voltam, hát lemondtam a rész­vételt. Azt hittem, ezzel minden befejeződött.­­ Kisvártatva aztán jött még egy levél. Eb­ben dr. Szabó Lajos, a Belügyminisztérium önkormányzati főosztályának vezetője gra­tulált a Magyar Köztársaság Arany Érdem­­kereszt Polgári Tagozata kitüntetésemhez, további jó egészséget és eredményes mun­kát kívánva. Ekkor döbbentem meg igazán, de nem volt időm sokáig töprengeni, mert megszólalt a telefon és az egyik ismerősöm azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy a Magyar Közlöny november második­ számában az én nevem is szerepel a kitüntetettek között.­­ Nem volt mit tenni, postafordultával ír­tam néhány köszönő sort a főosztályvezető­nek és diszkréten érdeklődni próbáltam, hogy miért is kaptam ezt az elismerést, amelyet egyébként át sem vettem. A válasz novem­ber végén érkezett meg, eszerint a Köztár­sasági Megbízotti Hivatal felterjesztése alap­jául szeretnék elismerni a falu fejlesztéséért végzett munkámat. Kaptam egy új időpon­tot is: december 14-én vártak a minisztéri­umba. - Mondanom sem kell, nem győztem kap­kodni és persze erre a napra esett a vasutas- és a tűzoltósztrájk is. Az utolsó pillanatban értem oda, nem volt időm még körülnézni se. Épphogy kifújtam magam és már kezdődött a Ceremónia. Összesen tizenketten voltunk vendégek. Ketten életmentő­ kitüntetést kap­tak a szajoli vasúti szerencsétlenség idején tanúsított bátorságukért, s velem együtt négy polgármester és hat jegyző állt még a sor­ban. A meghatottságtól elszorult torokkal vettem át Kuncze Gábortól a Göncz Árpád kézjegyével ellátott emléklapot, az érdemke­resztet és egy szál rózsát. A miniszter nem maradhatott sokáig velünk, a sztrájk miatt el kellett sietnie, de mi még egy kicsit beszél­gettünk és koccintottunk az alkalom tiszte­letére. - Tudnak minderről a faluban? - Nem hiszem, mert nem hangoztattuk se­hol és csak a legszűkebb családi kör volt be­avatva az eseményekbe. A választások ide­jén sem akartam felhasználni, úgy érzem, nem lett volna tisztességes. - Változott valami a kitüntetése óta? - Dehogy, ugyanúgy telnek a napok, mint eddig. Teszem a dolgom, mert ezt várják tő­lem. Első megválasztásom előtt sosem dol­goztam a közigazgatásban, de mindig igye­keztem csinálni valamit a falu érdekében. Kitüntetés nélkül is hálás lennék a sorsnak az elmúlt négy évért, mert nagyon sok segít­séget és szeretetet kaptam a szigetközi pol­gármesterektől, jegyzőktől. Megismertem jó néhány kedves és barátságos embert, s ne­kem már ezért is megérte. Kép és szöveg: RESS MARIETTA Galambos Jenőné Politikamentes tiszteletadás Bensőséges hangulatú ka­tonai ünnepséget tartottak december 23-án, karácsony előestéjén a szolgálatuk tel­jesítése közben életüket vesz­tett katonák tiszteletére az írott­ kőhöz közeli, osztrák ol­dalon felállított emlékműnél. Ez alkalommal felidézték az I. és II. világháborúban el­esett katonák alakját, gondol­tak az orosz hadsereg halott­jaira, a határokon helytálló bajtársakra és a Golán-ma­­gaslaton szolgálattevő hősök­re is. A megható ünnepséget Fried­rich Dialer, a Burgenlandi Fegyveres Erők parancsnoka szervezte meg, s magyar rész­ről meghívta a katonai atta­sét, tiszti karával együtt és dr. Babos Albert ezredest, a szombathelyi határőrség pa­rancsnokát, Tánczos László dandártábornokot és a győri egységek vezetőit. Ausztriát képviselve a hadsereg dísz­százada, a csendőrség, a vám­őrség és a burgenlandi kato­nazenekar tagjai voltak jelen a megemlékezésen. A díszszázad parancsnoká­nak jelentése után először Dia­ler tábornok mondott beszé­det, amelyben említést tett azokról az egységekről és ka­tonákról, akik az I. világhá­ború idején ezen a környéken vesztették életüket. Hangsúlyt adott annak a gondolatnak, mely szerint a honvédség ön­magában párton kívüli és po­litikamentes alakulat, szere­pe akkor kerül előtérbe, ami­kor a politikusok már nem találnak más kiutat a konf­liktusok rendezésére. Az egy­szerű sorkatona a hadszínté­ren azt hiszi, hogy életét egy tiszta, igaz ügyért áldozza fel, pedig halála gyakran értel­metlen, mert a problémákat a tárgyalóasztalok mellett is el lehetne intézni. Ezután Tánczos László vet­te át szót. Méltatta az össze­jövetel nemes szándékait és javaslatot tett arra, hogy a jö­­vőben ezen a napon és helyen minden évben emlékezzenek meg az elesett bajtársakról. Az áhítat perceiben az ima magyarul és németül szállt az égiek felé, a koszorúzás alatt pedig a katonai zenekar az „Ich hatte einen Kamera­den. .. ” kezdetű dalt és a nem­zetek himnuszait játszotta el. S bár a forgatókönyvben nem tervezhették meg előre, az egy­ségek elvonulása után sűrű pelyhekben, némán esni kez­dett a hó... A burgenlandi katonazenekar a megemlékezésen. (Fotó: Horváth Jenő) Lesz gáz! Karácsony előtt kezdődött és még mindig tart a gázmi­zéria Győr-Moson-Sopron me­gyében. Mosonmagyaróvár la­kói kétségbeesésükben már a város polgármesterét, Stipko­­vits Pált is megkeresték, hogy a segítségét kérjék. A polgár­­mester személyesen beszélt Marczali Józseffel, a Totálgáz Kereskedelmi Kft. ügyvezető­jével, akitől jelentősebb gáz­szállítmányra kapott ígéretet. A kft.-nél tegnapra 200, ma pedig 300 darab töltött pa­lack kiküldését tervezték Mo­sonmagyaróvárra . A várható árakkal kapcso­latban csillagászati összegek­ről hallani, Stipkovits Pál ezt is megkérdezte. Az ügyvezető tudomása szerint 625 forin­tért lehet majd palackot cse­rélni. Szomszédvárak Vaj­ka A csöppnyi falu nevét elő­ször 1186-ban említik forrá­sok, akkor Vayka alakban je­gyezték le. A név személynév­ből eredeztethető, s töve azo­nos lehet a Bajka helynév előz­ményével. A baj szó ótörök eredetű, s gazdag a jelentése. A „b” hang könnyen „v” hang­gá változhat, képzésben elég közel állnak egymáshoz. Ennyit jegyzett föl a nyel­vészet Vajkáról. Persze a tu­domány hipotézisei és a köz­ség emlékezete nem mindig egyeznek: Vajka nevét is szí­vesen eredeztetik lakosai Vajk­tól. A falucska neve egyébként csak az elmúlt években ke­rült be az országos tudatba. Azután, hogy 1992. október 23-án elterelték a Dunát, s a település Doborgazzal és Bo­­dakkal együtt az új meder és az Öreg-Duna közé szorult. Elvágva mindentől. Egy vadonatúj turistatér­képet követve keressük a Vaj­­­kára vezető utat. Már maga a térkép is kuriózum. Pozsony­ban jelent meg, s részletesen jelöli a „műtárgy” környékét, az egyes Duna-ágakat, dűlő­neveket. Jómagam nem na­gyon láttam még olyan ma­gyar térképet, amely a Sziget­köz rétjeinek, dűlőinek nevét ilyen részletesen közölné, s je­lölné a Pozsony felé vezető autópálya nyomvonalát is. Eljutva Bősig, elhaladva a még mindig javítás alatti zsi­lipkapu mellett jutunk a mes­terséges „szigetre”. Vajkát el­érve már nem csodálkozunk, hogy egy éve Kesztölcről né­zegetve a tájat, Vajka temp­lomának csak a tornyát lát­tuk. Az egész falu a felduz­zasztott felvízcsatorna „alá” került. Komp köti össze egy ideje a két települést, hogy a munkábajáróknak ne kelljen körbeutazni, azonban megle­hetősen megbízhatatlan a já­rat, ezért is talál nekünk Nagy László polgármester „új” utat visszafelé a csatorna mellett, Dunacsún felé. Ezt az utat vé­gig még térképünk sem jelzi. A magyarországi Dobor­­gazsziget található szemközt, s Vajka is osztozott a „szige­tek” sorsában, sokszor pusz­tította árvíz. Ezek a szigetek - Doborgaz, Cikola, Sérfenyő, Tejfalu - Árpád-kori telepek voltak, de valójában a Pozsony megyei anyaközségek tarto­zékai. E vidék községeit roko­ni szálak kötötték össze, az íróasztalon megálmodott új határvonalak rokonsági, gaz­dasági kapcsolatokat téptek szét. E kapcsolatokat nehéz újraszőni, Vajka azonban nem adja fel, Dunakilitivel törek­szik baráti kapcsolatokat ki­építeni. A falu nem túl elő­nyös arcát mutatta nekünk, azonban el tudjuk képzelni, hogy tavasszal és nyáron mi­lyen szépségekkel ajándékoz­za meg az idetévedőket. Böröndi Lajos Kereszt a település szélén. A község temploma. (Fotó: Balassa Tamás) Nagycsaládosok Bezenyén Novemberben alakult meg Bezenyén a Nagycsaládosok Országos Egyesületének he­lyi csoportja, ifj. Kovács Ist­vánná vezetésével. A harminc­két családból, száztíz gyer­mekből álló szervezet még na­gyon fiatal, de szép múltat tud­hat magáénak. A mosonma­gyaróvári szervezet támogatá­sával, valamint egyéni szerve­zéssel ugyanis már számos rendezvényen és országos kül­döttgyűlésen is szerepelt. De beszéljenek inkább a tények: december 17-én a budapesti állatkertben a Mikulás biro­dalmában jártak a papréti és a bezenyei gyermekek. Ezt kö­vetően december 2-án szintén Budapestre, a Petőfi Csarnok­ba utazott 44 fiatal, hogy szemé­lyesen találkozzon Csepregi Évával, Csongrádi Katával, Korda Beátával, Fábián Évá­val és Szandival A programo­kat a Védőszárny Szervezet, a Máltai Szeretetszolgálat és a Zöldkereszt Mozgalom szer­vezte. December 26-án még egy színházlátogatásra is sor került, amelynek keretében az „Óz, a csodák csodája" című musicalt láthatták. A szép élmények mellett iga­zi meglepetésként hatott a be­­zenyei művelődési házban meg­rendezett Mindenki karácso­nya. Ezt az ünnepi összejöve­telt alapos szervezőmunka előzte meg. Az egyesület le­vélben cégekhez, vállalkozók­hoz fordult támogatásért, hogy apró ajándékokkal tegye em­lékezetessé a napot. A felhí­vás után sokan nyújtottak se­gítő kezet. Az egyesület ez­úton is szeretné megköszönni mindazok közreműködését, akik az önzést háttérbe szo­rítva tettek azért, hogy a be­­zenyei és papréti nagycsaládo­sok karácsonya idén mássá, talán sokkal szebbé, benső­ségesebbé és gazdagabbá si­keredjen, mint eddig volt. B. E.

Next