Kisalföld, 2000. március (55. évfolyam, 51-76. szám)

2000-03-14 / 62. szám

II. Ősi szokás szerint a vízbe fúltat éjjelenként kenyér hátán úsztatott gyertyával keresik. Ha behunyom a szemem, képzeletben néha én is így látom a népet, amely Petőfi után kutat. Millió és millió gyertya százötven éve lobogva visszatükröződik az idő vizén a végtelenség felé, de hiába a kérdő gyermeki szemek várakozása, hiába sok-sok megrebbenő tekintet, mintha egy utolsó rögöt akarnának vetni a fel­ismerendő sírba - hiába, hiába! A heggyé duzzadt kenyér sehol sem áll meg, hogy rajta a gyertyaerdő egy pillanatra fénnyel árassza el a titkos mélységet. Létezik-e gyász és emlékezés a világon, amely ma­­gasztosabb és felemelőbb tudna lenni ennél az örök gyertyafényes lebegésnél, szótlan, de makacs keresésnél? Székelyföldi gyűjtögetésem során ráakadtam egy nagyon szép hászon vidéki népregére és most engedjétek meg nekem, hogy ezt a régi nemes történetet megosszam veletek. Akár hiszitek, akár nem, mégiscsak elmondom nektek, hogy Pető­fi Sándor nem halt meg a segesvári csatatéren. Nem halt meg, hanem elbujdosott. Elsőben a kukoricaföldeken bujdokolt, később bevette magát a hegyek közé, és ott bujdosott a rengeteg erdőségekben meg az égbe nyúló hatalmas sziklák között. Hogy is halt volna meg, mi­kor százan és ezren jöttek meg a segesvári csatából emberek, akik mind onnan menekültek, és akiknél jobban senki sem ismerte Petőfi Sán­dort. Nem is szerette náluknál jobban senki őt, és ők mégsem tud­tak mondani róla semmit sem. Mert nem tudták, mi lett vele. Pedig együtt valának, midőn a kozákok megszalasztották a székely gyalo­gosokat abban a szerencsétlen segesvári csatában. Hát nem is halt meg Petőfi Sándor, a mi nagy költőnk, hanem még ma is él, de ezt csak kevesen hiszik el róla. Amint mondom az előbb, Petőfi Sándor elbujdosott a csata után, bevetette magát a nagy he­gyek közé, a rengeteg sűrűbe, s ott fel s alá mendegélt, hegyről le, völgyből fel, havasról havasra, míg el nem érkezett Kászon vidéké­re. Itt felkapaszkodott a Nemere hátára meg a Lóhavas tetejébe, majd továbbvándorolt a Firtos hegy lábához és mindenüvé, ahol széke­lyek laktak. Ahogy ment, mendegélt felfelé a meredek hegyoldalon, egyszer csak elérkezett ahhoz a nagy hegyhez, amelynek a belsejé­ben a firtosvári hegyi szellem lakott. Ennek a hegyi szellemnek a bar­langja abban a nagy fehér völgykatlanban volt, ahol a sebes Vargyas patak bebújik azok alá a fehér színű sziklák alá, s ott folytatja útját, hogy aztán a Kondáló-kő másik oldalán bukkanjon ismét a napvi­lágra. Ott, abban a szűk völgyben, egy mélységes mély üreg belsejé­ben őrizte a hegyi szellem azt a temérdek sok kincset, amit az idők folyamán a hegyi tündérek gyűjtöttek volt oda össze. Volt aranypénz, ezüstpénz, aranydézsa, ezüstkád, na meg ékszerek, függők, láncok, karperecek és gyűrűk töméntelen mennyiségben. Ott sorakoztak egy­más mellett a barlang legmélyén elhelyezett ládákban, üstökben és óriási cserépedényekben. A hegyi szellem, aki egy gyönyörűséges szép­asszony volt, már régóta figyelte a bujdosó költőt. Nagyon megtet­szett neki szép magas homloka, fekete haja, égő szeme és szigorú alak­ja. Megszerette a költőt és mindenképpen meg akarta szerezni a ma­ga számára. Kibontotta aranyhaját és elkezdte hívogatni, csalogatni be a barlang belsejébe, de Petőfi nem akart bemenni a föld alá, nem szerette a sötétséget. A hegyi szellem ekkor mást gondolt ki, hogy a célját elérje. Tudta jól, hogy Petőfinek minden gondolata a haza sor­sán meg az elveszett szabadságon függ, elkezdett hát beszélni neki a hazáról meg a szabadságról. Olyan színesen ecsetelte a haza sor­sát, s olyan mézédesen zengedezett a szabadságról, hogy a költő tel­jesen megfeledkezett a fenyegető veszedelemről. Ekkor a hegyi szellemasszony megcsillogtatta előtte az aranyakat és az ezüstöket, hogy azokkal csalogassa be barlangjába a költőt. De hiába csillog­tatta az aranyakat, hiába kínálgatta vele, mert Petőfi örökké az elve­szett csata miatt búslakodott, és rá sem nézett a sok kincsre meg drá­gaságra. A szép szellemasszony egy darabig csak mosolygott rajta, majd ily szókkal fordult hozzá: - Hallod-e, te ifjú költő? Hogy visszautasítod­­ ezt a sok kincset és drágaságot, az nagyon jól vagyon. Azonban gon­dold meg csak jól, mennyi ágyút lehetne önteni ezekkel az aranyak­kal, és mennyi katonát lehetne állítani, akikkel legyőzhetnéd az el­lenséget! S ezt mind megszerezheted, ha akarod. Olyan csábítóan mo­solygott hozzá, hogy az ifjú költő nagyon elgondolkodott ezen a nem remélt ajánlaton. Mert ez egyszer a hegyi szellem nagyon eltalálta, igencsak a költő szívéhez szólt s addig-addig kecsegtette ígéretével, amíg becsalogatta Petőfit a bar­langba. Abban a szempillantás­ban azonban, ahogy betette lábát a költő a barlangba, a szellemasszony elzárta a barlang nyílását, és kerek tíz esztendeig nem eresztette ki onnan Petőfi Sándort. Telt-múlt az idő és a szegény lépre csalt költő addig szomorkodott, addig bánkódott a szellemasszony rabságában, amíg a sok búsulás­­ba bele nem betegedett. Leromlott állapotát jól látta a szellemasszony is és azt is tudta már, hogy nem képes felvidámítani, ezért úgy gon­dolta, hogy tíz esztendő elég idő arra, hogy elfelejtse mindazt, ami a nagyvilágban történt, hát kieresztette Petőfi Sándort sötét barlang­jából. Petőfi, kiszabadulván a szellemasszony rabságából, afeletti bá­natában, hogy a kincsekből nem tudott ágyúkat önteni, soha sem tért haza szülőföldjére, hanem azóta is bolyong a nagy hegyek között. Előszedi papírjait, ceruzáját, gondolkodik, majd róni kezdi a soro­kat, verseket, amelyeknél nincs szebb ezen a nagy világon. Ha pa­pírjait teleírta, apró darabokra tépi és szélnek ereszti őket. Aki látja őt hófehér hajával, lobogó köpenyében, annak összefacsarodik a szí­ve bánatában. Amerre elhalad, a népek lehajolnak mögötte a föld­re, megsimogatják a lába nyomát, hogy ne okozzanak fájdalmat a Kár­pátok bujdosó szellemének, Petőfi Sándornak. Csíkszereda, 1993- Elmesélte: Küsmödi Ignácz (68 éves) Lejegyezte: Búzás Lilla Kenyér hátán úsztatott gyertya _jj? MÁRCIUS 15. ___ Tárgyak üzenete Ódon sírkertek friss virágai Sétálj el a múzeumig. Nyomd le öreg kilincsét, lépj rá a fapadozatra. A kopott lépcsőin haladj felfelé. Mennyien jártak-keltek e helyen!Jusson eszed­be, hogy egykori győri polgárok lába nyomában haladsz. Milyen hangos volt egykor ez az épület! Mára megcsendesült. Bocsáss meg, ha a sírkert csend­je jut eszembe róla. Öregek a megmondhatói, hogy a sírkert lehet szép, ha fejfái és egyéb kellékei, díszei gondozottak. Ez a hely ilyen. Szeretem a sír­kerteket. A múlt alakjai köszönnek nekem. Szeretem azért is, mert különle­ges parcellái vannak. Ünnepi alkalmakkor, évfordulók idején követelően hí­vogatnak a múzeum relikviái. Ezernyolcszáznegyvennyolcé olyan relikvi­ák, amelyek előtt időzni érdemes. Fenséges az egykori Fő tér, kedves a néhai tűztorony makettje, amelynek csúcsán kétfejű sas helyett nemzetiszínű zász­ló díszeleg. Lukács Sándor kormánybiztos kiáltványa kissé megsárgult, de olvasható. Díszes a nemzetőrcsákó. Egyértelmű, hogy Győr elkötelezte ma­gát a haza és haladás mellett. Látható a vitrinben Szini Sebő kardja, aki­ről Jókai Baradlay Richárd alakját mintázta. Elöregedett, ódon kokárdá­kat is őrizget ez a sírkert. Finomlelkű honleányok varrhatták! Muzeológus barátom mondja, hogy pontosan nem tudható, hogy kinek a keze munká­ját dicsérik. A múlt században, a forradalom után a polgári és honvéd­egyletek tagjai aprólékos munkával gyűjtötték a dicső harc relikviáit. Ado­mányként jutott az egylet, később a múzeum birtokába Vécsey Károly tábor­nok búcsúlevele. Ő az az aradi vértanú, akivel utoljára végzett a tizenhár­mak közül a hóhér. Nagy idők nagyszerű tanúi. Szeretjük, ha telketek ma­gasból megérint bennünket, itt, e földön járó mai embereket. Zenél a csend e sírkertben, a tárgyak virágként pompáznak szemünkben. Negyvennyolc úgy érint meg bennünket, mint a tavasz első fuvallata a természetet. Színei örök pompában ragyognak a sírkertek ódon halmain. V. L.­ ­ Kmetty György és Színi Sebő kardja a múzeumban. Fotó: Szűk Ö. ■ A tűztorony makettje. ■ Győri nemzetőrök 1848-ban. ■ Nemzetőrcsákó. ■ Vécsey tábornok búcsúlevele. 2000. március 14., kedd Gyere, pajtás, katonának! A történelmi emlékezet dokumen­tálható nemcsak szóval, írással, tár­gyakkal, hanem dalokkal is. Erre hívta fel a figyelmet dr. Barsi Ernő nyugdíjas főiskolai tanár, ismert nép­rajzkutató, amikor a Melodiárium Kamarakórus CD-lemezének bemu­tatója alkalmával arról beszélt, hogy Horváth József hagyatékában értékes énekek maradtak. A dallamok ér­zékletessé teszik ezernyolcszáz­negyvennyolc hangulatát. „A Kossuth-nótát ugyan nem je­gyezte fel Horváth József, valószínű­leg annak közismertsége miatt, de abban a Győrben, mely Kossuth La­jost 1848. október 21-i látogatása­kor harangzúgással és virágesővel fogadta, ennek a dalnak sokszor el kellett hangoznia - emlékeztetett dr. Barsi Ernő.­­ Később Limbay Elemér Magyar dalalbumában nyomtatásban is megjelenik. A győ­riek Kossuthoz való hűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy amikor 1848. december 27-én a császári csapatok bevonultak a városba, a Kossuth-kutyáknak­ titulál­ták a lakosságot. Ecker János fel­jegyzése szerint Rohonczky császá­ri biztos 1849 júliusában büntetés­képpen 98 köztársasági érzelmű, Kossuth-párti városi polgárra vetett ki kemény hadisarcot. Ecker 1849. december 26-i naplóbejegyzésében 120 olyan győri személy nevét örö­kítette meg, akik főszerepet játszot­tak az 1848-as forradalomban és sza­badságharcban. A névsorban a ma­gyarok mellett Edl, Schreicher, Spath, Hetsch, Zittritsch, Reichütter és más német nevekkel is találko­zunk, ami azt mutatja, hogy a hala­dás hívei nemzetiségi hovatartozás­ra való tekintet nélkül együtt harcol­tak a magyar szabadságért.” Barsi tanár úr emlékeztetett arra, hogy a 1848-49-es szabadságharc Győrött énekelt dalaiból szinte ke­resztmetszetet ad egy akkori győri di­áknak, Horváth Józsefnek Dal Füzér címmel feljegyzett kéziratos gyűjte­ménye. A gyűjteményt 1847. decem­ber 5-én kezdte írni. Nehéz időben, amikor a dalban, versben vigaszta­lást keresett az ember. Míg a dalokat, verseket jegyzi, lejátszódik a márci­us 15-i forradalom, ezért Petőfi Talp­ra magyarja is bekerül a gyűjtemény­be. Győrbe látogat Kossuth Lajos 1848. október 21-én, beszédet mond a városháza erkélyéről, s a város ki­nyilvánítja hozzá való hűségét. Győr azonban közel van Ausztriához, a honvédsereg által védett magyar te­rület nyugati szélén, s a szabadság­­harc alatt ötször cserél gazdát. Nem csoda, ha az optimistább hangvéte­lű szabadságharcos dalok itt nem csendülnek fel olyan gyakran, mint az ország keletebbre eső részein, s nem is kerülhetnek lejegyzésre. A dalgyűjtemény elejére írott rövid versecske is inkább az itt élő embe­rek nyugtalanságát sejteti. A messze jövendőt / Aggódva ne nézzed, /Hosszú örömekre/Mi kur­ta az élet! A bevezető sorokat követő „Vezér­hang” azonban a kilátástalanságon, korán is átsütő mélységes hazasze­retetről vall, mely akkor az itt élők többségének szívét eltöltötte: Borús hazában kincs minden ke­bel/Melly érte buzgó érzeményre gyűl, / Melly érte hangzik, minden szó becses,/ Minden könnyű szent, melly miatt hull. A gyűjteményben feljegyzésre ke­rülnek Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Erdélyi János, Kisfaludy Károly, Czuczor Gergely, Petőfi Sándor versei, az akkor éne­kelt népi, félnépi dalok, a győri szín­ház műsorainak legkedveltebb szá­mai, s olyan dalok is, melyeken ke­resztül szinte végigkövethető a sza­badságharc eseménysorozata a be­vonulástól, katonai menetnótákon át az elbukást sirató dalokig. Ezért a gyűjtemény darabjain át idézhetők a szabadságharc Győrött is felhang­zó dalai. VARGA L. ■ Dr. Barsi Ernő

Next