Kisalföld, 2008. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)
2008-09-27 / 227. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET MINDEN SZOMBATON SZERKESZTI: WERNER KRISZTINA • 2008. SZEPTEMBER 27. NAPI MELLÉKLETEK: Hétfő: A PÉNZ BESZÉL Kedd: GYÓGYÍR Szerda: LÉGYOTT Csütörtök: BIZALMASAN Péntek: KISVADFÖLD www.kisalfold.hu Tíz éve halt meg Horváth Ede, a győri vagongyár legendás vezérigazgatója SZEKÉRREL MENT AMERIKÁBA A MAGYAR KORONÁÉRT EMLÉKEZÉS__________ GÜLCH CSABA________________ Tíz éve - 1998. szeptember 25-án - halt meg Horváth Ede, a vagongyár legendás vezérigazgatója, akinek hamvait kérésére repülőgépből szórták szét hajdani_________ „birodalma” fölött. Az évforduló alkalmából özvegye osztotta meg lapunkkal személyes emlékeit.___________ A „FÉRGES” SZILVÁMMAL FOGTAM MEG Minden bizonnyal sokféle (többnyire néma) emlék él róla. Mást mesélnének a gyárvárosi haverok, iskolatársak, a gyarmatiak, másként idéznék alakját közvetlen kollégái, más cifra történetekkel rukkolnának elő a vagongyári szerelde munkásai. Megint mást említenének az 1945 utáni, ellentmondásos történelmi korszak hozzá hasonlóan meghatározó szereplői. Horváth Ede halálának tizedik évfordulóján özvegye osztotta meg lapunkkal emlékeit. „Tizenöt éves koromban ismertem meg. Leventeként sorban állt társaival, én elszaladtam előttük, és mint utólag kiderült, akkor megfogadta: »ez a lány lesz a feleségem«. A győri bombázások alatt Gyarmatra költöztek. Édesanyja akkor már nem élt, apjuk viselte a hét gyermek gondját. Ede vonattal járt dolgozni Győrbe, én Csanakon szálltam fel, így majd mindennap láttuk egymást. Egy alkalommal - barátnőim biztatására - idegkúráltam szilvával, amit a szelet kenyér mellé, ebédre vittem. Előbb bemutatkozott, és csak utána fogadta el a gyümölcsöt... Később, mikor már házasok voltunk, gyakran emlegette nevetve, hogy a »férges« szilvámmal fogtam meg... Négy évig udvarolt nekem, legtöbbször biciklivel járt hozzánk Csanakra. Negyvenkilencben házasodtunk össze... Rajongásig szerette az édesanyját, gyakran ment hozzá ki a temetőbe. Egy alkalommal sírjánál állva megfogadta, hogy nem táncol többet, csak a lakodalmunkon. Mivel csak esküvőt tartottunk, lagzit nem, így ez elmaradt.” HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL Horváth Edéné elmesélte, hogy férje édesanyja törökbálinti sváb lány volt, így a családból 1946-ban sokakat Németországba telepítettek. A Nyugatra szakított rokonok csábították az akkor huszon-egynéhány éves fiatalembert, hogy szívesen fogadják, menjen ki, csináljon ott karriert. „Édesapja, minden más lebeszélő szentencia helyett elmondta Öcsinek - így hívták a családban - a Szózat első versszakát... Jóval később hívták Amerikába is, hívták Budapestre miniszternek, de ő mindig azt válaszolta: »majd megbeszélem a feleségemmel«, ami azt jelentette, hogy itthon marad... Sok más mellett érdekes ajándéka a sorsnak, hogy számos párhuzam volt az életünkben. Mindketten nagy családból jöttünk, ők is, mi is heten voltunk testvérek, mindketten középső gyermekként születtünk. Mindegyikünk élménye, hozománya volt a szeretet, a családot összetartó legfontosabb erő... A férjem kemény embernek tűnt, de mivel én közel fél évszázadot éltem vele, tudom, nagyon nagy szeretet lakozott a szívében.” NAGYAPJA HIDROPLÁNOKAT TERVEZETT Szerette a rendet, igényes ember volt, erről számos, ma már legendás történet kering, így például arról, mikor egyik munkatársának a kopott ing helyett újat ajándékozott, mellé egy elegáns nyakkendővel, vagy körömvágó ollót egy másik „szakinak”. „Hogy valaki vasesztergályosból eljusson a vezérigazgatóságig, ahhoz nagy erő, önfegyelem kellett. Miként ahhoz is, hogy a munka mellett elvégezze a műszaki egyetemet. Amikor tanult, mindig elvittem sétálni a gyerekeket, hogy ne zavarjuk, mert ő csak ötösre akart vizsgázni. Neki a pihenés is munkával telt. A kertben, a szőlőben, a ház körül. Vasas létére majd minden famunka, a lambériák, a mennyezet faborítása, a kerti galéria is mind-mind az ő kezét dicséri, de maga ásta ki a gázvezeték árkát is. Ez valamiféle családi hagyomány volt náluk, hiszen apósom nyugdíjasként faragni kezdett, fából, csontból készített gyönyörű szobrokat. A férjem nagyapja pedig hidroplánokat tervezett... Ede mindig azt mondta: »Ha becsukom a kaput, az utcaajtót, megszűnnek a gyári gondok.« Persze nem tudta felejteni azokat, de mikor - mondjuk - szőlőkapálás közben beszélgettünk, vagy csak »úgy« végigsétált a kerten, kicsit oldódott benne a feszültség." KOSSUTH-DÍJAS SZTAHANOVISTA Az országos hírű sztahanovistából 1950-ben Kossuth-díjas - ebből vették ménfőcsanaki házuk telkét - vasesztergályos, majd néhány év múlva a Győri Szerszámgépgyár igazgatója, 1963-ban a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója lett, amelyből Horváth Ede „varázsolt” jelentős, világhírű vállalatot. Természetesen pozíciójában - bár a családi hagyományt követve szociáldemokrata érzelmű volt - az MSZMP-tagságot sem kerülhette el. Özvegye szerint erről mindig hangsúlyozta: nem neki kellett a párt, hanem ő kellett a pártnak. „Ritkán hajlott a kompromiszszumra, soha nem volt megalkuvó. Akinek tudott, segített, mégis úgy tűnik, szinte teljesen megfeledkeztek róla... Nagyon nehéz megbékélni azzal, hogy alig kerül szóba a neve, még azok számára is »kellemetlen« őt említeni, akik annak idején munkatársai voltak, akikkel együtt tevékenykedett a korabeli gazdasági és politikai életben, így Horváth Edéről mindig megfeledkeznek, mikor például a Szent Korona visszatérését idézik fel, pedig ő is az Amerikába látogató magyar küldöttség tagja volt. Fénykép is készült róluk, viccelődni is szoktam vele, hogy Szekérrel ment a koronáért, ugyanis Szekér Gyula, az akkori miniszterelnök-helyettes vezette a tárgyalódelegációt. VÉGZETES HUPPANÁS A FÜRDŐSZOBÁBAN Horváth Ede a rendszerváltás előtt - 1989-ben - nehéz, kritikus időszakot élt át Családjával rendszeresen - szinte naponta - összeültek megbeszélni a történéseket Fájdalommal adta be a felmondását. „Nagyon megviselte, ami történt. Főleg arra nem számított, hogy a »változásokat« vele kezdik a vagongyárnál, vele, aki annyi mindent tett a vállalat sikeréért... Nagyon megviselte az aggódás, hogy nem tudott segíteni... Látta, hogy mi lesz a gyár vége... Lemondása után fizikálisan már nem volt ott, de lelkileg soha nem tudott elszakadni a Rábától élete végéig... A halála előtti napon is még keresték telefonon, hogy tanácsot kérjenek tőle. Elhárította. Cementet hozott, valamit javítani akartunk az udvarban. Egyedül akarta kivenni a kocsiból, de mondtam neki, hogy nem, hiszen eddig is közösen csináltunk mindent a ház körül, most is. Nem tudtam rábeszélni, hogy pihenjen... Valami munkába kezdett, egyszer csak hatalmas huppanást hallottam... Elesett a fürdőben, megütötte magát... Nem engedett mentőt hívni, csak este... Nem lett jobban, ez volt a vég!” HORVÁTH EDE A RENDSZERVÁLTÁS ELŐTT - 1989-BEN - NEHÉZ, KRITIKUS IDŐSZAKOT ÉLT ÁT. CSALÁDJÁVAL RENDSZERESEN - SZINTE NAPONTA - ÖSSZEÜLTEK MEGBESZÉLNI A TÖRTÉNÉSEKET, MÍG VÉGÜL ÚGY DÖNTÖTT: ÖNKÉNT ADJA BE A FELMONDÁSÁT. Emlékező családtagok: az özvegy és lánya, Borcsa. A „KISLÁNY” EMLÉKEI Horváth Ede lánya, Borcsa is számos szép emléket őriz édesapjáról. A „boldog idők”-ből a vidám hévízi kirándulásokat, a hangulatos családi ünnepeket. Ahogy fogalmazott: „Apu minden keménysége ellenére folyamatosan viccelődő, jókedvű ember volt. Ezt az oldalát kevesen ismerik. Kevesen tudják róla, miként örült az unokák születésének, miként rajongott értük. Azt mondják, nagyon hasonlítok rá, nem csak a vonásaimban, hanem a természetemben, elveimben is.”