Kisiparos, 1936 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1936-01-25 / 1. szám
XVII. évfolyam, 1. szám, Miskolc, 1936. január 25. KISIPAROS GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP, A MISKOLCI IPARTESTÜLET HIVATALOS LAPJA Főmunkatárs: Szerkesztésért és kiadásért felelős: Szerkeszti: KOVÁCS LAJOS Dr. KOVÁCS ELEMÉR STIMM LAJOS ipari, elnök ipari, jegyző, az IpOSz fb igazgatója Új faunába** a xílyi Attakon... Nem hivalkodás, vagy divat az, hogy újságok időnként új arcot vesznek fel. A „fejléc” elkopik, a tapasztalat célszerűségi szempontból betű- és formaváltozásokat indokol, a kalkuláció beleszól a külsőségekbe is, a döntő szempont: minél többet, minél olcsóbban — és az esztendők során megszokott újság új ruhában jelentkezik. És ilyenkor hirtelen észreveszi az is, aki eddig talán nem vette volna észre, a szerkesztő is észreveszi, meg az olvasó is, hogy a lapnak — tradíciója van. Tradíciója van abban a sokat emlegetett, elkoptatott formális értelemben is, ahogy az emberi természet bizonyos idegenkedéssel fogad a megszokott helyett valami szokatlant, — de tradíciója van a valóságos értelemben is. A lap eszmei tartalma, iránya, célkitűzései megszokott formához kapcsolódnak és az olvasó gyanakvással veszi kezébe a lapot, amelyet külső megnyilvánulásában nem ismer fel. A gyanú gyakran indokolt is, a különböző külső változások olykor belső fenntartásokat, külső kényszereket és elkanyarodásokat lepleznek ilyenkor megjelenik a sablonos s megnyugtató vezércikk: „új formában a régi utakon”. — Ez már aztán valóságosan divat, majdnem hogy konvenció. A lap csinálói megismétlik mindazt dióhéjban, amit esztendők alatt írtak, vagy írniok kellett volna és megnyugtatják az — okkal, vagy ok nélkül — aggódókat: az új formában is a régiek vagyunk... Rögtön az elején azzal kellett volna kezdeni, hogy az új köntösben megjelenő Kisiparosnál minderre semmi szükség nincs. A Kisiparos sohasem volt „újság” abban az értelemben, hogy a modern társadalomtudomány az újság fogalmát meghatározza. A Kisiparost sohasem egyesek, vagy érdekcso ÉVI JELENTÉS a Miskolci Ipartestület 1935. évi működéséről A „tisztes ipar”, amelyről a most letűnő generáció még itt-ott fájó merengéssel beszélni szokott, — ahogy különösen ezt a két szót apáink kiejtették, amit ebben a két szóban éreztek és értettek: — az bizony jórészt a múlté. Maga alá temette a kapitalizmus kultúrája, — talán mindörökre, a feltámadás minden reménye nélkül. Nem is csoda. Amióta a mindennapi kenyér és az emberi verejték tisztára azonos fogalmak, azóta szokás ugyan a munkát boldogítónak, nemesítenek, sőt szentnek is mondani. — csea, kapitalizmus kultúrája megtűri a cinizmust is: nagyon kevés ember mondhatja tiszta öntudattal, hogy kínos munkája révén elegendő kenyere is van. Hol itt a hiba? Kevesebbet dolgoznának az emberek? Vagy a munka ellenértéke életet, kultúrát, nyugalmat nyújtó javakban annyira devalválódott volna, hogy mind szerényebbre kényszerül az „élet”, alacsonyabbra a kultúra, hiányosabbra a nyugalom. Hiszen mindennek léptennyomon az ellenkezőjét is látjuk. Van tobzódó jólét is, mohó falánkság is, túlfinomult kultúra-majmolás is, feszengő kényelem is az élet szeretete körül. Hát ez mi? Ez a fény a borzalmasan nagy árnyék mellett. A kapitalizmus kultúrája, amelynek — annyi minden mellett — a „tisztes ipar” is áldozatul esett. És itt belesötétül egész életszemléletünk, ha arra gondolunk, hogy társadalmunk eme betegségének a főfészke még csak nem is materiális, hanem lelki és erkölcsi okokban keresendő. Már-már arra gondolunk, hogy társadalmunk egy jó része elvesztette a lelkiismeretét, a minimális emberi jó iránti érzékét és a munkában nem a szolidalizmus legfőbb szimbólumát, a haza és emberszeretet egy darabkáját látja, hanem a szívnélküli önzés eszközét. Ez a betegség a biztos halált jelentené, ha a beteg szerkezet még meg nem támadott részei — hála Istennek — hatványozott ellenálló képességgel nem küzdenének a további infekció ellen és nem lennének ma már szakavatott orvosai is ennek a beteg társadalomnak, akik — ha kell — radikális eszközöktől sem irtóznak, hogy a pusztító kórt lokalizálják. A magyar ipartestületi intézménynek s ebben a mi testületünknek a félszázados határkőnél (nyugodt öntudattal mondhatjuk, hogy a magyar társadalomnak ilyen etikailag kifejezetten egészséges része még mindig az iparos osztály. Ezt az osztályt sem a megváltozott gazdasági erkölcsök, sem a politikai védiőgazdálkodás szélsőségei nem tudták megtéveszteni. Minden vágya, minden eszménye, hangya serénységgel dolgozni a polgári függetlenségért, amely minden időben — most pedig hatványozottabban — a tisztes élet igen lényeges feltétele. Erről beszélnek a jelen, az 1935. évről szóló jelentésünk adatai és reflexiói is. Különösen a reflexiói. Ha már a mostoha sors nem adta meg nekünk, hogy iparosságunk gazdasági, művelődési és társadalmi előhaladásáról, jól kézben tartott munkaprogramok alapján, adatokkal számolhassunk be, legalább reflexiókban vetítjük az iparosság lelki szeme elé a kisipar és az egyetemes nemzetgazdaság viszonyát, kimeríthetetlen bizakodástól hajtott küzdelmeit, kemény megpróbáltatásait, keserű csalódásait. Ezek a reflexiók évről-évre azt kívánják demonstrálni, hogy az iparosság tisztában van sorsával, jelentőségével, világos józansággal látja a bajokat és a teendőket; nem csupán életösztön.-