Együttműködés, 1981 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1-2. szám
Január 24-én tartotta ünnepi egységgyűlését a kiskunfélegyházi munkásőrszázad. A szabad szombaton kissé lustán éledező város kora délelőtti képe még semmit sem árul el, de amint közeledünk a Bács-Kiskun megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz, mind több embercsoportot látunk arrafelé haladni ünneplőben. A kapu alatt csillogó szemű munkásőrök fogadják őket, szürke egyenruhájuk most tűzpiros és aranyszín kitüntetésektől világos. Bent zsong a nagyterem, ám mikor az ajtajában megjelennek már az elnökség tagjai is, egyszerre várakozással teli csönd lesz, majd pattogó vezényszavak hangzanak el: „Fogadás középről, munkásőrszázad, tisztelegj!” és fölcsendült a Rákóczi-induló. Azt is munkásőrök áteszik. Ismét néma csönd „Kovács József századparancsnok-helyettes jelentem: a Mártonffy Ernő önálló munkásőrszázad az egységgyűlésre készen áll.” A díszemelvény fölött a munkásőr-eskü záró mondata olvasható: „Fegyverrel, munkával, felvilágosító szóval, mindig szocialista hazám felvirágoztatását szolgálom!”. A nemzetiszín drapériás asztalnál helyet foglal az elnökség, melynek soraiban, Bibok Kálmán városi munkásőrparancsnok társaságában, ott van Terde Dezső, az MSZMP Bács- Kiskun megyei Bizottságának titkára, dr. Cserháti László, a munkásőrség megyei parancsnoka, Pilinyi Sándor, az országos parancsnokság képviselője, Sztanojev András, az MSZMP városi bizottságának első titkára, dr. Dobos Ferenc, a Kiskunfélegyházai Városi Tanács elnöke és vállalatunk vezérigazgatója s párttitkára, Tóth György és Füredi Imre is, akiket Tiszafalvi László városi rendőrkapitány, az egységgyűlés levezető elnöke üdvözöl. Velük szemben, a díszegyenruhás munkásőrök fegyelmezett széksorai előtt és mögött a meghívottak, a század bázisát adó munkahelyek vezetői és a családtagok, akiknek jelenléte a katonás vezényszavak közepette is meghitté teszi az ünnepélyt. Az esküre váró újoncok mögött vörösnyakkendős úttörők figyelik tágra nyílt szemmel s füllel az eseményeket — ők a Batthyány Általános Iskola »munkásőr alegységének« képviselői. Most éppen más iskolabeli társaik énekét hallhatják: »Nem vagyunk mi fényes úri hadsereg... « »Hej, munkásőrnek egy baja. Miért nincs három élete? Egyiket a pártnak adja, Másikat a párja kapja, Harmadikat legjobb fegyvere... « »Jó időben, rossz időben ...« »Éjjel vigyázunk, Munkába állunk reggel, Ha ébred a gyár »Ha őszül is a hajad, elvtárs, De bátor szíved ifjan ég ...« Megannyi igazság szól ezekből a munkásőr-dalokból, s amíg az emelvényen Bibók századparancsnok tömör mondatokba fegyelmezett jelentését mondja, újra meg újra visszacsendülnek fülünkbe a gyermekkórus sorai is. Felidézik a nehéz időket, amikor 24 évvel ezelőtt ez a valóban nem fényes úri hadsereg kibontotta a munkásosztály zászlaját; aztán az első felvonulások amelyeken először tűnt fel a munkásoveráshoz hasonló egyenruha, hogy aztán minden nemzeti és mukásünnepen hirdesse a párt győzelmét; de a kevésbé ünnepélyes és látványos hétköznapi feladatokban is. Olya emberek a munkásőrök — hallom innen is, onnan is —, akikre mindig mindenben, ami a köz ügye, lehet számítani; akik önkéntes fegyelemmel és önfeláldozással végzik vállalásaikat, sokszor messze előre mutatva példát szocialista erkölcsben, magatartásban. Persze azért csupa hús-vér ember valamennyi, aki most a beszámoló hallatán épp úgy elpirul az örömtől, mint bárki más, s el is sápad, amikor az ünnepi gyűlés színe elé kell lépnie, hogy átvegye a kitüntetéseket. Emlékek támadnak föl benne is: a kiképzés próbára tevő feladatai, gyakorlatok veszélyei és az olyan nehéz idők megpróbáltatásai, mint az emlékezetes nagy tiszai árvíz volt; vagy a szolgálatba indulás hajnali órái, mikor a felesége gyorsan útravalót pakol, s a gyerek, ha a neszekre fölébred, álmos pillái mögül is büszkén s irigyen néz az apjára; egyegy felvonulásra emlékezik, díszőrségre a zászló mellett vagy a társaival való tanulás perceire ... Ezeket jelenti az az egyszerű mondat, amely parancsnoka szájából épp most hangzik el: — Titkár elvtárs, jelentem, hogy a Mártonffy Ernő önálló munkásőr-század a szocialista munkaversenyben vállalt s a szolgálatban kapott feladatait 1980-ban is becsülettel teljesítette. Megyei parancs adja tudtul, hogy a kiskunfélegyházi munkásőrszázad nyerte el Bács-Kiskunban a legjobb egység kitüntető címet, s vele immár negyedszerre a serleget, melynek most már birtokosa is marad. Felzúg a taps. A bejelentést háromszoros hurrá köszönti. Aztán sorra állnak elő a század legjobbnak bizonyult egységei, parancsnokai és munkásőrei. Egyetlen tömör mondatban veszik tudomásul az elismerést: »A dolgozó népet szolgálom!« Büszkék lehetünk mi is: az április 4. Gépipari Művek neve mindannyiszor felhangzik az övéké mellett. A legjobb szakasz parancsnoka, Bálint István és helyettese Papp József is itt dolgoznak, de nyertes rajok parancsnokai és sok tagja is. Üdvözlő beszédek hangzanak el a megyei és a városi politikai vezetők részéről, akik ezekben a pillanatokban sem feledkezhetnek meg róla, hogy figyelmeztessenek: az imperializmus megújult erővel támad. A munkásőr-század zászlaja a Himnusz hangjai közben ebben a komoly percben hajol az esküre emelt öklök fölé, hogy még nagyobb súlyuk legyen, a szavaknak: «■... Mindenkor, bármilyen körülmények között, vállalva minden megpróbáltatást... Ha kell, életem árán is ... « — mondják parancsnokuk után az eskü szövegét az újak. Előre lép egy leszerelő munkásőr, s fegyverét fogva szól a vele szemben álló frissen felavatotthoz: «Kedves Elvtárs! A párt és a munkásosztály megbízásából tíz évvel ezelőtt vettem át ezt a fegyvert...« Társa a nyakába akasztja, s ígéri, hogy ő is becsülettel és hűen teljesíti a megbízatást. A zászló elé térdel, megcsókolja, mielőtt visszalép sorába. Ismét néma csönd honol a teremben. A férfiarcok komolyak és elszántak. Valami furcsa történik ezalatt velünk: az ünnep apró szertartásai, az egyébként talán jelentéktelennek vélt mozzanatok — egy zászlószegély-libbentés, egy tisztelgés, egy izgalomtól megbicsakló hang az eskütevő ajkáról — hirtelen idegpályáinkon fut végig. Néhány pillanat az egész, s a Rákóczi-indulóra ismét felocsúdunk. * * * Lassan véget ér az ünnepély hivatalos része. A résztvevők munkahelyek szerint baráti és családi kompániákba csoportosulnak az asztalok köré. Abroszra kerül a párolgó tányér is, elhangzik a pohárköszöntő, keringőkbe vált a zenekar. Jókedv és zsivaj kaverodik. Bibók Kálmánnal, a Kiváló Parancsnok kitüntetés friss tulajdonosával (hivatásos munkásőr most kapott ilyet először a megyében) szeretnék beszélgetni, de alig futja többre néhány szónál ebben a zajos hangulatban. — Legjobb bázisüzemünk a KVG. Elnézést, hogy nekem még erre a névre jár a nyelvem. Nem véletlenül kapott emlékérmet Füredi elvtárs, Makány elvtársnő, és Barna László, a gyár hármas alapszervezetének párttitkára a munkásőrséggel való jó együttműködésért. A beiskolázás rendszeres, folyamatos. A legszervezettebb munkáskollektíva a városban. Az emberek összefogása példás. A parancsnoki állomány zöme is közülük kerül ki... Folytatná, de újra meg újra hozzálép valaki, gratulál néhány kedves szóval. Illetlenség volna tovább maradnom. Másfelé állok. Bujdosó Imrébe botlom éppen. Megszámolom: tíz jelvény díszeleg a mellén: két kiváló munkásőr, két MHSZ- kiváló. Munkaérdemrend ezüst és az öt, tíz tizenöt s húszéves szolgálatért kapottak. — Huszonötig nem adom föl. — Hogyan lett munkásőr? — A sorkatonai szolgálatot a karhatalomnál töltöttem, a megrázó 1956-os események ott értek a tiszthelyettesi iskolán, társaim közül többen életüket vesztették. Ez az élmény meghatározó volt számomra. — Ön csoport- és szocialista brigádvezető, a vállalati tartalékos klub titkára, 1975 óta az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának is tagja: hogyan győzi energiával és idővel? — Ha az ember elér egy szintet, akkor már könnyebb lépni előre és másfelé is. Az se mellékes, hogy a feleségem is hasonló beállítottságú. Füredi Imre, a vállalati pőtitkár első szava is az, hogy a munkásőrökre mindenben lehet számítani. — Harminchárom munkásőr dolgozik a gyárban. Munkájukat nemcsak a századparancsnokság, hanem a városi pártbizottság is figyelemmel kíséri, értékeli. Ezt tesszük mi is minden esztendőben. Tevékenységük azonban teljességében csak több éven át rajzolódik ki előttünk igazán. Mindenütt ott vannak, ahol segítség kell: árvizeknél, sürgős mezőgazdasági munkában, de ők a gyári pénztárőrök is. Vezetők a társadalmi szervezetekben. Egyszóval: rendes emberek. Ritka eset az, ha munkásőr vétségbe esik. A közös feladatok egy közösséggé forrasztják őket. Majdnem mindnyájan párttagok; gyakori, hogy éppen a szolgálat során válnak azzá. Nem mindig volt ez így. Nagyon fontos a gyári légkör. — Ahol problémák vannak a politikai neveléssel, ott a munkásőrség is gond — mondja Bálint István is, az első helyezett szakasz parancsnoka. Nálunk nem okoz zavart, ha szolgálatot kell adni. S nemcsak azért, mert éves naptár szerint előre ütemezzük hiszen rendkívüli szolgálat is van. De én ilyenkor is nyugodt lehetek, mert biztos vagyok benne, hogy a fiúk közül vállalja valaki... Egy baj van a mi szakaszunkban! Az, hogy mindig elviszik az embereket ... — Parancsnoknak valamelyik rajhoz vagy másik szakaszhoz! — Mindegy az! Csak rossz elválni, s mindig akkor, amikor beérik a munkásőr. — Ez az »átka«, ha valaki jó parancsnok — vág közbe Csik István hegesztő ,csoportvezető. aki maga is Bálintnevelés. — És mi a titka? — Jó emberek kellenek körém, akik megértik a feladatot, s az elképzeléseket jól végrehajtják ... — Meg olyan parancsnok, mint Bálint Pista — teszi hozzá a helyettese, Papp József hegesztő, aki most kapott kiváló parancsnok kitüntetést, ő aztán el tudja fogadtatni az akaratát velünk. — A versenyben te sokkal többet teszel nálam.. . Nincs az én munkámnak semmiféle titka. Tudom, mikor mi következik, mert tartom a vonalat a parancsnoksággal. A parancsnok-helyettes pedig kéznél van a gyárban, így aztán könnyű intézkedni bármikor. Az emberek amit vállalnak, azt teljesítik. A munkásőrökre a gazdasági vezetők is mindig számíthatnak. Van is nálunk becsülete a szolgálatnak. Eddig három üzemrészben is ünnepelték a munkásőreiket. S ez nagyon sokat segít, lelkesít, erőt ad. A politikai vezetők is jól ismernek bennünket, mert politikai képzéseinken rendszerint egy-egy alapszervi titkár tartja az előadásokat, vezeti a vitát. — Nálunk apáról fiúra száll a munkásőrség — mondja Bíró Imre rajparancsnok az egyes csarnok élgyalugépese. — Talán inkább lányt akartál mondani? — Miért? — Hisz a feleséged örökölte a munkásőrséget az apjától, az »öreg« Csákitól. (Aki mindössze negyvenegynéhány éves!) — Úgy látszik azt már nem tudod, hogy én is. Sőt! Azt mondta az após: ő addig le nem szerel, míg az unokája is munkásőr nem lesz. No, mondom neki, akkor még van ideje, mert a gyerek még csak 12 éves. — Hiába hencegsz — ugratja valaki tréfálkozva —, a te rajod csak második lett, az első a Branyiczki Ferié. — Ő is a mi gyerekünk, a hármas üzem darabolója. — Jó kis közösségbe kerültem — szabadkozik az érintett. Soha sem mondtak nemet, ha szolgálatba kellett mennem. Igaz, én sem hagytam félbe úgy sose a munkámat, hogy ne tudnák folytatni... A családnak is sokat köszönhetek. — Úgy vagy, mint én, ha riadóztatnak? — kérdi Csik István. Még ki sem töröltem szememből az álmot, a feleségem már készíti is az elemózsiát. Bíró Imréért jön munkásőrfelesége. Elégedem őket, hadd koccintsanak egyet a családdal is. Csik István megkérdezi, idehívjon-e még valakit. Köszönöm. Mi is indulunk. Munkával, fegyverrel Sztanojev András, a városi pártbizottság első tikára felszólalása közben 2 EGYÜTTMŰKÖDÉS