Félegyháza és Vidéke, 1887. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1887-09-11 / 37. szám

I. évfolyam 37. számra. Félegyháza, 1887. szeptember 11 ar 4 frt. 2 frt. 1 frt. Negyedévre . .­­ . . Egyes szám : 10 kr Megjelenik minden vasárnap.FÉLEGYHÁZA ÉS VIDÉKE. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő : IDr. ZETa­zella,© 3 HZ átírodás­a Egész évre Félévre . Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Gazdák és iparosok általános hitel­szövetkezete. Körülbelül másfél éve annak, hogy e czimen Budapesten egy mozgalom in­dult meg, s a mozgalom élén álló férfiak ügybuzgóságának, s főként az életrevaló czéloknak, melyeket a szövetkezet maga elé tűzött, köszönhető, hogy ma már e szövetkezet nemcsak létesítve van, de országszerte szervezi fiók­telepeit, s rövid idő alatt be fogja hálózni az egész orszá­got s éreztetni fogja áldásos hatását tag­jaival s azokkal, kiknek egy kis áldásra oly nagy szükségük lenne, a kisgazdák­kal és iparosokkal. A szövetkezet czélja első­sorban, hogy tagjainak hiteligényeit kielégítse, a kis gazdára olcsó pénz s terményei eladá­sának közvetítésével, az iparosra olcsóbb s jobb minőségű nyers­anyag nyújtása s a készített áruk eladásának közvetítése által, a fogyasztó közönségre árucsarno­kok felállítása utján jobb minőségű és olcsóbb czikkek nyújtása által hatni, ezekkel azt a nyomasztó állapotot, mely hazánkban a súlyos közgazdasági válság, fejletlen hitel s fejletlenebb iparügyünk folytán elharapódzott s mely válság lét­érdekeiben támadja meg gazdáinkat és iparosainkat­­ enyhíteni, s a társulás eszméjének ok és czélszerü kivitele által oda hatni, hogy az önsegély elve diadalra jusson, s nemzetünk zöme a végpusztu­lástól, melylvel az uzsora elterjedtébe s a nagy tőke összehalmozása fenyegeti — megóvassék, s a polgár igy hasznosan s áldásosan működhessék úgy a közjó, mint saját és családja érdekeinek előmozdí­tására. Mondanunk sem kell talán, hogy ezen eszmék és czélok amennyire szüksé­gesek és oly nemesek is s teljesen mél­tók minden igaz honfi támogatására. Nézzük csak a három tényezőnek, a gazdának, az iparosnak és a fogyasz­tónak érdekeit s nézzük azokat a bajo­kat, melyeket részben a nyomasztó köz­viszonyok, de részben a magára utaltság következtében előállottak s ma égetően megoldandó kérdést képeznek. A gazda hűségesen megmunkálja az ő földecskéjét. „Arczod verejtékével fo­god keresni kenyeredet "– mondá az Is­ten. A gazda dolgozik is s kérő imájá­nak s jó munkájának gyümölcse is lesz. Földje jó termést ad. Létszükségletei talán fedezve vannak, de nem gyarapod­hat, nem haladhat, mert terményeit ér­tékesíteni nem bírja, vagy csak olyan áron, hogy az a termelési költségeket is alig hozza ki. Pénzre szüksége lenne, a jó remény biztatja, hogy talán majd csak megjavul a gabona ára, nem adja azt el, hanem inkább kölcsönhöz folyamodik, a kölcsön szerzésében járatlan, s azért olyan kamatot fizet, melyet az ő gazda­sága soha ki nem hoz, s egy szép reg­gelen arra ébred, hogy nemcsak nem haladt előre, de lefelé ment azon a lej­tőn, amelynek utolsó lépcsője az anyagi tönk. Milyen áldásos intézmény az ilyen gazdára ha terményét a szövetkezet köz­ponti vezetősége utján magasabb árért bírja értékesíteni, ha az áremelkedést be akarja várni s addig is a szövetke­zettől olcsó hitelt, vagy gabonája fele értéke erejéig előleget kap. De nézzük iparosainkat, s itt még szomorúbb tapasztalatokat fogunk sze­rezni. Elnézve attól, hogy a szabad ipar a mi viszonyaink között egy cseppet sem üdvös intézmény, bármerre nézünk széles e hazában, azt látjuk, hogy az ipar nincs azon a fejlettségi fokon, hogy űzőinek a megélhetést biztosíthatná. Azt látjuk, hogy egyes vidékeken, hol valami spec­iális iparág, s talán sikeresen űze­tik, a siker azért nem teljes, mert az illető czikk csak nagyon korlátolt vidék részére termeltetik, s mert annak terjesz­téséről és értékesítéséről kellőképen gon­doskodva nincs. Máshol ahol talán fej­lettebbek a forgalmi viszonyok, azt lát­juk, hogy az iparos kénytelen áru­­czikkeinek árát felcsigázni, mert az anyag, mely a czikk elkészítéséhez szükséges, drágábban szerezhető be. — Ismét máshol és fájdalom a legtöbb he­lyen az látjuk, hogy az iparos az anyag beszerzése tekintetében egy monopolt űző kereskedő kezeiben van, dolgozni kénytelen, hogy családját fenntarthassa s áruit nem bírja vagy csak oly csekély árért bírja értékesíteni, hogy munkája egyáltalán nincs megfizetve. Természetes dolog, daczára a szabad iparnak, hogy ily körülmények között nem fog azon igyekezni, hogy jó és jutányos árut szol­gáltasson a fogyasztónak, hanem csak pénzhez és minden áron csak pénzhez iparkodik jutni, a fogyasztó közönség érdekeivel mit sem törődik s az illető iparág marad azon szűk korlátok közé szorítva, mint eddig volt, az iparos meg, nem lévén tisztességes megélhetése, züllik s neveli a proletárokat s a szoczialistákat. Milyen üdvös intézmény tehát az iparra és az iparosokra, ha a nyers­anyagot jutányosabban s az általa kívánt minőségben szerezheti be, ha életre való terméke a szövetkezet útján meg­találja a piac­ot és versenyképessé válik, ha czikkeit nem kénytelen elpocsékolni, csakhogy pénzhez juthasson, hanem gyors és olcsó hitel s előleg áll rendelkezésére. És a fogyasztó közönség szintén számtalan mizériákkal kénytelen megküz­deni. Drága pénzért veszi a czikkeket és sokszor nem hogy szükségleteit kielégít­hetné, hanem csak maga­ magának okoz bosszúságot, mert pénzéért rész árut kap. Milyen áldás erre a fogyasztó közönségre, ha biztos arról, hogy jobb czikket ol­csóbb pénzért kap. Hogy pedig olcsóbbat kap, az bizonyos, mert ha egyebet nem, de a kereskedő sokszor igen busás közvetítési nyereségét megtakarítja, amint megta­karítja azt a gazda gabonája eladásánál s az iparos a nyers­anyag beszerzésénél vagy czikkei forgalmának közve­títésénél. Dióhéjba szorítva ezek azok az elő­nyök, miket a szövetkezet tagjainak biz­tosít, s ezek azok a bajok, melyeken segíteni hivatva van. Szervezetében legelőször is felemlí­tendő, hogy annak csak kereszté­nyek lehetnek tagjai. A zsidók tehát abból ki vannak zárva. Azt mondhatná valaki, hogy a szö­vetkezet ezért antiszemita irányzatú s annak tendencziája a zsidók, mint előke­lően kereskedő nép ellen irányul. Tökéletesen téves felfogás lenne ez. Nem azért zárja ki a szövetkezet a nem keresztényeket, mintha ezáltal a fajgyű­löletnek akarna kifejezést adni, hanem inkább azért, hogy a keresztények is tanulják meg önmaguktól azt, amit az eddig élelmesebbnek s a kereskedelemre alkalmasabbnak tartott zsidó elem önma­gára való utaltságában megtanult. Sajátít­sák el ők is a keres!«­t- ' jártasságot, hogy terményeiket s ipari gyártmányaikat előnyösebben értékesít­hessék s jutányos árért jó anyagot tud­janak maguknak beszerezni, így rövid idő múlva elérjük azt az időt, midőn majd azt a hasznot, amit eddig a gazda terményei, az iparos gyártmányai eláru­­sításánál a kereskedelmi viszonyok nem elegendő ismereténél fogva másoknak Zs *u­­j lakó. — Raj*. — Irta : Borostyáni Irma. A Krautwurst család kétségbe van esve. Három hó óta üres a kiadó szoba. Nincs szobaur ! Minő egyszerű mondat és minő bor­zasztóan hangzik azok fülében, kiknek egész lakbérét az illető szobaur van hivatva fizetni. És ha a szobaúr még a kisasszony ud­varlója is! Mennyi előny! Elkíséri a „Réz­harang“ egylet estélyére, eltánczolja vele a második négyest, limonádét, gazeuset ajánl, kidrukkol egy hatos kapupénzt, a mamát ka­ronfogva vezeti a lépcsőn, stb. Aztán a közeliét a szíveket is közelebb hozza. A megszokás nem egyszer rávitt fiatal­embert a házasságra. A szomszéd szatócs leányát Krancsó Málit is a szobaúr vezette oltárhoz. Pedig Krautwurstné leánya, a kis Tériké igaz hogy csak 28 éves, de szebb is, jobb is Málikánál. Olyan gömbölyű, kövér, piros, pozsgás, mint egy jómódú hentesné. Pedig milyen keveset eszik, mennyi eczetet iszik, de mind nem használ. Legfeljebb pattanásai nőnek meg nagyobbra. Terike kisasszony is eleget busult a lakó hiánya miatt. Ő maga ragasztotta a kapura a czédulát, hogy: „Egy cs­in­osan búto­rozott szoba kiadó, földszint 3. s­z­á­m.“ Még meg sem nézték. A második hónapban már ritkított betű­vel íratott melléje: „igen olcsón.“ Míg a harmadik hónapban ötször alá­húzva díszlett a czédulán , bármily áron kiadó. A sarki hordár, házmester, mosónő, mind halászta a szobaurat, persze hiába. Kraut­wurstné kétségbeesése nőttön nőtt. De türe­lem .. . szobaurat terem. Végre fölviradt a dicső nap hajnala. Nagy örömmel ront be Tériké kisasszony egy reggel mamájához, ki éppen fésülködött, hogy egy úr akarja a szobát megnézni. Az örvendetes esemény annyira kihozta Krautwurstnét sodrából, hogy teljesen megfel­ledkezve nem épen bájos pongyolájáról, sietett az ismeretlen elé. — Isten hozta uram, szólt nyájas mo­­solylyal. Tessék belépni, a szoba gyönyörű, tiszta, világos, tágas. Nincs benne semmi né­ven nevezendő bogár. Az ágy nagy, széles, ketten is elférnek benne. Tériké elpirult, az idegen mosolygott. Krautwurstné folytatá szóáradatját. A kilátás gyönyörű kertre nyílik, a szomszédság csendes . . . — Jó, jó, szólt a fiatal ember, de mi az ára ? — Húsz forint . . . hebegé az asz­­szonyság. Az idegen zsebébe nyúlt. — Itt van 120 forint előlegesen hat hó­napra. Kérek nyugtát és kötelezvényt, hogy hat hó a fölmondási idő. Gyűlölöm a költözkö­dést, sok a holmim és mindig törnek, ronta­nak valamit. Különben nevem Nánássy Achill. Krautwurstné belesápadt, mikor ennyi pénzt látott. Azt hitte, álmodik. — Uram . . . susogá, igazat beszél. Nem álmodom, annyi pénz ! — De hisz ennyi a lakbér egy félévre jó asszony. Csak írja a nyugtát. — Térike leányom, ird te. Már én nem jól látok. A szerződés megköttetett és a Krautwurst családnál ki sem volt boldogabb e napon. Egy fél óra múlva az egész utcza be­szélte, hogy milliomos költözködött a posta­tisztekhez, ki halálosan beleszeretett a Térike kisasszonyba. Az irigység és kíváncsiság majd meg­ölte a szomszédokat. Délután nem győzte a Krautwurstné fogadni a vendégeit. Csapott is oly ozsonát a 120 írtból, hogy no . . . Persze a kávénál csak az új lakóról beszéltek. Találgatták, hogy kicsoda, micsoda . Egyik másik még azt is megkoc­káztatta, hogy talán hamis pénzt csinál, hogy annyi a bankója. — Húsz forintot egy ilyen kis szobáért ! ! Nagy pénz ez . . . valami bibéje van a dolognak — szólt Hájasné. — Hát beleszeretett a Terikébe, annyi az egész. Szerelmes ember nem sajnálja a pénzt. Nem lesz a . . . ugy­e szomszédasszony. — Istenem, csak már látnám, mondá Fánika, a házikisasszony legjobb barátnéja. — Ugyan mondd csak, milyen, szőke , barna, magas . . . Másnap délelőtt olyan népes volt a mo­­gyoró­ utcza, mintha követválasztás volna ké­szülőben. Minden ablak, minden kapu megtelt ki­váncsi alakokkal. Jön az új lakó ! — hangzott nagy sokára. És föltűnt a láthatáron tíz hordár, és egy úr. Az egyik hordár egy nagy targonczát tolt maga előtt, a többi pedig egy-egy falá­dát czipelt. — Mi lehet a különböző nagyságú lá­dákban ? ! ezt szerette volna tudni mind. Egyhamar azonban nem lett kielégítve kíváncsiságuk. A délutáni órákban egy zongorát is szál­lítottak a lakásba, minek nagyon megörült a szomszédság, számítva a jó zenére. Kár volt igy sietniök. Eltelt 4 — 5 nap, Nánásy urat látni sem lehetett. De hallani már jobban ! Naphosszat zongorája mellett ült és skálázott. Csodálták türelmét. Harmadik nap már hegedűczm­czogás zavarta föl Krautwurstnét. Reggeli öt óra volt. A testes hölgy csak most akarta reggeli álmait kezdeni és ez, zenekísérettel nem igen tetszett neki. Duzzogott is. De Tériké elragad­tatva susogá : „Minő zseni! Mintha áthallatszott volna e hang , be­akarta mutatni zsenialitását. Hegedű után megszólalt a klarinét, ke­sergett a czitera, pengett a czimbalom. Dél­után megnyílt a többi láda is és megszólalt a havasi kürt, sivított a trombita és éjfél felé pergett a dob. „Ez már nem zenekedvelő, ez már zene­­bolond“ hangzott minden oldalról. „Ki kell dobni“ zúgták. Hiszen még éjjel is alig pihen egy félórát. Interpellálták a művészt. De ő erélyesen kijelentette, hogy szobájában azt tesz, amit akar. Nem azért fizet 20 frtot, hogy csak aludjék benne. Mit volt mit tenni ! Felmond­tak neki, hja, de szerződésszerűleg csak hat hó múlva költözködhetett el. Most sült ki a nagylelkűsége, a 120 írttal csak önmagát akarta biztosítani. Gyűlölte is Krautwurstné e csalárdságáért. Hát még mikor neki is fel­mondott a háziúr, miért fogadott ilyen muzsi­kus urat lakóul. A nagy öröm után bánat. A mogyoró-utcza lakói pedig öt hó alatt mind idegessé lettek. A sok zenebona egészen kihozta őket sodrukból. Az egész utcza csak „bolond muzsikusnak“ hitta az új lakót, kinek a gyerkőczök elég borsot törtek az orra alá, de őt meg nem változtatta semmi és csak büszkén, elégülten kezelte ezután is a zongo­rát, hegedűt, klarinétot, czimbalmot, kürtöt és dobot. Évente kétszer költözködik és mahol­nap alig lesz utcza, melyben nem lakott volna. Vigasztalja azonban az a gondolat, hogy évente nagyobbodik a város és ő nem marad lakás nélkül és így átélheti az életet. LIDÓ: Semmi figyelmeztető szó, némán törté­nik minden . . . Egyedül a kis gőzsip, meg a hajó csengetyűje az összes jel arra nézve, hogy a kiránduló tájékozza magát a felszál­lásra s irigyje, hogy a hajó nem sokára in­dulni fog. A hosszú — mintha 5—6 levél­bélyeg volna egymás széltében — jegy egyik szakaszát udvariasan elcsípi a digó. Minden „mehett“ nélkül megindul a kis csinos hajó, siklik a vizen, mint korcsolya a jégen, nem is mély sebet vágva fenséges királynője, az Adria tetemén. Rövid félóra múltán a lidói kikötő matrózai kötelezik le eme fürge kis jószágot s mindenki iparkodik ki Velencze eme „Mar­git szigetére.“

Next