Félegyháza és Vidéke, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1889-01-06 / 1. szám

2. a kártalanítandó italmérési jog pontos körülírását ; 3. azon jognak határozott megjelölését, melynek alapján a kártalanítást kérő az ital­mérési jogot mint tulajdonos, tényleg gyako­rolta ; 4. azt, hogy ezen italmérési jog miként volt megadóztatva ; 5. a bejelentőnek, esetleg, ha a bejelentő képviseletével a kártalanítási eljárás folyamán mást biz meg, ennek lakását ; 6. az italmérési jog azon jövedelmének határozott megjelölést, melyet a jogosult az 1882—1886. években ezen jog után tényleg élvezett és melyet a kártalanítási összeg ki­számításánál alapul kíván vétetni. Ha ez utóbbi pont szerint a jogosult csak azon jövedelmet kívánja alapul vétetni, mely mint tisztán italmérési jog után élvezett jöve­delem, a fennti években tényleg járadékadóval meg is volt róva, akkor semmi egyéb bizonylat nem szükséges. Ha az italmérési jog járadékadóval volt ugyan megróva az 1882 —1886. évben, de a vele együtt bérbe adott épület-ingatlan, vagy más valami jog (halászat, vadászat, rév, vám­jog stb.) jövedelme nem lett el­különítve, ha­nem a járadékadó együttesen vettetett ki rá­juk, akkor a bejelentésnek tartalmazni kell azt is, hogy az összes jövedelemből mi esett tisz­tán és kizárólag az italmérési jogra és mind­azon bizonylatokat, melyekkel azt a bejelentő bizonyítani képes. Azon esetben, melyekben a jogosultak ezen rendesen tekintetbe veendő alaptól eltérőleg az italmérési jog kártalanításáról szóló 1888: XXXVI. t.-cz. 4., illetve 6—10. §-ainak in­tézkedései értelmében azt kérik, hogy a nekik járó kártalanítási összeg a rendes alaptól eltérőleg és a törvényben elő­sorolt kivételes módozatok alkalmazása mellett állapíttassák meg, tarto­znak ezen kére­l­­müket és összes bizonyítékaikat, melyekre ezen kérelmüket alapítják, a beje­lentéssel egyidejűleg, tehát legkésőbb 1889. márczius 31 éig szintén az illetékes királyi adófelügyelőnél írásban benyújtani, esetleg a későbbi 6. pont esetében a bizonyítás módját pontosan és részletesen megjelölni, mert ké­sőbb beadandó bizonylatok tekintetbe egyálta­lán nem vehetők és az 1889. márczius 31 -éig beadott bizonylatok elégtelensége, vagy álta­lában a bizonyítékok be nem adása esetében a kivételes módozatok alkalmaztatni nem fognak. A hirdetmény ezután részletesen ismer­teti, hogy az esetben, midőn a kártalanítás nem az adó alapján kívántatik, a bejelentés minő bizonyítékokkal szerelendő fel s általán minő eljárás követendő. A bajaink. mi, elfeledjük, csak mi szemünk előtt van: a jelen, az indít meg, az ad reményt, vagy ejt kétségbe. A múlttal sok minden mögöt­tünk van, sok mindenre a feledés fátyolát borítjuk ; csak e­g­y, mi az új esztendőben is kisért : a bajok, a mizériák megtestesült réme. Kisértsük meg rajzát adni. Talán meg­akad rajta az intéző körök szeme és szívük megindul — szerencsétlenségére e bajok­nak és szerencséjére városunknak. Mert most kizárólag csak városunk bajáról lesz szó. Hogyan ? Hát nem elég, hogy nincs jó ivóvize, hogy levegője egészségtelen, s hogy lakói a szegénység és betegség áldozataivá lesznek, még több bajt is mért reá a gond­viselés ? Szándékosan írtam ezt a „gondviselését kis betűvel , mert csak az emberek gond­viseléséről lesz szó. Emberekéről, kik éppen ezért e tisztükben is tévedhetnek , e tisz­tükbe is belevihetik gyarlóságaikat, botlásai­kat. Amint mutatja is ezt városunk építke­zése, belterületi és külső tisztasága, utczái­­nak és vidékének beosztása, elrendezése. A szép természetes érzete mindnyájunk keblébe be van oltva. A csillagos égtől vagy az erdő szerény ibolyájától senki sem igyekszik elvitatni a szépséget, a bájt, az elefánt otromba, tagmozgásait, Darwin neve­zetes állatkájának ugrándozását senki sem tartja fenségesnek, kedvesnek Valaminthogy városunk építkezésére sem fogja senki rá­mondani, hogy szép és hogy halad a kor­ral, az eszközökkel s módokkal egyetemben. Pedig a mi sik zónáinkon nem kell a házakat sem hegyoldalba, sem szűk völgy­­nyílásba, hegytetőre vagy szorosba építeni. Szabadon terjeszkedhetünk a puszta rónán, meddig szemünk ellát, hol a kék égbolt s a kalászos rónaság testvérekként ölelkeznek. És mégis városunk utczái keskenyek, mintha szűk völgyny­lásban épültek volna, kanyar­gók, girbe görbe menetüek, mintha egy-egy szikla zárta volna el az egyenes utat alko­tóik előtt, s házaink kicsinyek, alacsonyak, mintha szalmafedelükkel a hegyhátra tá­maszkodnának, melyen épülniük kellett. Itt a példa : benne élünk, gyönyörköd­hetünk s örülhetünk rajta. Amint az idegen kocsija végig robog utczáinkon, szemét nem nagyon kell megerőltetnie. Kis tér az, me­lyet beláthat; minden fordulónál egy-egy sa­rok, egy-egy görbület vágja el útját. Ko­csija jóakaratú dicsekvéseire sem olyan na­gyon kell figyelnie. Az ókori csodák egyike sem lehet feltűnőbb előtte, mint az a né­hány impozánsabb épület, mely kiemelkedik az apró házikók közül, büszkén nézve le reájok, mint a bábeli torony. De azért . ro,­ sza fog emlékezni városunkra. Ha nyáron jön, tüdeje tele lesz porral s mellét meg­üli a piszkos és fedetlen csatornák illata, bűze, melyek kocsijával együtt haladnak s nem igen mutatnak kedvet véget érni ; ha tavaszszal vagy őszszel, öltözetét befecsken­dezi a kerekekről lepattogó sár, mert hiszen azok magok is agyig úsznak abban a raga­dós valamiben, s testét beteggé rázza a ko­csi döczögése, amint egyik kátyúból a má­sikba zökken ; s végre ha télen, azoknak a hóbuczkáknak hü képe mindig előtte marad, melyek a fő- úgy, mint mellékutczákon elébe merednek s melyekbe a havon tova surranó szán bele beleütközik. A régieket nem lehet kárhoztatni épít­kezésükért. Náluk első czél volt a tartósság, a biztonság és nem a szépség, mert főkép­pen egy alakulóban levő község lakói előtt legfontosabbnak kell lenni a haszonnak, mely megfizesse a munkát és időt, melyet vala­mire fordítottak. Kik később építkeztek, azok előtt már ha nem is éppen első, de mégis fontos czél volt a szépség is. De terv­­nélküli, össze-vissza, műértő fölvigyázat hiá­nyában és építkezési szabályzat mellőzésé­vel. Mikor szükség volt ez utóbbira, még nem volt kész ; mikor pedig kész lett, nem vette tekintetbe senki. De ezért már lehet egy kis dorgatóriu­­mot rögtönözni. Nem is szólunk a mellék­­utczák állapotáról, azok úgyis mellékesek. Hiszen ha a főutczán végig megyünk, ak­kor is elszorul a szívünk az ott végbemenő építkezés láttára. És irigyen sóhajtunk fel, hogy miféle boldog polgárok lehetnek azok, ki nem respektálva sem az utcza szépségét, sem polgártársaik házai sorának egyenessé­gét, kiépítik házaikat jó egy két lépésnyire a járóra elfogva a szomszédok kilátását s megrabolva az utcza szélességét. Ezek ma­radandó példái annak az építkezési szabály­­rendelet kevés bevételének s főképp az intéző körök mulasztásainak. Mert ez ázsiai sza­badságnak más magyarázatát minden jóaka­rat mellett sem találhatjuk. A mai emberek sokszor hangoztatott jelszava: haladás a korral! Körülírva ez kö­rülbelül azt tartalmazza, hogy ne csak saját szerénykedő szükségeinket elégítsük ki, ha­nem tekintsük azt is, mit tőlünk az emberi nem általános haladása s a műveltség tova­terjedése követel. És akkor nem lesz szük­séges folyton a haza szent nevét hurczolni meg bűnös ajkainkon és minden dologba be­levinni azt a szerencsétlen pártoskodó politi­kát, hogy okát adjuk sok mindennek, ami tulajdonképpen oktalan. Szép utczát nemcsak a szép házak s a házsorok egyenessége alkot; fontos dolog még a csin, a tisztaság is. S ennek ha ma valami ártalmára van, holnap már el lehet tüntetni. Sajnos, hogy nálunk ez lehetetlen­ség,­­ mert soha sem történt még eddig, s ha így haladunk, igazábban­­ maradunk, ez­után sem fog megtörténni. Mert utczáinkon csak mindig ott tátonganak azok a szeren­csétlen árkok, nyáron telve porral s bűzös iszappal, őszszel lehulló, sárga falevéllel, télen vastag hórétegtől borított síkos jéggel s tavaszszal lassan folydogáló zavaros eső­­, ,zzel. Van ott az évszakoknak megfelelően por, sár, pocsolya, hó, mely megtámadja az ember lábát, tüdejét, mellét irgalmatlanul. S ebből folyik, hogy egy nincs : csin, tisz­taság. Az utczák után jönnek a terek, mint­hogy ezek teszik minden város első díszes­­ségét. Csinos utczák, impozáns terek. De rólunk elmondhatni, mit a régi Pestről mon­dott valaki, hogy „mindennek van tere, csak térnek nincs.“ De ennek nemcsak a mai, de a régi építkezés is az oka. Mert a piacz­­tért kivéve, mást éppen nem találunk sehol. Ez azonban piacznak is nyomorúságos, hát még térnek! Pedig nagyon hasznát vennék a város közepén eme­lkedő, szép, díszes fa­sorokkal beültetett ilyféle helynek úgy köz­egészségi, mint üdülési s szépészeti tekin­tetben is. Hanem hát elődeink nem sokat törődtek az ilyféle dolgokkal; elég szondot adott neki, hogy tanyát üthettek, állandó tűzhelyet alapíthattak e pusztaságon. S nem is volt reá szükségük. Mert akkor még nem volt elszaporodva a nép s nem voltak ki­irtva a környéken emelkedő fás rengetegek, melyek mindig tisztán tartották a levegőt. De most új időket élünk, s az uj idők em­bereinek haladniok kellene a korral. Ha nincs terünk tér számára a városban, lehetne sétahelyet alkotnunk a városon kí­vül. Ott van először is a várost a pálya­házzal összekötő térség. Ennek a befásítá­­sát már régóta hangoztatják. Kezdetnek megjárja az a négy fasor, melyek a széles járót határolják s a közöttük egymástól illő távolságra megvonuló néhány pad. De két oldalt még nincs eléggé eltöltve az egykor ruczaúsztató tó medre, mintegy várva az alkalmas tavaszi esőzést, hogy a jobb napok emlékére ismét megteljék piszkos, sárga vízzel. S azon a szép síkon nem emelkedik egyetlen fa sem, nemhogy árnyat adó fasor. Ha már a munka kezdetén elfáradunk, ta­lált jobb lett volna békét hagyni azoknak a vén, sudaras akáczoknak, melyek bár ra­­konczátlan lombsátorukkal nem is voltak valami díszesek, de legalább árnyat nyúj­tottak a fáradt utasoknak a nap tüzes su­garai ellen. Azt csak senki sem tagadhatja, hogy ha e sokat emlegetett, de azért mégis el­hanyagolt sétány létrejönne, nem válna ká­rára sem városunk lakosságának, mely üdü­lést kereshetne környékén, sem hírnevének,­­ mert akkor legalább lenne valami cse­kély nevezetessége is. Más sétahelyünk úgy sincs, mióta az úgynevezett „lövöldé“-nek ideje lejárt. Az ugyan nem volt vala­mi alkalmas minden tekintetben, mert egyik oldalán kaszálók, a másikon a zajos, poros országút terülnek el s góczpontjában a golyófogó uralg, mely­nek vidéke a hét hat napján a gyakorló hon­védek fegyvereinek ropogása miatt meg­közelíthetetlen. De hát mégis volt hely, melyet felkereshettünk, ha zugó lombot, vadvirágot, selyempuha pázsitot akartunk látni. De hát, ő tudja mi okból, a gond­viselés, egy idő óta levette róla kezeit. Ahelyett kiterjeszté azokat a szegedi­ ut mellett elterülő régi temető lombkoronás, vén fáira és kidönteté őket sorra, rendben. Az igaz, hogy azoknak a kopár, elhagyott sirhalmoknak semmi szükségük a kas árnyra, de az is különös szépítés szabályozási terv­em, melynek legelső paragrafusa azokat az öreg, vén fákat kívánta meg. Korántsem az írási viszketeg vezette tollunkat mindezek elmondásában. Csak azt írtuk le, mire összevetve múltat és jelent, a tapasztalat útján jutottunk. Azt írtuk le, amit meggyőződésünk sugallt, nem hajtva semmi feltűnési vágytól, nem keresve ellen­ségeskedést senkivel sem, de kimondva a rideg valót, amint az az elfogulatlan szem Benne vagyunk az újévben. Mögöttünk a múlt, a tegnap , előttünk a jelen, a ma. Az régi, elavult, ez itj s még ismeretlen. Bármilyen szerencsés is volt a­z, mégis szük­ségünk, nagy szükségünk volt azokra a szo­kásos, talán nem is szívből jövő, csak úgy önkénytelenül kiejtett szócskákra ; boldog újesztendőt, — hogy bízhassunk ebben. Mert mi elmúlt, azt — hiába —­ könnyen Ilma bárónő a kiváncsiságtól ösztönözve gyor­san felnyitja az ablakot, hogy legalább egy pillanatra láthassa az idegen arczát. Az ablak csörrenésére mintegy akaratlanul fordul az visz­­sza. Tekinteteik találkoznak. Az idegen meg­szokott udvariassággal kalapot emel s befordul az út hajlatánál. De az a tekintet még mindig ott lebeg a szép asszony szemei előtt. Oh, mennyi le­mondás, mennyi megtört tűz vegyül benne, az a fekete szakállas arcz sápadt halványságával olyan lebilincselő és felejthetetlen. Nyitva hagyja az ablakot s hevesen nyitja ide a ma­gas ajtót. Kutassy Jenő báró nagy karosszék­­ben ülve, gondolatai miatt észre sem veszi. Az a két rózsás, puha kar vállaira fonódik s édes, suttogó hangon kérdezi a nő. — Ki volt az ? Mint kit bűnös gondolaton érnek, oly ijed­ten kapja fel lehajtott fejét Kutassy Jenő. Ar­­czán csaknem vad rémület jelenik meg, s kí­méletlenül távolítja el magától feleségét. — Mi ? Kicsoda ? kiáltja. Majd mintegy magához térve, felugrik, megragadja a szép asz­­szony kezeit és szemeinek kutató tekintét ar­czára függeszti. — Ki volt? . . . Senki! Egy kitagadott, egy sehonnai, ki kedvesével együtt megszökött a társadalom megvetése, a család gyűlölete s az atya átka elől. Ákos, kit egyetlen egyszer említettem előtted, eljegyzésünk napján. Azóta elfeledted, feledd el most is . . . Az utolsó szavakat ellágyult esdeklő hangon ejti ki s hevesen szorítja erős karjai­val széles mellére az előtte álló szép asszonyt. XXX Másnap verőfényes őszi délután volt. Ku­tassy Jenőné sietve haladt végig az árnyas után, mely a kastélyt a közeli erdővel össze­köti. Pihegő kebellel, félig nyílt ajakkal szívta be a fenyőfák zamatos illatát, amint belépett a százados vén fák sátra alá. Egy alig járt ösvényen hatolt lassú léptekkel mind beljebb­­beljebb. Az őszi szellő végigsuhant a fák lombjai közt s azok zizegve hullottak le a kedves vándor elé. Az erdő dalosai remegve röppentek fel fészkeikről, amint elhaladt mel­lettük , majd egy-egy dalt bocsátottak utána, melybe beleszólt a rigó füttye, a harkály szava. De ő nem igen gondolt velük. Vidáman tekintett sz­t mindenfelé, majd egy virágot tűzött kebelére, majd csokorba kötözte őket, itt egy vadrózsa-tőt vizsgált meg, ott egy paj­zán ugrással a feje felett zúgó lombokat ra­bolta meg. Még halk dallamot is zengett s édes kedvvel élvezte a természet szépségeit, mint egy fiatal leányka, kit nem bánt semmi gond, aggodalom s kinek tiszta, szűzies szive csak a jó és szép után dobog. Nem gondol semmire és mégis csak akkor eszmél fel, mi­dőn már letér az ösvényről s ismeretlen he­lyen találja magát. De azért nem jön zavarba. Magasan van még a nap az égen, nem lepi meg itt az este. Tovább folytatja útját. Egyszerre erős szárnycsattogást hall, me­lyet nyomban egy lövés követ. Hatalmas kő­­száli sas hull közvetlenül lábai elé, kiömlő feketés vérével behintve a cserjét, melyből egy csepp Ilma bárónő finom arczára esik. Egy magas alak tűnik fel a boz­ótok közül, kinek láttára Kutassy Jenő szép felesége egy akaratlan sikolyban tör ki. Szépmüvü fegyve­rét baljában tartva, a jövevény gyorsan köze­ledik s hozzá érve, tisztelettel megemeli sü­vegét. — Bocsánat, asszonyom, ha talán kelle­metlenséget okoztam kegyednek, de nem gon­doltam, hogy itt valakire fogok találni. Komolyan, de szép arczában szelíd kére­lemmel néz reá. Ah, talán nem ismert meg, gondolja Ilma és hangosan feleli. — Semmi, semmi uram. Csak attól a ha­talmas madártól ijedtem meg egy kicsit. És odaszalad a lelőtt zsákmányhoz. A férfi is követi s mindketten föléje hajolnak. — Ah, milyen szép, milyen erős ? — Pompás példány. Már két óra óta les­ben állok s csak most tudtam lövésre kapni. Hangjában a vadász szenvedélye szól. Felemeli a kőszálak királyát és teste súlyát mérlegeli kezében. Eközben tekintete a bá­rónő arczára esik. Az odahullott vércsepp csak­nem megrémíti. — Istenem, hiszen kegyed . . . kegyedet összefecskendezte ennek a vére. Ilma nevetve nyugtatja meg. — Nem tesz semmit. Hol ? És illatos zsebkendőjét arczához érteti, mintegy keresve vele a szerencsétlen vércsep­­pet. De nem találja meg. A vadász mellé lép. Kiveszi kezéből a fehér zsebkendőt. — Majd én ... ha megengedi. De a Csepp már megszáradt a rózsás arczbőrön. Ilma nevetve őrleti piros ajkaihoz a keszkenőt s keze az idegen kezének veze­tése mellett megtalája és letörli a vért. — így ■ •• A vadász ismét felveszi zsákmányát s ar­kain elpalástolhatatlan gúnyos mosolylyal szól: — Sajnálom itt hagyni. Pedig ha észre­ve­szik nálam, mint Vadorzót elfogatnak és — Ilma bárónő élénken vág közbe: — Ugyan mit gondol? Hiszen férjem csak nem tagadja meg öntől ez egyetlen él­vezetet is ! Későn veszi észre, hogy elárulta magát. S bár elég értelemnélküli amit mondott, mert csak gondolataival és nem társalgásukkal van összefüggésben, mégis meglepi az idegent. Sö­tét, fekete szemeit megrettenve emeli fel reá és ajka ideges rángatódzása közt megszólal : — Kegyed­­talán — Kutassy Jenőné ? Ilma egy ige­nlő mosolylyal felel. — Úgy ? S aztán erőltetett udvariasság­gal teszi hozzá: az én nevem . . . Tölgyes Arthur. Ilma ismét csak mosolyog. De e mosoly­ban gúny és szánalom vegyül. Odalép a férfi­hoz és jobbját vállára helyezi. Az a kis kéz olyan súlyosan nehezedik a széles vállra, hogy a magas alak görnyedve hajol meg. — Nem igaz ! . . . De miért titkolja én előttem ? Ön Kutassy Ákos ! A férfi nem mond ellen. De amint tekin­tetét a nőre szegezi, dacz és gyűlölet sugárzik abban vészesen, fenyegetőn. — Az vagyok. És azután elfordul s hangja ismét meg­tört, esedező lesz. — Ah miért ismert meg? Miért dobja szemem közé azt a sárba tiport, kitagadott, megátkozott nevet ? Hát kegyed szivében sincs irgalom, künyörület? S talán behatolna a sűrű bozótba, hogy elfusson távol, messze e helytől. Kergeti a szégyen, a gyalázat. De Kutassy Jenő felesége nem engedi. Hozzá siet, megragadja jobbját és kényes szemekkel, esdőleg tekint reá. — Hallgasson! Megismertem, mert szi­vemben igenis van irgalom, könyörülök. S aka­rom, hogy ön ezt bizalommal és ne gyűlölet­tel viszonozza. Érti ? S amint Kutassy Ákos megfordul s leha­jol a jobbjába kapaszkodó kis kézhez s csók­jaival halmozza el azt, zokogó fuldoklás közt hálát rebegve, mindez oly jól esik szivének. Pedig maga sem tudja, miért. A pásztor tilinkóját fuva tereli haza az erdőszélről nyáját. Sietnie kell, hogy jókor be­érjen a faluba. A nap most hanyatlik le a he­gyek mögé s az őszi estét hamar felváltja az éj. Az erdőben minden csendes, nyugodt, csak a hulldogáló sárga leveleket zörgeti a szellő. Az egyik ösvényen két alak közeledik lassan az erdő utolsó fái felé. Élénk beszél­getésbe vannak elmerülve. Az egyik férfi, a másik nő. — Most van tehát a határidő ? De hát, én Istenem, ne essék kétségbe, reméljen! — Miben bíztam, mit reméljek, asszo­nyom ? Ismeri történetemet, bár ne ismerte volna meg soha. Az apám szívét nem tudtam megnyerni ; volt oka reá, hiszen szerelmem meggyaláz a családunk ősi hitét. Hogyan is mertem előtte kijelenteni, hogy nemmé teszem azt a komédiásnőt ? A feleségem egy év múlva megtörte az oltár előtt tett esküjét. Megbocsátottam neki; lehet, hogy csak a pén­zért, gazdagságért szeretett. És most tőlem, ki ennyit bűnhődtem, saját testvérem tagadja meg a bocsánatot. Hát bízhatom még az emberek­ben ? Vagy csak nekem van szívem egyedül,é­s csak én látom oly nyomorultnak a világot ? Talán tovább is folytatná. De két kis kéz tapadt ajkaira s társa könyörögve kéri : — Hallgasson, Ákos, az Istenért, hallgas­son. Nem gondolja, mily fájdalmat okoznak szavai. íme: Ígérem, hogy én fogok esdekelni a bocsánatért — saját magam fogom azt el-

Next