Katolikus Algimnázium, Kisszeben, 1902
I. Wéber Antal házfőnök és igazgató – 1902. deczember 18. Habár igaz a klasszikus mondás, hogy debilis et fortis venient ad limina mortis, — mégis mindenkor fájó érzés hatja át a lelket, midőn embertársunk koporsója örökre lezárul. Ha az élet hosszú és tövises utján kifáradt, a küzdelemben megtörött agy száll a sír néma ölébe, talán könnyebb a fájdalom, talán elviselhetőbb a bánat, hiszen a már megfutott pálya, a hivatását már betöltött élet jut természetes határkövéhez, a temető megszentelt földjébe, ahol minden élet, annak minden küzdelme és minden törekvése örökre elpihen. De ha a férfikor teljében levő, a kötelesség és hivatás tetőpontján élettől és viruló egészségtől duzzadó szervezet váratlanul szűnik meg működni, ha az, akit rövid idő előtt még munkálkodásban, kötelmeinek önfeláldozó és odaadó teljesítésében mindenki becsült és tisztelve szeretett, néhány múlékony perc leforgása alatt élettelenül, a halál keze által letörött vonásokkal fekszik előttünk, bizonyára kétszerte fájóbb a fájdalom, kétszerte sajgóbb a bánat, amely mindnyájunk érző lelkét betölti, és az Isten akaratán való keresztényi megnyugvás mellett önkénytelenül be kell látnunk, meg kell ismernünk az emberi szervezet gyarlóságát, törékenységét. Wéber Antal volt házfőnök és igazgató, akinek emlékezetét akarom e sorokban megörökíteni, szintén ilyen halállal végezte érdemekben gazdag, közbecsülést és szeretetet kivívott életét. Miként a villám sújtó ereje egyszerre töri össze a hatalmas, lombkoronától ékes fát, úgy érte őt is orozva, váratlanul a halál fagyos keze, érte akkor, midőn az ifjúság nevelése, a tudományok ápolása, a szerzetesi élet kötelmei még oly sokat vártak nagy tudásától, kimagasló jellemétől.