Református gimnázium, Kisújszállás, 1940

NEMES IMRE „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul, mely fennmarad s nőttön-nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik." Az emberi élet a halál pillanatában a legerősebb, a leghatalma­sabb. Csodálatos mélységek és zengő magasságok villannak meg egy pillanatra a távozó lélek sugárkévés megvilágításában : az édes gyer­mekkor, a boldog ifjúság, a férfikor küzdelmei és örömei, mind együtt vannak ebben a nagy percben, hogy megejtsék az élet nagy szerelme­sét, az embert. Ez a határtalan életszomjúság lobbant föl Nemes Imre szívében is, mikor érezte, hogy elhull az emlék, a hűség, a szépség, a jóság, minden, ami kötötte őt ehhez a világhoz, elhull az élet.­­ Mikor az utolsó órákban a nemrég még hatalmas erejű férfit felesége Debrecenben megbiztatta, hogy „mintha a szemed fehérebb lenne, hív az élet“, — ezek a szavak szakadtak ki a szívéből : „Óh, mondd, csak mondd !“ Nemes Imrét azonban elhívta a halál. A halál, mely az emberi életnek legkomolyabb, legnagyobb, de egyben végső állomása is , minden más csak rejtelmes ábra, jelentéktelen mozzanat, mely semmivé törpül, láthatatlanná válik a halál gondolatában, mint a virág vagy fa­levél, ha messziről nézzük az erdőt. Ezen a végső stáción vessünk rövid pillantást az időben, térben távozó Nemes Imrére, ki százakra, a magyar ifjúságra költötte dús élte kincsét, nemes életét. 1888-ban született Marosvásárhelyen ; elvégezte a Rajztanárképző Főiskolát, 1914-ben szerzett oklevelet, ugyanakkor megválasztották Battonyára a polgári iskolához, azonban állását el sem foglalhatta, mert ment a háborúba, hogy védje hazáját. Becsülettel állta meg helyét és mint számtalan hadi kitüntetés, érem tulajdonosa tért vissza Battonyára ; ott működött 1919—20-ban. 1920 szeptemberében került gimnáziumunk­hoz és itt töltött 21 évet.

Next