Klió - Történelmi szemléző folyóirat, 2005 (14. évfolyam, 1-3. szám)
2005 / 3. szám - TÖRTÉNELEMELMÉLET ÉS HISTORIOGRÁFIA - Pabis Eszter: A nemzet mint akarat és képzet. A svájci történetírás 1900 körül
osztrákokat és a németeket írja le idegenként, a XIX. században svájci terület más népeit viszont barátként, Dierauer pedig a középkori kantonokban már ott szunnyadozó nemzeti öntudatról beszél. Szintén Oeschli az, aki szerint már az Őssvájcban is létezett az általános hadkötelezettség egy formája, a középkori hegyi pásztorok pedig már általános tankötelezettségre törekedtek. Az 1291-es államalapító levélben (Bundesbrief) pedig a modern polgári dokumentumok ősformáját látta. A demokratikus középkori svájci köztársaság mítoszában, a Tell Vilmoskrónikákból és a népi színjátszásból általánosan ismert szimbolikus alakjában formába öntött modern eszményekkel minden svájci azonosulhatott. Ez különösen fontos volt nem csupán a heterogén nemzet integrációjának szempontjából, hanem azért is, mert az ún. Sonderbundeskrieg („különszövetségi háború”) tapasztalata összeegyeztethetetlen volt a nemzeti diskurzussal, amit feledtetni tudott a középkori alapítás, a haladó szellemű őskantonok története. A modern svájci állam ugyanis pont azon polgárháború után jött létre, melyben a konzervatív, katolikus belső-svájci őskantonok (a Teli-történet legendás „hősei”) szenvedtek vereséget a liberális városoktól. Buchbinder szerint tudatos volt a kollektív törekvés az őskantonok „kárpótlására” és a nemzeti egység képzetén esett seb begyógyítására: ezt példázza ugyanis az 1886-ban megrendezett sempachi ünnep, ahol újra együtt ünnepelhetett az egész svájci nemzet. A (Winkelried legendás áldozati halálának történetével összefűződő) sempachi csata jubileumi ünnepe volt az első olyan alkalom, ahol a konzervatív és a liberális oldal közösen vett részt, vagyis a nemzeti identitás tudata a politika fölé emelkedett. A polgárháborút Oechsli egyébként azzal magyarázza, hogy a katolikus kantonokat az osztrák jezsuiták uralták, vagyis a polgárháborút integratív szabadságharcként beszéli el (s itt eszünkbe juthatnak Hayden White gondolatai a történetírás metaforikus jellegéről, egyazon esemény lehetséges narratívába öntésének sokféleségéről). Az újkori történettudomány fenti ismérvei, vagyis a populáris, széles körű hatásosságra való törekvés vagy a Teli-mítosz központi szerepe gyakran összeegyeztethetetlenek voltak a (Svájcban Joseph Butych Kopp nevével fémjelzett) kritikai pozitivista történelemtudomány kritériumaival. Teli Vilmos valamint Schwyz, Uri és Unterwalden Habsurg-ellenes összefogásának Friedrich Schiller drámájából ismert történetét történelmi dokumentumok nem igazolják, így a Kopp-tanítvány Oeschli is elismerte, hogy nincs helye a tudományos diskurzusban. Mindazonáltal azt sem tartja kizártnak, hogy „igaz” a Teli-monda, különösen mert nincsenek ezt cáfoló források sem. Láthattuk tovább, hogyan maradhatott meg a történetírásban mégis az őskantonok egyesülésének és Tell Vilmosnak a története (Befreiungstradition) 24