Klió - Történelmi szemléző folyóirat, 2009 (18. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - HISTORIOGRÁFIA, ESZME- ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET - Pabis Eszter: Aleida Assmann: Történelem az emlékezetben. Az egyéni tapasztalattól a nyilvános színrevitelig
A másik ok, amiért fontosnak tekinthetjük az emlékezetben élő történelem tudományos vizsgálatát, az a mediális váltás, amely Assmann szerint egy a „régi”-vel szembenálló „új” historizmust hozott létre. A XIX. században (ez volt a „régi historizmus” virágkora) a professzionális historiográfia és a nacionalizmus szoros szövetségben működtek: a művelt polgárság (Bildungsbürgertum) volt a történelmi (kisképződ)és (Bildung) célközönsége. A történelem ekkor kiállításokon, színdarabokban, történelmi regényekben, festményeken, épületekben élményszerű, személyesen megtapasztalható formában is jelen volt, a nemzeti identitás alapjául pedig a kanonizált tartalmak szolgáltak. (Assmann egy másik munkájában emeli ki, hogy az újkori nemzet Janus-arcú, egyszerre modern és tradicionális jelenség, hiszen az autonóm tudománnyá váló művészet és történelem egyben szakralizálódik is. A történelem szakralizálásának manifesztációi az újkori nemzetépítés talán legfontosabb médiumai: az emlékművek, az ismétlődő emléknapok, ahol a nemzet absztrakt közössége, a közös múlt személyes élménnyé, az élő, személyes emlékezet tárgyává válik, ahol a történeti tudat tartalmai az élő emlékezet részeivé lesznek. Ezáltal jön létre Assmann szerint a lakosság amorf tömegéből a nép, mint kollektív politikai szubjektum.) A XXI. században, vagyis az elektronikus médiumok, az „új” historizmus korában a Bildungsbürgertum helyére a fogyasztói társadalom lép, a polgári műveltség egykori kanonikus, vezető szerepét elveszítve csak egy szubkultúrát határoz már meg. A kánon egykor kötelező érvényessége megszűnt; ma, a figyelemfelkeltés kultúrájában (Aufmerksamkeitskultur) már nem az elkötelező érvényűnek tartott tartalmak, hanem a feltűnést keltő információk a meghatározók. A történelem ebben a korban is túllép a történelemtudomány hagyományos (akadémiai, írásos) közegein, szórakoztató, érzelmileg megszólító formában, olykor akár ellentmondó narratívák formájában, s minden eddiginél változatosabb mediális kontextusban jelenik meg, fontos gazdasági tényezőként, a „történelem piacán”. A történelem színrevitelének Assmann három alapvető formáját különbözteti meg. Az elbeszélés az események időbeli és ok-okozati összefüggésbe állítása, narratív strukturálása. Hayden White, Paul Ricoeur és Jörn Rosen munkáiból is ismert, hogy a narrativitás nem csupán a „fiktív” történelmi regények és filmek jellegzetessége, hanem a tudományos történelemírásé is (sőt, a legújabb kultúra- és médiaelméleti megközelítések belátása az, hogy a narratológia nem is csupán az írott vagy a nyelvi jelenségek elemzéséhez biztosít termékeny módszertani alapot, hanem akár a festmények, fotók, kiállítások értelmezéséhez is). A kiállítás képek, szövegek, tárgyak térbeli elrendezését jelenti (Assmann részletesen elemzi az elmúlt 30 év jelentősebb )