Kohó, 1954 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1954-03-01 / 1. szám

az ráragad az övére. Mozgatja benne a nyakát, mint a fudokló liba, de az átkozott, nehéz posztó alig enged. Ragad a nyakához, hátához, lábá­hoz. Az eresz alatt újra a falhoz lapul, de hiába. Esik és ott is esik rendü­letlenül. Csak legalább már elállna, ne zuhogna ennyire. Hiszen tönkre­fagy az ember ebben az istentelen időben. Akár a kivert kutya. Annak sincsen otthona. A nagy világban kóborol. Hát ez talán különb! ös­­­szerázkódik Szabó Gábor, tekintete a magast ostromolja, de nincs ott a sötét felhők között egy hajszálnyi fénysugár sem. Úgy elkeseredett, hogy talán már sohsem derül ki-Csak szűnne már ez a nyomorult eső, hogy a nyavalya törne ki. Éppen most esik. Felfut a lépcsőn, nekiesik a lépcsőnek, rángatja, feszingeti a megbámult kilincset — hasztalan. Az ajtó recseg, ropog, nyikorog rézkilincs, de nem nyílik, öklével a hatalmasat vág a deszkára, olyat dörren a vén ajtó, akár egy kis ágyú. De csak kitart konokul. Nincs mit tovább várnia, végigrohan az udvaron, a kapun kikanyarodik az utcára. A kapu előtt ütközik ös­­­sze Zsófival. A feleségével. Persze ez nem ázott meg. Tarka esernyő virít a feje fölött. Egy pillanatra egymásra néznek, Szabó vizsgálód­va, fürkészve, szúrós tekintettel, Zsófi mosolyogva azt kérdezi: — Már megebédeltél? Szabó úgy érzi, az asszony ugrat­ja, tetteti magát. Gorombán sziszegi: — Ebédeltem. Még tegnap! — Akkor gyere vissza, hisz bőrig ázol. Ez az! bőrig! És miattad, Zsófi miatt. Vagy talán nem tudja? Rá­förmed: — Hol a kulcs? Zsófi önkénytelenül tapogatni kezdi a zsebeit. Elő is kerül egy rozsdás kulcs. — Ne haragudj ■ , elfelejtettem... azt hittem, rendes időben jövök ... — néz ártatlanul Szabóra. — Na gyere •.. — Menjen az isten ... — morog­ja Szabó, vagy három lépésről visz­­­sza, mert elindul, ugyancsak szedi a lábait, összezsugorodik az esőben, felesége értetlenül topog a kapuban percekig. Szabó nem lát, nem hall, a sarat, a vizet nem kerüli az úton, mely a gödrökben már megtelepedett. Csak neki mindennek egyenesen. Mert az nem véletlen, hogy mostanában Zsófi csak úgy el-elmarad. Hol ezér­t hol azér. Kifogás az Van bőven. De azért őt senki ne nézze ökörnek! Úgy jár mostanában, úgy öltözködik, akár egy dáma. Nem neki, az bizo­nyos. Mert addig voltak jól, míg nem abajgatta magát. Azóta? Nem ebédel. A lakása is rendetlen, hát otthon ez?! Csak a tűz ég a kály­hában, de nincs itt meleg egy szik­­rányi sem! Valami, vagy talán valaki van a dologban! Nem nyugszom, míg meg nem tudom! S azzal sarkon fordul, visszamegy. Kivágja a konyhaajtót, s az asz­tal mellett leroskad az egyik székre. Cipőjéről a sár a konyhaföldre hull. — Ebédet! Zsófi pattan is engedelmesen, sü­­rög-forog a szűk konyhában, alig telik néhány pillanat, ott az enni­való Szabó előtt az asztalon. Persze hideg. Egy kis szalonna, retek, zöld­hagyma, miegymás. Ezzel kész. Ehetsz, Szabó! De nem nyúl hozzá, csak dülledt szemekkel a tányérra, bámul de alig látja. Más motor az Zsófi a felesége, aki eddig agyában­ jutott. Hogy elmaradozik a más kedvéért, őt csak megtűri. A pénzéért, a fi­zetésért. Nekiugrik a kérdéssel: — Hol csavarogtál? Zsófi érzi a közelgő vihart, nagy szemeit ártatlanul veti Szabóra: — Hiszen tudod ... Gábor .. . Szabó az asztalra csap nyitott te­nyérrel, az asztal beleremeg, s egy hitvány retek a tányérból kiugrik az asztalra. — Azt kérdeztem hol voltál? — Hát az irodában na!. •­ Nem jöhetek mindig, amikor akarok! Szabót azonban nem szereli le a nyájas hang, hátradől a széken, akár a vizsgálóbíró: — Úgy?! Aztán ki nem enged? — Ki?! — kérdezi vissza Zsófi. — Az osztályvezető! — Az! — ugrik fel a székről Sza­bó — szóval ő! Az osztályvezető úr kedvéért mi! Azért éhezek én nap mint nap, ugye? Azért nincs,­ aki egy gombot felvarrjon a kabátomra, ha leszakad! Az osztályvezető! Azért cicomázod magad órák hosszáig a tü­körben, mi? Zsófi megütközve néz a kiabáló férfire, aztán csittítani próbálja: — Te mondtad, hogy dolgozni menjek. — De nem ezért­, a kutyaistenét! Hanem a gyerekek miatt. Hogy meg­éljünk tisztességesen! Ruházni tud­juk őket! De nem azért, hogy az osztályvezetővel enyelegj! — De Gábor ... — Azt hiszed, nem tudom? Azt hitted, vak vagyok? Mert mióta maradozol el? Csak egy pár hete­ Figyeltelek, ne félj! Beleszédültél, mi meg mehetünk a vizeskupának! A gyerekek is! Most is hol vannak! — Asszony hátrahúzódik, ijedten a falnak támaszkodik. — Nem tudom. . . Kimehettek va­lahová . . . — Persze... a nagy világba! Az ut­cára! így aztán ember lesz belőlük, mi?! Betörők, de nem emberek! Pe­dig az én családomban eddig min­denki becsületes volt! Az asszony sápadt arca egyszerre elvörösödik, előre is lép, vissza akar vágni, de aztán meggondolja. — Nem lehetek egyszerre két he­lyen, ha dolgozom­..! Szabó belevág, nem engedi ma­gyarázkodni: — Az is munka?! Persze az osz­tály ... De akkor Zsófi már nem győzi tovább, odapattan Szabó elé s kia­bálni kezd: — Hallgass Te! Nincs neked be­látásod, annyit dolgozom rád, akár egy barom! Nappal a munkahelye­men, ha hazajövök, a gyerekek kö­rül, mosni, főzni, éjjel-nappal! Az neked mindegy! S te talán segítesz-e nekem! Nincs egy perc szabad időm, olyan vagyok, akár egy fél­bolond. Az egész életem örök roha­nás. Hogy legyen neked, meg a köly­keidnek! —­ Akkor hagyd abban! — üvölti Szabó. — Énrám ne keress, rám ne dolgozz, akkor mától itthon maradsz! Zsófi liheg, kapkodja a levegőt: — Azt nem! Szabó kap a szón: Na, ugye, itt van a kutya eltemetve. — Persze, akkor mi lesz az osz­tályvezetővel? Az csak elsőbb dolog, mint én meg a gyerekek, mi? — A gyerekeket hagyd ki ebből a játékból. Amit teszek, értük teszem! — Azt tudomásul vedd, hogy elég volt ebből a nyomorúságos életből. Ha nem változtatsz, elválok tőled, a jóistenét! Ez aztán megüti a Zsófi szívét, mert ilyet még nem mondott neki soha Gábor. Ez nem akármiért kö­tekedik. Ezt direkt csinálja. Mert válni akar. Ürügyet keres. — Jó, azt megteheted! Szabó is megijedt attól, amit Zsó­finak mondott, de már nem lehet visszaszívni, meg nem is akarja. Mert Zsófi egyszerre hozzájárul váláshoz. Biztos nem véletlenül. Ezt a akarja ez! Hogy aztán az osztályve­zető. . . — Hát akkor jó­.. akkor ebbe maradunk! Zsófi felveti a fejét, dacosan, büszkén, de az arca lángvörös. Tüzel a szeme, különös módon vibrálni kezd. — Ebbe! Azt hiszed, nem élek meg egyedül? Eddig is a magam munkája tartott fenn! Legalább nem dolgozom szakadtig! Gábor az ajtóhoz lép, már menne kifelé, s akkor meglátja az udvaron a tócsa közepén a két fiút. Paskol­­nak a vízben, ugrándoznak, a szur­­tos lé magasra csap körülöttük, úgy nevetnek, harsogva, semmit sem­­ tudó boldogsággal, hogy Szabó meg­áll egy pillanatra. Nézi, bámulja őket sokáig, szótlanul. A szíve úgy kalapál, bolondul, hogy szinte hal­lani. 17

Next