Dolgozók Lapja, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
1968. szeptember 1. vasárnap A VÁROSI TANÁCS VB TAGJAI KÖSZÖNTIK A BÁNYÁSZOKAT Szombaton délután a Tatabányai Szénbányák vezetői, párt- és szakszervezeti bizottsága megkoszorúzta az újtelepi és a bánhidai temetőkben a bányászsírokat, tizennyolc órai kezdettel pedig előadást rendezett Népházban dolgozók számára. Az előadáson a KISZ központi művészegyüttese adott nagysikerű műsort. Vasárnap reggel zenés ébresztő köszönti a város lakosságát. Az üzemekben reggel megkezdik a hűségpénz kifizetését, több mint negyvennégy millió forintot. A vállalatnál ezen a napon 574 dolgozó jubilál, akik a hűségpénzzel együtt kapják meg az egy havi fizetésnek megfelelő jubileumi jutalmat. A bányásznap alkalmával a városi tanács végrehajtó bizottságának tagjai a VI-os, a VIII-as, a XI-es, a XII/a és a XV-ös aknán köszöntik a dolgozókat. Bányász Sport Club színvonalas sportműsort állított össze, a bányász-kultúrotthonok pedig kulturális programot. Akik először kapnak hűségjutalmat Sokszor felvetődött már a Tatabányai Szénbányák gazdasági irodáján dolgozók között az a kérdés, hogy ők miért nem kaphatnak a bányásznapon hűségjutalmat. Beszédtéma volt ez egymás között, de szóba került az alapszervezeti taggyűléseken és szakszervezeti gyűléseken is. Bár a kérelmek érthetők voltak, ennek megvalósításához azonban olyan gazdasági eredmények kellettek, ami lehetővé teszi, hogy jutalom kifizetését szélesebb körben is elterjesszék. A Tatabányai Szénbányák a legutóbbi időszakban a minőségi munkában és a gazdaságosságban olyan eredményt tudott felmutatni, hogy most a részesedés terhére a vállalat minden dolgozója részesülhet hűségjutalomban. Ez főleg a kisebb fizetésű kisegítő , nem ipari adminisztratív dolgozók állománycsoportjait érinti. — Nagyon örültek dolgozóink ennek a a hírnek — mondja Renczes Ferenc, gazdasági iroda alapszervezetének párttitkára — hogy most a XVIII. bányásznapon a régi kérelmüket orvosolták. A gazdasági iroda több mint 260 dolgozóját érinti az intézkedés. Szálló-, térüdülőgondnokokat, takarítókat, mosodai dolgozókat, hivatalsegédeket, az őrség tagjait, csupa kis fizetésű embereket, akik munkájukkal ugyancsak hozzájárultak a vállalat eredményeinek eléréséhe. — Nemcsak ezen a téren léptünk előre — mondja Cráiczer Ferenc szbtitkár. — Ebben az évben három esetben gázóknak fizethettünk a dolkisebb-nagyobb összegű jutalmat, s mintegy 170 dolgozónk fizetésemelést kapott. A kollektív szerződésbe foglaltuk a takarítást végző dolgozók cipőigényét is. A régi probléma tehát megoldódott és a Gazdasági Iroda dolgozói szeptember elsején, a bányásznapkor — mindazokkal együtt, akiket eddig a vállalaton belül ezen a napon nem jutalmaztak — részesei lehetnek a nagyobb anyagi megbecsülésnek. DOLGOZOK LAPJA Életkora: meghosszabbítva Az előzetes számítások szerint a Tatabányai Szénbányák VI-os bányaüzeme 1972-73-ban befejezi termelését. A bányabeli kutatások révén azonban — közel az aknához — újabb széntelepre bukkantak. Az méter vastag telep 200—250 5 ezer tonna szenet tartalmaz, amely a napi 40 vagonos termelés mellett 4—5 évre továbbra is biztosítja a bánya termelését. A sikeren nem felbuzdulva a kutatást hagyták abba, és nyugati bányamezőben is — a a már lefejtett területek alatt mintegy 150 ezer tonnányi szenet találtak. A mélyszinti bányamezőben lévő vízmentesítő telep pillérében lévő szénvagyon kitermelését, egy új szivattyú telep létesítésével készítette elő a bánya műszaki kollektívája a bányásznap tiszteletére. Különösen szép munkát végzett Drobnitsch Vilmos bányamérnök, Korompay Péter gépészmérnök és Bóna Barnabás a gépészet helyettes vezetője, akik az üzem kőműves—, iparos—, és a bányász brigádjaival már augusztus 20-ra elkészültek a szivattyúkamrával. A nyásznap után megindul bászén telep víztelenítése, — s a a kedvező munkafeltételek megteremtése után pedig annak leművelése. Póczos Gyula és Sárközi József lakatosok szerelik a második tartalék szivattyút. A 353-as elővárosi csapat egy kutató vágatot készít a lefejtett területeken még bennmaradt pillérek felkutatására. Ezáltal a termelés mennyiségében a tiszta szén arányát kívánják növelni. Jusztin etvenkét éves, beteges ember már az idős bányász. Érzi a franciaországi bányákban szerzett szilikózist. Nehezen lélegzik, fulladásra panaszkodik. De csendes hangja megtelik energiával, ha a régi élettel, harcokra emlékezik. Magyar József harca fiatalon kezdődött, s csak most, éve tette le fegyverét, néhány szerelt le a munkásőrségből. Leszerelt, mert a karja már nem bírja a nehéz fegyvert, de hite éppen olyan szilárd, mint régen, amikor még markolta. Tatabányán, a régi ajtós bányászházakban, hatVasút utcában találom meg a Magyar Józsefet. — Látja — mi körül — itt ezek az utcák nem sokat változtak. A házak elé toldott helyiségekkel azonban a lakások nagyobbak lettek... De az élet más, másként él a bányász, mint amikor az én szüleim ide jöttek lakni a zirci járásból. Tizenegyen voltunk testvérek, köztük én a hetedik. Tizennégy éves koromban már az I-es akna siklójában dolgoztam, vigyáztam a légajtókra, aztán csillés lettem, és 1917-ben vájár. Magyar József tizenhat éves korában találkozott a munkásmozgalommal. A szomszédjuk vasmunkás volt, Budapestről jött dolgozni a bányatelepre. Az érdeklődő fiatal gyereknek könyvet nyomott a kezébe, a földtulajdon szentségéről. — Ezt a könyvet többször elolvastam. Bejártam szomszédunkhoz, aki magyaarázta, hogy másként is lehet élni, s ha a munkásság kezébe veszi a hatalmat, másként is élünk. Egy nap aztán nem találtam meg. Kiutasították Tatabányáról. Azt mondták, felforgató... lázította a munkásságot... — Amikor kitört az első világháború, a bányatelepen létrehozták a katonai parancsnokságot. Feleskettek bennünket, katonák lettünk... Tizenkét órát dolgoztunk, az élelmet a családok a felszínre küldött csillékben küldték le hozzánk a bányába... Ekkor már a hármas aknában dolgoztam, ahova a katonai parancsnok büntetésből helyezett át. Egynapos sztrájkot szerveztem az I-es aknában, s megütöttem , amikor az egyik lövőmestert, társamat leütötte. Fogdába kerültem, aztán a III-as aknába. 1916- ban Szóráth András, Hlaváti András és Czikora János megkezdte a bányászok szervezését. A környező erdőkben találkoztunk, kikerüljük a csendőrség hogy és a katonai parancsnokság figyelmét. 1917-ben valamennyien a bányában vettük át a bányász-szakszervezeti tagsági könyvet. — 1917 májusában leálltunk követelni a nyolc órás munkaidőt, magasabb béreket, munkásfürdőket, emberséges bánásmódot. Én összekötő voltam az újtelepen és az ótelepen lakó bányászok között. A sztrájkunk egy hét után véget ért. Kaptunk 25 százalékos béremelést, de letartóztattak több mint ezer munkást, közülük — mert statárium volt — halálra ítéltek tizet. Később Károly király megkegyelmezett nekik, hazajöhettek, de mindig jelentkezniük kellett a katonai parancsnokságon. — Az elnyomás olyan nagy volt, hogy ez 1918-ban ismét sztrájkba kényszerített bennünket. Ez a sztrájk tizenkét napig tartott. Tovább nem lehetett kitartani, mert bevonultatták a sztrájkolókat. Engem hírvivés közben, a két sztrájkközpont között tartóztattak és besoroztak a 31. honvéd le gyalogezredbe. — A besorozás után — a munkáshiány miatt — engem nem hívtak be katonának, így ott voltam az ünneplő menetben 1918 októberében. Éltettük a Károlyi kormányt, sokat vártunk tőle. Énekeltünk: „Elő, elő sorba hadba Te oktalan munkás had...” — Az 1918-as forradalom meghozta számunkra nyolc órás munkaidőt, de a a bánásmód, s a bérek jottányit sem változtak. Tovább kellett harcolni. És, amikor 1919 március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, minden reményünk megvolt, hogy teljesülnek is kívánságaink... A Tanácsköztársaság felhívására önként jelentkeztem a Vörös Hadseregbe. Talán teljesítettem szolgálatot. A hadsereg élelmezésének volt a feladatunk biztosítása . Sajnos, nem sokáig gondoskodhattunk az élelmezésről, mert június elején egy éjszaka darutollas tisztek körülvették a barakkunkat, s valamennyiünket letartóztattak. Másnap Fehér százados nagy beszédet tartott nekünk, hogy az ország irányítását ismét a törvényes hatalom veszi át és lépjünk be a nemzeti hadseregbe. Egyetlen ember sem jelentkezett a Akkor hazaáruló felszólításra lettünk. Mondták, bitangok átadnak bennünket a benyomuló románoknak. Azon éjszakán én negyedmagammal megszöktem... — Hetekig bujkáltunk, de így nem lehetett élni. Jentkeztem Tatabányán sea csendőrségen. Nagyon megvertek... Két évig naponta kétszer kellett jelentkeznem, állandóan megfigyelés alatt álltam. Mégsem hagytam abba a munkások szervezését. Amikor hosszú munkanélküliség után a VII-es aknába felvettek, ott 1920-ban megválasztottak bizalminak. Öt évig védtem a bányászok érdekét. Tevékeny részem volt a 24-es és a 25-ös sztrájkokban, ezért olyan munkahelyekre osztottak, ahol dolgozni nem lehetett, keresni még kevésbé. A családom az éhhalál küszöbén állt. Akkor már volt feleségem, két gyermekem. Választanom kellett, és 1925-ben kivándoroltam Franciaországba. Itt ismerkedtem meg a kommunista mozgalommal. Két évig éltem itt. Ekkor — mert a családomat nem tudtam kihozatni — nevem ekkor hazatértem. A már csak kommunista, hazaáruló volt. Az I-es aknában kaptam munkát. 1929-ben nagyon sok embert elbocsátottak, és akkor egy éjszaka kiírtam a falitáblára: „Munkát, kenyeret, tűrtünk eleget. Rajtunk a sor, föl a harcra bányászok...” — Másnap elbocsátottak. Nem volt tovább maradásom az országban. Egy baloldali ügyvéd megcsinálta a papírjaimat, és két hét múlva családostól kivándoroltam országból, ismét Franciaorarszágba, ahonnan már csak 1940-ben jöttem haza... — Közülünk nagyon sokan nem érhették meg a felszabadulást. Szóráth András — aki engem először vezett — 1919-ben a beszerfehér terror áldozata lett. A régi vezetők is mind elmentek már. A gyerekeimnek, az unokáimnak nem győzöm tanítani, hogy vigyázzanak a munkáshatalomra. A gyerekeim mind párttagok. Az unokáim nehezen hiszik el a régi időket, csodálkoznak, hogy ilyen nyomor is a világon, amilyen az volt én fiatalságomban, Magyarországon. Én 1967-ben megkaptam a Szocialista Hazáért Érdemrendet. Büszke vagyok rá... Csak azt sajnálom, hogy elment az idő, meggyengült a karom. Hitemet azonban szeretném átadni az új nemzedéknek, higgyenek harcuk igazságában!... Az én emlékeim ennek a harcnak az igazságát tükrözik... Kovács Klára EMLÉKEIM... & Történelmi SZEPTEMBER első vasárnapján ünnepli az ország népe a 18. bányásznapot. Mi is megemlékezünk róla a tatabányai gépgyárban, amelynek bányahajdani dolgozói ugyancsak tevékeny részesei voltak a régi harcoknak. Ma a fiatalabb generáció nem egy kétkedve csóválja fejét tagja a régi sorsok hallatán. De apáik, az idősebb elvtársak, akik átélték azt a kort saját személyes élményükkel erősíthetik meg a történelem állítását. A magyar ipari munkásság szervezkedésében élenjárók, zászlóvivők voltak a bányászok. Bátran alkalmazták a sztrájk fegyverét, éltek ezzel akkor is, amikor börtön járt érte. 1848- ban a bányászok voltak azok, akik a leghaladóbb követeléseket állították fel a felvidéken. Bár szakszervezetük megalakulását talosan csak 1918-ban hivaengedélyezte a reakcióskodó osztály, addigra uralmát harcos múlt állott e szakma dolgozói mögött. Tatabányán az első világháború alatt (1917-ben) tíz bányászt ítéltek halálra szervezkedésért és sztrájkra való bujtogatásért, de a harcot mégsem adták fel a bányászok sem Tatabányán, sem Salgótarjánban, sem Pécsett, sem Dorogon. A TANÁCSHATALOM dicső napjaiban ezer és ezer bányász tette félre a csákányt, hogy magára öltse a magyar vörös hadsereg egyenruháját és fegyveresen védje a proletár hazát az imperialista rablókkal szemben. A proletárdiktatúra bukása, a véres fehérterror óriási áldozatot követelt a bányászoktól, de meg nem törte őket. A forradalmi szellem ott parázslott az aknák mélyén és jó oka volt a belügyminiszternek hogy román megszálló katonaság segítségét kérje a felfegyverzett tatai, dorogi, tokodi bányászok ellen. Horthy darutollas pribékjei hosszú ideig nem érezhették magukat biztonságban a bányák közelében. Az ellenforradalmi terror megritkította ugyan a bányászok sorait, deemlíteni nem tudta megléőket. Komárom vármegye alispánja ezért javasolta, hogy 3000 bányászt családjával együtt zárjanak internáló táborokba, hogy a „Rendet” biztosíthassák. (?) Nem volt véletlen, hogy az egyik leghitványabbat, a munkás árulásban már gyakorlott Péter Károlyt állították bányamunkás szövetség élére, hogy besúgással, hamisítással leszereljék a bányamunkásság harcát és az ellenforradalmi rendszer fennmaradását biztosítják. Renegteg áldozattal járt ez a küzdelem. A BÁNYAMUNKÁSSÁG tömegei sorsukon tapasztalataikon keresztül tanulták meg, hogy az osztályharc kegyetlen, irgalmatlan küzdelem, amelyben nincsen megalkuvás, hanem csak győztes van és legyőzött. Megtanulták, hogy az osztályharc reális valóság, a kapitalista nem „Szocialista partner” hanem akit meggyőzni nem, ellenség, csak legyőzni lehet. 1919. szeptember 6-a, emlékezetes dátum a tatabányai bányászság történetében. Szeptember 6-án délelőtt a nagyiroda előtt dördült el a csendőrsortűz, amelynek következtében négy munkás azonnal meghalt és 29 súlyosan megsebesült. Erre a tragikus napra emlékezünk minden bányásznapon, s idézzük a múltat. A kommunista vezetői jól tudják, hogy párt bányászfalvak nyomorúságos a kunyhóiban kiolthatalanul lobog a dicsőséges 1919-es proletárdiktatúra Áldozatos munkával emléke. őrködtek azon hogy ez a láng ki ne aludjon, sőt a gyakran megismétlődő harcok során újabb és újabb tápanyagot nyerjen a proletáriátus hatalmának újból való kivívásáért folyó szüntelen küzdelemben. Sok idő telt el azóta. Ebben az országban — ahol annyit szenvedtek a munkások — megszűnt embernek ember által való kizsákmányolása. Ezer és ezer elvtársunkat szólította el a párt a kormány az aknák mélyéről és állította őket az állami, társadalmi, kulturális életünk különböző posztjaira. Építjük a szocializmust, hazánk — két kezünk munkája nyomán — egyre szépül. Csábító most a régmúlt idézése: hogyis volt régen, amikor a harc például „a három nyolcasért” folyt. Mindez lecke már, kötelező történelmi lecke, az új generációk iskolai tananyaga. Amiről azonban most beszélünk a munkaidő csökkentéséről, az nem lecke még az iskolában, de az élet, s szocialista társadalmi rendünk valósággá érlelte. A mai bányásznak ilyen gondjai vannak: milyen programot dolgozzon ki a szabad szombatokra s akinek autója van — soknak van — hova induljon családjával. Milyen vegyen az új lakásba, bútort stb. Ezek a gondok össze sem hasonlíthatók a régivel, amikor még a mindennapi betévő falat is hiányzott. A történelmi leckét mégis megtanultuk! AMIKOR kegyelettel emlékezünk a munkásmozgalom mártírjaira, a régmúlt harcok emléke még odaadóbb munkára serkent bennünket. így köszöntjük Kommunisták Magyarországi Pártjának és a Magyar Tanácsköztársaság megalakulásának 50. évfordulóját. Kuglics Imre az OBV Tatabányai Bányagépgyárának párttitkára