Dolgozók Lapja, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

1968. szeptember 1. vasárnap A VÁROSI TANÁCS VB TAGJAI KÖSZÖNTIK A BÁNYÁSZOKAT Szombaton délután a Ta­tabányai Szénbányák veze­tői, párt- és szakszervezeti bizottsága megkoszorúzta az újtelepi és a bánhidai teme­tőkben a bányászsírokat, ti­zennyolc órai kezdettel pe­dig előadást rendezett Népházban dolgozók számá­­­ra. Az előadáson a KISZ központi művészegyüttese adott nagysikerű műsort. Vasárnap reggel zenés éb­resztő köszönti a város la­kosságát. Az üzemekben reg­gel megkezdik a hűségpénz kifizetését, több mint negy­vennégy millió forintot. A vállalatnál ezen a napon 574 dolgozó jubilál, akik a hű­ségpénzzel együtt kapják meg az egy havi fizetésnek megfelelő jubileumi jutal­mat. A bányásznap alkalmával a városi tanács végrehaj­tó bizottságának tagjai a VI-os, a VIII-as, a XI-es, a XII/a és a XV-ös aknán köszöntik a dolgozókat. Bányász Sport Club színvo­­­nalas sportműsort állított össze, a bányász-kultúrott­­honok pedig kulturális prog­ramot. Akik először kapnak hűségjutalmat Sokszor felvetődött már a Tatabányai Szénbányák gaz­dasági irodáján dolgozók között az a kérdés, hogy ők miért nem kaphatnak a bá­nyásznapon hűségjutalmat. Beszédtéma volt ez egymás között, de szóba került az alapszervezeti taggyűléseken és szakszervezeti gyűlése­ken is. Bár a kérelmek ért­hetők voltak, ennek megva­lósításához azonban olyan gazdasági eredmények kel­lettek, ami lehetővé teszi, hogy jutalom kifizetését szélesebb körben is elter­jesszék. A Tatabányai Szén­bányák a legutóbbi idő­szakban a minőségi munká­ban és a gazdaságosságban olyan eredményt tudott fel­mutatni, hogy most a ré­szesedés terhére a vállalat minden dolgozója részesülhet hűségjutalomban. Ez főleg a kisebb fizetésű kisegítő , nem ipari adminisztratív dolgozók állománycsoportjait érinti. — Nagyon örültek dolgo­zóink ennek a a hírnek — mondja Renczes Ferenc, gazdasági iroda alapszerve­­­­­zetének párttitkára — hogy most a XVIII. bányászna­pon a régi kérelmüket or­vosolták. A gazdasági iroda több mint 260 dolgozóját érinti az intézkedés. Szálló-, tér­üdülőgondnokokat, takarító­kat, mosodai dolgozókat, hi­vatalsegédeket, az őrség tag­jait, csupa kis fizetésű embe­reket, akik munkájukkal ugyancsak hozzájárultak a vállalat eredményeinek el­éréséhe. — Nemcsak ezen a téren léptünk előre — mondja Cráiczer Ferenc szb­titkár. — Ebben az évben három esetben gázóknak fizethettünk a dol­kisebb-nagyobb összegű jutalmat, s mintegy 170 dolgozónk fizetés­eme­lést kapott. A kollektív szerződésbe foglaltuk a ta­karítást végző dolgozók ci­pő­igényét is. A régi probléma tehát megoldódott és a Gazdasá­gi Iroda dolgozói szeptem­ber elsején, a bányásznap­kor — mindazokkal együtt, akiket eddig a vállalaton belül ezen a napon nem ju­talmaztak — részesei lehet­nek a nagyobb anyagi meg­becsülésnek. DOLGOZOK LAPJA Életkora: meghosszabbítva Az előzetes számítások szerint a Tatabányai Szén­bányák VI-os bányaüzeme 1972-73-ban befejezi terme­lését. A bányabeli­ kutatá­sok révén azonban — közel az aknához —­ újabb szén­telepre bukkantak. Az méter vastag telep 200—250 5 ezer tonna szenet tartal­maz, amely a napi 40 vago­­nos termelés mellett 4—5 évre továbbra is biztosítja a bánya termelését. A sike­ren nem felbuzdulva a kutatást hagyták abba, és nyugati bányamezőben is — a a már lefejtett területek alatt mintegy 150 ezer ton­nányi szenet találtak. A mélyszinti bányamező­ben lévő vízmentesítő telep pillérében lévő szénvagyon kitermelését, egy új sziva­t­­­tyú telep létesítésével ké­szítette elő a bánya mű­szaki kollektívája a bá­nyásznap tiszteletére. Külö­nösen szép munkát végzett Drobnitsch Vilmos bánya­mérnök, Korompay Péter gépészmérnök és Bóna Bar­nabás a gépészet helyettes vezetője, akik az üzem kő­műves—, iparos—, és a bá­nyász brigádjaival már au­gusztus 20-ra elkészültek a szivattyúkamrával. A nyásznap után megindul bá­szén telep víztelenítése, — s a a kedvező munkafeltételek megteremtése után pedig an­nak leművelése. Póczos Gyula és Sárközi József lakatosok szerelik a második tartalék szivattyút. A 353-as elő­városi csapat egy kutató vágatot készít a le­fejtett területeken még bennmaradt pillérek felkutatására. Ezáltal a termelés mennyiség­ében a tiszta szén arányát kí­vánják növelni. Jusztin etvenkét éves, beteges ember már az idős bányász. Érzi a fran­ciaországi bányákban szerzett szilikózist. Nehezen lélegzik, fulladás­ra panaszkodik. De csendes hangja megtelik energiával, ha a régi élettel, har­cokra emlékezik. Magyar Jó­zsef harca fiatalon kezdő­dött, s csak most, éve tette le fegyverét, néhány sze­relt le a munkásőrségből. Leszerelt, mert a karja már nem bírja a nehéz fegyvert, de hite éppen olyan szilárd, mint régen, amikor még markolta. Tatabányán, a régi ajtós bányász­házakban, hat­Vasút utcában találom meg a Magyar Józsefet. — Látja — m­i körül — itt ezek az utcák nem so­kat változtak. A házak elé toldott helyiségekkel azon­ban a lakások nagyobbak lettek... De az élet más, más­ként él a bányász, mint ami­kor az én szüleim ide jöt­tek lakni a zirci járásból. Tizenegyen voltunk testvé­rek, köztük én a hetedik. Tizennégy éves koromban már az I-es akna siklójában dolgoztam, vigyáztam a lég­ajtókra, aztán csillés lettem, és 1917-ben vájár. Magyar József tizenhat éves korában találkozott a munkásmozgalommal. A szomszédjuk vasmunkás volt, Budapestről jött dol­gozni a bányatelepre. Az érdeklődő fiatal gyereknek könyvet nyomott a kezébe, a földtulajdon szentségéről. — Ezt a könyvet többször elolvastam. Bejártam szomszédunkhoz, aki magya­a­rázta, hogy másként is le­het élni, s ha a munkásság kezébe veszi a hatalmat, másként is élünk. Egy nap aztán nem találtam meg. Ki­utasították Tatabányáról. Azt mondták, felforgató... lázította a munkásságot... — Amikor kitört az első világháború, a bányatelepen létrehozták a katonai pa­rancsnokságot. Feleskettek bennünket, katonák lettünk... Tizenkét órát dolgoztunk, az élelmet a családok a fel­színre küldött csillékben küldték le hozzánk a bá­nyába... Ekkor már a hár­mas aknában dolgoztam, ahova a katonai parancsnok büntetésből helyezett át. Egynapos sztrájkot szervez­tem az I-es aknában, s megütöttem , amikor az egyik lövőmestert, társamat leütötte. Fogdába kerültem, aztán a III-as aknába. 1916- ban Szóráth András, Hlavá­­ti András és Czikora János megkezdte a bányászok szervezését. A környező er­dőkben találkoztunk, kikerüljük a csendőrség hogy és a katonai parancsnokság fi­gyelmét. 1917-ben valamen­­­nyien a bányában vettük át a bányász-szakszervezeti tag­sági könyvet. — 1917 májusában leáll­tunk követelni a nyolc órás munkaidőt, magasabb bére­ket, munkásfürdőket, em­berséges bánásmódot. Én összekötő voltam az újtele­pen és az ótelepen lakó bá­nyászok között. A sztráj­kunk egy hét után véget ért. Kaptunk 25 százalékos béremelést, de letartóztattak több mint ezer munkást, kö­zülük — mert statárium volt — halálra ítéltek ti­zet. Később Károly király megkegyelmezett nekik, ha­za­jöhettek, de mindig je­lentkezniük kellett a katonai parancsnokságon. — Az elnyomás olyan nagy volt, hogy ez 1918-ban ismét sztrájkba kényszerí­­tett bennünket. Ez a sztrájk tizenkét napig tartott. To­vább nem lehetett kitartani, mert bevonultatták a sztráj­­kolókat. Engem hírvivés közben, a két sztrájkköz­pont között tartóztattak és besoroztak a 31. honvéd le gyalogezredbe. — A besorozás után — a munkáshiány miatt — en­gem nem hívtak be katoná­nak, így ott voltam az ün­neplő menetben 1918 októ­berében. Éltettük a Károlyi kormányt, sokat vártunk tő­le. Énekeltünk: „Elő, elő sorba hadba Te oktalan munkás had...” — Az 1918-as forradalom meghozta számunkra nyolc órás munkaidőt, de a a bánásmód, s a bérek jottá­nyit sem változtak. Tovább kellett harcolni. És, amikor 1919 március 21-én kikiál­tották a Tanácsköztársasá­got, minden reményünk megvolt, hogy teljesülnek is kívánságaink... A Tanács­­köztársaság felhívására ön­ként jelentkeztem a Vörös Hadseregbe. Talán teljesítet­tem szolgálatot. A hadsereg élelmezésének volt a feladatunk­ biztosítása . Sajnos, nem sokáig gondoskodhattunk az élel­mezésről, mert június elején egy éjszaka darutollas tisz­tek körülvették a barakkun­kat, s valamennyiünket le­tartóztattak. Másnap Fehér százados nagy beszédet tar­tott nekünk, hogy az ország irányítását ismét a törvé­nyes hatalom veszi át és lépjünk be a nemzeti hadse­regbe. Egyetlen ember sem jelentkezett a Akkor hazaáruló felszólításra­ lettünk. Mondták, bitangok átadnak bennünket a benyomuló ro­mánoknak. Azon éjszakán én negyedmagammal megszök­tem... — Hetekig bujkáltunk, de így nem lehetett élni. Jentkeztem Tatabányán se­a csendőrségen. Nagyon meg­vertek... Két évig naponta kétszer kellett jelentkeznem, állandóan megfigyelés alatt álltam. Mégsem hagytam ab­ba a munkások szervezését. Amikor hosszú munkanélkü­liség után a VII-es aknába felvettek, ott 1920-ban meg­választottak bizalminak. Öt évig védtem a bányászok ér­dekét. Tevékeny részem volt a 24-es és a 25-ös sztrájkok­ban, ezért olyan munkahe­lyekre osztottak, ahol dol­gozni nem lehetett, keresni még kevésbé. A családom az éhhalál küszöbén állt. Ak­kor már volt feleségem, két gyermekem. Választanom kellett, és 1925-ben kivándo­roltam Franciaországba. Itt ismerkedtem meg a kommu­nista mozgalommal. Két évig éltem itt. Ekkor — mert a családomat nem tudtam ki­hozatni — nevem ekkor hazatértem. A már csak kommunista, hazaáruló volt. Az I-es aknában kaptam munkát. 1929-ben nagyon sok embert elbocsátottak, és ak­kor egy éjszaka kiírtam a falitáblára: „Munkát, ke­nyeret, tűrtünk eleget. Raj­tunk a sor, föl a harcra bá­nyászok...” — Másnap elbocsátottak. Nem volt tovább maradásom az országban. Egy baloldali ügyvéd megcsinálta a papír­jaimat, és két hét múlva csa­ládostól kivándoroltam országból, ismét Franciaor­ar­szágba, ahonnan már csak 1940-ben jöttem haza... — Közülünk nagyon sokan nem érhették meg a felsza­badulást. Szóráth András — aki engem először vezett — 1919-ben a beszer­fehér terror áldozata lett. A régi vezetők is mind elmentek már. A gyerekeimnek, az unokáimnak nem győzöm tanítani, hogy vigyázzanak a munkáshatalomra. A gye­rekeim mind párttagok. Az unokáim nehezen hiszik el a régi időket, csodálkoznak, hogy ilyen nyomor is a világon, amilyen az volt én fiatalságomban, Magyaror­szágon. É­n 1967-ben megkap­tam a Szocialista Ha­záért Érdemrendet. Büszke vagyok rá... Csak azt sajnálom, hogy elment az idő, meg­gyengült a karom. Hitemet azonban szeretném átadni az új nemzedéknek, higgyenek harcuk igazságában!... Az én emlékeim ennek a harc­nak az igazságát tükrözik... Kovács Klára EMLÉKEIM... & Történelmi SZEPTEMBER első va­sárnapján ünnepli az or­szág népe a 18. bányászna­pot. Mi is megemlékezünk róla a tatabányai gépgyárban, amelynek bánya­haj­dani dolgozói ugyancsak te­vékeny részesei voltak a ré­gi harcoknak. Ma a fiatalabb generáció nem egy kétkedve csóválja fejét tagja a régi sorsok hallatán. De apáik, az idősebb elvtársak, akik átélték azt a kort sa­ját személyes élményükkel erősíthetik meg a történelem állítását. A magyar ipari munkás­ság szervezkedésében élen­járók, zászlóvivők voltak a bányászok. Bátran alkal­mazták a sztrájk fegyverét, éltek ezzel akkor is, ami­kor börtön járt érte. 1848- ban a bányászok voltak azok, akik a leghaladóbb kö­veteléseket állították fel a felvidéken. Bár szakszerve­zetük megalakulását talosan csak 1918-ban hiva­en­gedélyezte a reakciós­kodó osztály, addigra ural­mát harcos múlt állott e szak­ma dolgozói mögött. Tata­bányán az első világháború alatt (1917-ben) tíz bá­nyászt ítéltek halálra szer­vezkedésért és sztrájkra va­ló bujtogatásért, de a har­cot mégsem adták fel a bá­nyászok sem Tatabányán, sem Salgótarjánban, sem Pécsett, sem Dorogon. A TANÁCSHATALOM di­cső napjaiban ezer és ezer bányász tette félre a csá­kányt, hogy magára öltse a magyar vörös hadsereg egyenruháját és fegyveresen védje a proletár hazát az imperialista rablókkal szem­ben. A proletárdiktatúra bu­kása, a véres fehérterror óriási áldozatot követelt a bányászoktól, de meg nem törte őket. A forradalmi szel­lem ott parázslott az aknák mélyén és jó oka volt a bel­ügyminiszternek hogy ro­mán megszálló katonaság se­gítségét kérje a felfegyver­zett tatai, dorogi, tokodi­­ bá­nyászok ellen. Horthy daru­tollas pribékjei hosszú ideig nem érezhették magukat biz­tonságban a bányák közelé­ben. Az ellenforradalmi terror megritkította ugyan a bá­nyászok sorait, de­­említeni nem tudta meglé­őket. Komárom vármegye alispán­ja ezért javasolta, hogy 3000 bányászt családjával együtt zárjanak internáló tábo­rokba, hogy a „Rendet” biz­tosíthassák. (?) Nem volt véletlen, hogy az egyik leg­hitványabbat, a munkás árulásban már gyakorlott Péter Károlyt állították bányamunkás szövetség élé­­­re, hogy besúgással, hami­sítással­ leszereljék a bá­nyamunkásság harcát és az ellenforradalmi rendszer fennmaradását biztosítják. Renegteg áldozattal járt ez a küzdelem. A BÁNYAMUNKÁSSÁG tömegei sorsukon tapaszta­lataikon keresztül tanulták meg, hogy az osztályharc ke­gyetlen, irgalmatlan küzde­lem, amelyben nincsen meg­alkuvás, hanem csak győz­tes van és legyőzött. Meg­tanulták, hogy az osztály­harc reális valóság, a ka­pitalista nem „Szocialista partner” hanem akit meggyőzni nem, ellenség, csak legyőzni lehet. 1919. szeptember 6-a, em­lékezetes dátum a tatabá­nyai bányászság történeté­ben. Szeptember 6-án dél­előtt a nagyiroda előtt dör­dült el a csendőrsortűz, amelynek következtében négy munkás azonnal meg­halt és 29 súlyosan megse­besült. Erre a tragikus napra emlékezünk minden bá­nyásznapon, s idézzük a múltat. A kommunista vezetői jól tudják, hogy párt bányászfalvak nyomorúságos a kunyhóiban kiolthatalanul lobog a dicsőséges 1919-es proletárdiktatúra Áldozatos munkával emléke. őrköd­tek azon hogy ez a láng ki ne aludjon, sőt a gyakran megismétlődő harcok során újabb és újabb tápanyagot nyerjen a proletáriátus ha­talmának újból való kivívá­sáért folyó szüntelen küzde­lemben. Sok idő telt el azóta. Eb­ben az országban — ahol annyit szenvedtek a munká­sok — megszűnt embernek ember által való kizsákmá­nyolása. Ezer és ezer elv­társunkat szólította el a párt a kormány az aknák mélyé­ről és állította őket az ál­lami, társadalmi, kulturális életünk különböző posztjai­ra. Építjük a szocializmust, hazánk — két kezünk mun­kája nyomán — egyre szé­pül. Csábító most a rég­múlt idézése: hogyis volt régen, amikor a harc pél­dául „a három nyolcasért” folyt. Mindez lecke már, kö­telező történelmi lecke, az új generációk iskolai tan­anyaga. Amiről azonban most beszélünk a munka­idő csökkentéséről, az nem lecke még az iskolában, de az élet, s szocialista társa­dalmi rendünk valósággá ér­lelte. A mai bányásznak ilyen gondjai vannak: mi­lyen programot dolgozzon ki a szabad szombatokra s akinek autója van — sok­nak van — hova induljon családjával. Milyen vegyen az új lakásba, bútort stb. Ezek a gondok össze sem hasonlíthatók a régivel, amikor még a mindennapi betévő falat is hiányzott. A történelmi leckét mégis megtanultuk! AMIKOR kegyelettel em­lékezünk a munkásmoz­galom mártírjaira, a régmúlt harcok emléke még oda­­adóbb munkára serkent ben­nünket. így köszöntjük Kommunisták Magyarorszá­­­gi Pártjának és a Magyar Tanácsköztársaság megala­kulásának 50. évfordulóját. Kuglics Imre az OBV Tatabányai Bányagépgyárának párttitkára

Next