24 óra, 1992. november (3. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-14 / 269. szám

8 Légiesen forogtak, pörögtek a táncparketten Lyonban bizonyíthat az Opál páros Volt egyszer egy táncverseny Sopron, Dunaharaszti, Győr, Budapest, Eger, Pécs, Miskolc, Kiskunhalas, Szigetvár táncosai adtak randevút egymásnak és a helybélieknek Bánhidán, a Puskin Művelődési Házban a minap. Elit mezőnyben, színvonalas versenyen bizonyíthatták ügyességüket, rátermettségüket a résztvevők. Szeretettel, jószívvel fogadták a táncosokat a házigazdák. Az Opál baráti egyesülete a Puskin Művelődési Házzal közösen rendezte meg — pályázaton nyert pénzből — a bajnokságot. Mindenki otthonosan, remekül érezte magát, felszabadultan, légiesen forogtak, pörögtek, röpültek a parketten a párok. Gyönyörű látvány volt a századnyi bájos fiatal szárnyalása. Nemcsak a közönségnek volt meghatározó élmény, hanem a gyerekek is rengeteget tanultak egymástól. Felmérhették saját tudásukat, elhelyezhették magukat a rangsorban. A D. junior 1 kategóriában standard táncban szigetvári páros, Kása Péter, Kis Angéla volt a legügyesebb. Latin táncban Opálos versenyzők, Barabás Róbert, Pintér Eszter vitte a prímet. A junior 2. standard táncban az egri Szarvas Attila, Vadász Judit páros lett az első. Latin táncban pedig Szabó László, Döntse Boglárka pécsi páros bizonyult legjobbnak. C. kategóriában a standard táncosok közül a miskolci Sólyom Attila, Licsák Orsolya páros táncolt fel a dobogó legfelső fokára. Latin táncban Kiskunhalasnak Tóth Szilárd, Juhász Ágnes páros szerzett dicsőséget. Remekül táncolt az Opálos Vankó Lajos, Huber Judit páros is. A C. junior 2. kategóriában harmadikként jegyezte őket a zsűri. Mindenképpen óriási élmény volt látni a szebbnél szebb táncosokat, együtt érezni velük a ritmust, a forgás örömét. Minden párost megtapsoltak, természetesen az Opál táncosok érezhették a legnagyobb szeretetet. A legfényesebb közönségsikerben mégis a Zelenák Attila, Berényi Judit páros fürödhetett. A legeredményesebb Opál táncosok a hat meghívott magyar páros egyikeként képviselik hazánkat Lyonban, a Savaria nemzetközi versenyen. A Puskin és az Opál már a következő versenyre készül. November 29-én A. C. és E., azaz kezdő kategóriában rendeznek versenyt a házban. Lehetőséget teremtenek arra, hogy a még kevéssé gyakorlott, kibontakozóban lévő táncosok is publikum elé kerüljenek, bemutassák produkciójukat, élvezhessék a tapsot. Magyar Elnöke Fotó: Kiss T. József és Labant Libbenek a selyemszoknyák, suhannak a csinos lányok, nyalka legények a táncparkettan Berényi Judit és Zelenák Attila brillírozott 1992. november 14., szombat Kiss Benedek: Babits Mihály a szőlőhegyen Fönt, a szőlőhegyen jó nekem, hol nem ér el a város zsivaja! Idegen faj, minden idegen a világban, s minden idegem mégis az otthont, rokont akarja. De rokonom nincs e kocsmazajba, mit fájó torokkal nem tudok túldalolni, s mit nem állhatok. Itt ha új avar hull holt avarra: Isten lép csak. Ott, minden unott. Ott engem már minden elhagyott, nem lehet már magam tovább csalni. Kit szerettem, mind megtagadott, s tudom, nemsokára meghalok - a jaj, meg kell halni, meg kell halni! Szívem mindig félt a lakodalmi vígságoktól - nem kell félni már. Belenyugszom: nem kell élni már... S mégis: mégis. S ó jaj, meg kell halni! Fájt lennem, és elmúlnom is fáj. Harcok ura lesz, ki lekaszál, mégis! - mindig harcba kényszerültem: élt, kinek a harc biztos halála, ki akkor jut messzebbre, ha áll, s töpreng magán, magán elmerülten. De immár a tőkék közé ültem — itt, a szőlőhegyen jó nekem. Nem nagy árom, pannon táj, mit hűtlen nem hagytam el, bárhová kerültem. Nem árom, de szőlőt, bort terem. Ülj mellém a padra, kedvesem, add a kezed: este van már, este. A hold lámpás ég, de már nekem cigány tücskök cirpelik idelenn altatómat: Tente, tente, tente... Gondolatok A türelem igazi próbája az, amikor valaki jótett helyébe jót vár. Az önimádat gyakran riasztó példája annak, hogy az ember méltatlanra pazarolja szeretetét. A képmutató még azt is letagadja, hogy a vakaródzás élvezetet okoz neki. Jót nehéz cselekedni, de ha az ember valami rosszat akar tenni, az rendszerint túlságosan jól sikerül. Csoóri Sándor Illyés Gyula szellemi társa volt, a fénykörébe tartozott csaknem negyedszázadon át, és ma is mesterének vallja a költőfejedelmet. Arra kérem, játsszunk. Játsszuk azt, vajon mit mondana ma a mester a tanítványának bizonyos fogalmakról, történésekről, mi az, ami Illyés életművének, személyiségének ismeretében ma is élő, ma is érvényes. Élete nagy ajándéka - Szívesen belemegyek, hiszen Illyés szelleme mindig rákapatott a játékra. Ő például nem szerette a nagyon komor igazságokat. Az Ozorán elhangzott műsor is bizonyos értelemben a kedve ellen lett volna, mert ennél sokkal világosabb és változatosabb szellem volt. Nem szabadna csak azt sugallni, hogy ő a nemzet komor költője volt, hogy bús, könyöklő férfiú, aki állandóan a Dunát nézi, elmerengve a magyar történelem szörnyű eseményein... Ez egy vers, amit a maga helyén kell elmondani. Ellenkezően: Illyés a legkülönösebb pillanatokban is talált feloldást. Ez volt élete nagy ajándéka. Azt mondta: amikor már olyan nehéz a sors, hogy elviselhetetlen, akkor kell igazán nekifeküdni a gerendacipelésnek és mosolyogni. Nem kérkedésből - kényszerből - Kezdjük hát: mit mondana a mester, mit mond a tanítvány arról a fogalomról, hogy magyarság? - Ez a fogalom ma, a mai újságírásban elég robbanékony és kísérteties fogalom. Illyés szerint országunk mohácsi vész utáni három részre szakadása mindenünket meghatározta a történetünket, a kultúránkat. Gondolja el, Franciországban, a Loire mentén ott vannak a kastélyok, de elég, ha az ember csak Bécsig megy el... Ugyan a második világháborúban Szent István Dómot lerombolaták, de előtte, szinte minden megmaradt. Nekünk majdnem minden olyan értékünk, amely a történelmet Falakba zárva, termekben, képekben megőrizte volna, elveszett. Ha most magunkról gondolkodunk, akkor a képzeletünkben kell felépítenünk a lerombolt várakat, ott kell restaurálni az ellopott vagy eltüntetett képeket. És a képzeletünkbe kell megírni a zeneműveket is, ahogy ezt Kodály próbálta... Nekünk visszafele is kell élni, és megint Illyésre hivatkozom: nekünk nem csak a jövőt, a múltat is kell építeni. Azok, akik a magyarság szó hallatán rögtön nacionalizmust értenek, fogalmuk nincs erről a nagy távolságról: nekünk a történelmünket egészen Mátyásig kell visszagondolnunk. Mi lehet az, ami ezt a sokfelé szakadt ország különféle részeit összetarthatja? Nem a vallás, mint például a lengyeleknél, hanem csak az a tudat, hogy a marosvásárhelyi ugyanúgy magyar, mint a kecskeméti vagy az ozorai. Tehát ezt nekünk nem kérkedésből, hanem kényszerből kell állandóan a tudtunkban tartani. Tulajdonképpen nem jó erről beszélni, mert az ember a piacra viszi a maga keserveit. Illyés az egyik versében, a Kézfogások kötet Bevezetőjében írja: „... magyar, ki már magyar csak mindenütt. Világjáró, kiművelt, s ostoba, vad pusztafi, ki nem okul soha, annyi terv s út, ahányat vált agyunk, de mégis egy sors, mert hisz meghalunk —...” Ez a gyönyörű i nézet jellemzi Illyést, azt, hogy ő a magyarságát úgy vállalta, ahogy minden európai ember természetes módon vállalja a saját nemzetéhez való tartozást. Hogy ezt miért kell állandóan magyarázni, azt én nem tudom megérteni. A beteg népeket gyógyítani kell - Sokszor elhangzik mostanában Illyés Gyulára emlékezvén, hogy kereső ember volt, az igazságot kereső ember. Mit mondana erről ma a tanítványnak? -Tudja, soha nem úgy beszélt velem, mint mester a tanítványával. Nagyon különös, szemérmes férfi volt. Nem olyan értelemben, hogy nem mondta ki, amit gondolt, ellenkezőleg: az emberi viszonylatokban volt szemérmes. Másban kísérteties, metsző aggyal mondta mindig azt, amit gondolt. Hogy most mit mondana? Nyilván azt, hogy kezdjétek magatokkal, kezdjétek magatokat minél jobban megismerni, hogy meg tudjátok fogalmazni, mi történt veletek. Hozzá kell járulnotok a politikai élethez azzal a valósággal, amit magatokban fölfedeztetek. Tudniillik, aki meg meri igazán ismerni saját magát, az a másikat is kíváncsibbá teszi önmaga iránt. És Illyésben hihetetlen kíváncsiság élt. Azt mondta: ha akárkit be akarok hozzá vinni, akár erdélyit, felvidékit, nem is kell megkérdeznem. „Maga olyan mint az én kamarásom, ha maga azt mondja, akkor bejöhet.” Tréfálkozott, de tudta, hogy én nem élek vissza az idejével, csak olyanokat viszek fel hozzá, akik az ő számára is fontosak. A leggyönyörűbb gesztus, ami egy embert érhetett, Janics Kálmánt érte. Ő a Hontalanság évei című kéziratát hozta át Magyarországra. Amikor Illyés elolvasta, azt mondta, ez a legfontosabb könyv, amit magyarul írtak az utóbbi időben és ezért a legféltettebb tárgyai közül a sárszentlőrinci orvos barátjától kapott botot adta Janicsnak ajándékba, melynek gyógyító erejében valaha hittek, amely még valószínű Petőfi édesanyja kezének érintését is őrzi. Illyés megtalálta azt a pontos metaforikus helyzetet, amelyben ezt Janics Kálmánnak ajándékba adhatta. Azt mondta: a könyved gyógyító erejű, és azért adom neked ezt a botot, hogy ne feledd, ezt kell folytatni, mert ebben a térségben a népek betegek, a beteg népeket pedig gyógyítani kell. Ne a babonák alapján ítéljetek! Úgy a ’60-as évektől kezdődően - úgy gondolom - rendkívül fontos volt a magyar szellemi életben - legalábbis annak bizonyos köreiben - az egymás pontosabb megismeréséhez szükséges párbeszéd. Nekem úgy tűnik, mára ez valahol megszakadt. — Ellehetetlenült. Sok minden miatt, amit csak hosszan lehetne elmondani. Ezért is utaltam rá, hogy az önvallomások segíthetnének föloldani ezt a helyzetet. A magyar irodalomban akár Ady A magyar Pimpdánjára, akár Rákóczi Vallomásaira, akár Illyés egész életművére vagy Németh László Homályból homályba, Magam helyett című művére gondolok: azzal, hogy feltárták saját magukat, a levegőt tették szabaddá. Azt mondták, íme ilyen vagyok, tessék, ismerjetek meg, ne a babonák alapján ítéljetek! Akik nem folytatnak párbeszédet, akik nem találkoznak, azok fantomizálják a másikat. Akkor már nem az az igazság, amit ő képvisel, hanem az, hogy én rossz kedvemben vagy éppen némaságomban mit gondolok róla. Azok, akik vitatkoznak, vagyis akik még beszélgetnek, nem gyűlölhetik egymást. A magyar irodalomban egyébként éppen Illyés volt az, aki a legkülönfélébb szellemiségű embereket mindig oda tudta csalogatni, akár a Válaszba, akár a Nyugatba, akár a Magyar Csillagba, mert ha úgy tetszik, ő egyszerre volt urbánus és népi-nemzeti. Manapság pedig tele van a magyar szellemi élet babonákkal. Többek között azzal is, hogy a népi-nemzeti társaságnak az urbánusok az ellenfelei. Holott az igazi ellenfél az álnemzeti. Ugyanúgy, ahogy az urbánusnak sem a népi-nemzeti az ellenfele, hanem a hamis urbánus, a provinciális urbánus. Mert sajnos egy részük az lett. Gondolja csak meg, hogy mennyire nem vették észre bizonyos urbánusnak mondott barátaink a nemzeti kérdések fontosságát. A környékben most ezek miatt folyik a vér. Ha idejében észreveszik, akkor esetleg felkészíthettük volna a nemzeteket, hogy vigyázzunk, mert ez lesz itt a legkínosabb és legkényesebb kérdés. Miért? Mert a világháborúk utáni békeszerződésekben rosszul intézték el ennek a térségnek az életét. Mindannyian, akik ezzel foglalkoztunk, tudtuk, hogy ezek a kérdések előjönnek, fel fognak robbani. Urbánus barátaink javarésze azt mondta, ezek nem érdekesek. A nagy államnemzetek szétesnek, ebben egyetértettünk, csakhogy ettől még a nemzeti kérdés nem oldódik meg. Ahhoz, hogy ezeket vagy ehhez hasonló kérdéseket a jelenben is - mégpedig idejében - felismerjünk, ahhoz azért vissza kellene egy kicsit tekinteni. Van erre idő, van erre valóban akarat? - Akarat bennem van, és kétségbeesés is: elhatározom, el is kezdem, de mindig visszazuhanok egy olyan állapotba, amikor lehetetlen folytatni. De elkerülhetetlen lesz, hogy éppen az Illyésék, Német Lászlóék, Cs. Szabóék, Máraiék után a nemzedékek közt megszakadt viszonyt újra összebogozzuk, mert a szellemi életben nem lehet megszakadás, ott nem eshetnek ki láncszemek. Vissza kellene kapcsolódnunk újra a Magyar Csillag, a Válasz, A Nyugat nemzedékeihez, és akkor azt mondhatnánk, hogy mi a magyar irodalom jogfolytonosságát lélekben is őrizzük és tartjuk. A történelem egyszer tesz ajánlatot egy - Engedjen meg végezetül személyesebb kérdést. Nem tudom pontosan mikor járt utoljára Ozorán. Arra emlékszem, hogy 1985-ben mindenképpen, amikor az ozorai iskola felvette Illyés Gyula nevét. Akkor a hatalom által ugyancsak mellőzött költőként. Ma költő-politikusként? Mindenesetre, ami a változásokat illeti, óriási idő telt el azóta, bekerült a gyakorlati politikai életbe. Hogy érzi magát? -Nem tudom mennyire jól ítéli meg a helyzetemet. Ha én a gyakorlati politikai életbe kerültem volna be, akkor ma képviselő, miniszter vagy miniszterelnök lennék. Ezeket én elhárítottam magamtól. Mindegyiket. Természetesen nem álltam távol a politikától, főként kezdetben, amikor azt hittem, föl tudjuk gyorsítani azt a folyamatot, amivel ezt az országot valóban meg lehet változtatni, a kábulatból, a tompaságból ki lehet emelni. Az, hogy nem lehetett, annak egyaránt oka a kormány és az ellenzék. Mert nekem aztán ne mondja senki, hogy csupán egy oka lehet valaminek. De ezt ugyancsak végig kellene elemezni, a kerekasztal-tárgyalásoktól mostanáig. Hol zökkent ki a magyar történelem, a pártok egyike vagy másika hol vitte félre? Vissza kellene pörgetni az eseményeket, de én inkább íróként szeretnék ezzel foglalkozni. A Nappali hold kötetem utolsó részében már megírtam, hogy ez egy „veszélyeztetett kegyelmi idő”. A történelem egyszer tesz ajánlatot. Kamarás Katalin Mesteridéző beszélgetés Csoóri Sándorral Magyarságról, igazságkeresésről, önismeretről, párbeszédről...