24 óra, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-31 / 307. szám
8 ÉV VÉGI TARKABARKA 1992. december 31., csütörtök Kis közéleti Murphyológia Murphy zseniális törvényeit annyian írták át, el, félve, hogy egy újabb sajátosan szilveszterre szabott próbálkozás már nem árthat népszerűségének. íme, néhány fordítási (új) ujjgyakorlat.Az az elv, hogy ha valami elromolhat, el is romlik, hazai viszonyaink között úgy értelmezendő, hogy mi, magyarok még ezt az alapelvet is képesek vagyunk elrontani... (Lehet, hogy igaza lesz az MDF-nek: 1994 végére sikerül egy tökéletes társadalmi berendezkedést csinálni?...) A romlatlan gyermekkor is tele lesz romokkal -ha idős korban emlékezünk vissza rá... - Ifjú feleséged „romlatlan bájait” már az első pillanatban felfedezed, nézz rá arra az arcra röpke egy év múlva!... - Az élet szép - de hiába magyarázod ezt a siralomházban... - Az idén szilveszterkor azért mosolyogjuk ki magunkat alaposan, mert a jövő év úgyis rosszabb lesz az ideinél. - De miért mosolyogjunk azon, amin sírni kellene. Mert az okos ember két rossz között a rosszabbikat választja, hogy később már ne érje csalódás. - A politikában mindenki hazudik, de nem számít, mert senki sem figyel fel rá. - Láttam, hogyan készíti a hentes a hurkát, rá sem bírok nézni azóta. Lehet, hogy az ország népe azért emészti meg olyan nagyon nehezen az új törvényeket, mert látja a parlamenti közvetítésekből, hogyan készülnek? - Gazdaságpolitikai alapelv: mindegy hogy miről beszélnek, a végén úgyis a pénzről lesz szó. -Bármilyen pénzről, bárkinek a pénzéről esik is szó - úgyis veled fizettetik meg. - Moralizálókra mindig szükség van. Olyanok, mint az ostya a keserű pirulákhoz. -Az állam a piaci mutatványosbódéban az a tűznyelő, aki mindent a közönségével nyelet le. -Az információ hitelessége egyenesen arányos a terjesztés sebességével. Minél gyorsabban tudsz meg valamit, annál több időd jut arra, hogy torzítva add tovább. A parlamentben minden az ülésrenden múlik. A diktatúrában felváltva ültetik le a felszólalókat. A jogállamban a felszólalók „ültetik le” a demokráciát... -A történettudomány olyan eseményekkel foglalkozik, amelyek mindig oly módon estek meg, amilyen időtávolságból és időpontból szemlélik azokat. - A történelem ritkán ismétli önmagát, a politikus állandóan... - Minden egykori kemény időszaknak az a szépsége, hogy már elmúlt. A jelen azért borzasztó, mert még itt van! - Egy optimista megállapítás a mai életszínvonalról. Istenem, ha mi úgy élhetnénk, ahogy élünk! - Aki tanulni képes, az tudós lesz. -Aki nem képes rá; politikus, gazdasági vezető, újságíró. Aki képes lenne rá, de semmiből nem tanul: diktátor. - Senki észre sem vesz, míg el nem követsz egy nagy hibát. - A neves ember tehát hibát hibára halmoz... - Abbahagyom, nehogy túl neves ember legyek: Gombkötő Gábor Derűs percek (Régi, kereken 65 évvel ezelőtti tréfák) Az öreg gazda és élete párja a disznóól előtt álldogál. - Tudod-e apjuk, hogy nemsokára itt az ezüstlakodalmunk, öljük le ezt a disznót. Tűnődve nézegeti a gazda előbb a jószágot, aztán asszonyát, majd megcsóválja a fejét. - Méghogy leöljük a szegény állatot azért, ami 25 éve történt? Há’ mit tehet ő róla?... *** A nagyváros forgalmas főutcáján négy borbélyüzlet is verseng a vendégek kegyeiért. Egyik nap új cégér jelenik meg az első bejárata fölött: „Az Arany Ollóhoz” - A világ legjobb fodrásza Másnap új cégért kap a másik bolt: „Az Ezüst Borotvához" - Az ország legjobb fodrásza Harmadnap a harmadik ezzel rukkol elő: „A város legjobb fodrásza" Negyednap a negyedik kis táblát tesz a kirakatba: „Az utca legjobb fodrásza” - Doktor úr, a legváratlanabb időpontokban olyan migrén tör rám, hogy szinte elalélek a fájdalomtól. - Semmi baj, asszonyom, kitűnő orvosságot írok föl magának. De nagyon fontos, hogy a használati utasítást betartsa: 1 kávéskanál, pontosan negyedórával a fejfájás előtt. A toprongyos csavargó széles vigyorral köszön rá egy csillogó autó sofőrjére: - Jó napot, kolléga úr! - Hogyhogy kolléga?! - Maga is a közbiztonságot veszélyezteti. Dián Tamás: Turul, 8 fényűző koldus (A történetünkben szereplő egyének illetve események létező személyekkel vagy megtörtént eseményekkel való párhuzamba állítása az olvasó eredendő rosszhiszeműségét bizonyíthatja csupán... - a szerző.) A koldus már régóta mindennap ott ült az utcasarkon. Mindegy volt, hogy nyár van vagy tél, az ő üzletmenetében sosem létezett a holtszezon fogalma. Egyáltalán nem volt tolakodó, szerényen meghúzta magát a hentesüzlet ajtaja melletti beugróban, közvetlenül a két utca találkozásánál. Újságpapírt terített maga alá, többnyire Magyar Hírharsonát, azzal még takarózni is tudott, ha úgy hozta a szükség. Kikoptatott, fényes karimájú kalapját az ölébe tette, így ült egész nap. Nem szólított le senkit, ám ha mégis dobtak neki néhány forintot, motyogott valamit az orra alatt, amit akár köszönetnek is lehetett venni. Ha egy-egy rendőr igazoltatta, mindig a felső zsebéből vette elő lapjait hullajtó személyi igazolványát, s ha a nevét kérdezték, csöndesen csak annyit mondott: Turul Dezső vagyok. Tatabánya lakói is megszokták már. Nem szólták meg, elfogadták, hogy minden reggel megjelenik az őszes szakállú, piszkos körmű öregember, aki napközben észrevétlenül hozzáidomul a szokásos városképhez. A gyerekek is békén hagyták. A rendszerváltásról az újságosnál értesült először. Nem rázta meg különösképpen a dolog, csak azt sajnálta, hogy a szokásos Magyar Hírharsonát egyik napról a másikra megszüntették. Ám ez a gondja hamar megoldódott, átpártolt az Agyar Fóruma című orgánumhoz, mert annak jó vastag papírja volt, s bár a nagysága meg sem közelítette a régi Hírharsonáét, nem ázott szét olyan könnyen. Nem is sejtette, hogy ezzel a választásával akaratlanul is kerek három százalékkal növelte az illető újság vásárlóinak táborát. Talán minden maradt volna a régiben, ha nem szól közbe a Turul Dezső alatt melegedő politika. Ugyanis történt egyszer, hogy Jencsik Ányos, Tatabánya polgármestere álmodozva felnézett a plafonra és így szólt: - Kell egy imidzs... A szobában csupán három alpolgármester tartózkodott, a többi négy épp a szabadságát töltötte. Ők hárman egyszerre kapták fel a fejüket. Ketten azért, mert egyáltalán nem értették Ányos szavait, a maradék egy azért, mert ő igen. - Imidzs? - visszhangozta - Mire gondolsz? Jencsik Ányos tekintete egy pókra vándorolt a sarokban. - Arculat kell a városnak. Valami... jelkép, amire mindenki büszke lehet. Ami csak Tababányáé... A harmadik alpolgármester azonnal kapcsolt. - Reprezentáció... - mondta eltűnődve. - Felhajtás... - bólogatott a középső alpolgármester. -Istennek tetsző, nagy hepaj... - szólalt meg az eddig hallgató első alpolgármester is, aki egyházi vonalon került a posztjára. Jencsik Ányos végignézett rajtuk. - Olyasmi, amit mindig előránthatunk a cilinderből, ha eljön a választások ideje. Valami, ami hetedhét határra szól! Holnapra kérem az ötleteket... Az elkövetkezendő nap a lázas fejtörés jegyében telt. A három alpolgármester beosztotta a nap huszonnégy óráját, felváltva gondolkodtak, bújták a könyvtárakat. Felvetődött néhány apró ötlet, ám mire letelt a határidő, a komolyabbak közül még mindig csak ott tartottak, hogy néhány Yetit telepítenek a környékbeli hegyekbe turistacsalogatónak. A polgármester azonban a fejét csóválta. -Nem jó. Csak megvadítanánk vele a sok nyugdíjast. Mit gondoltok, a mai húsárak mellett mire kezdenének el azonnal vadászni? Próbálkozzatok valami mással... A sor szerint a harmadik alpolgármester dühösen gyalogolt hazafelé. Ahhoz túl nyugtalan volt, hogy a volán mögé üljön. Hirtelen megállt és dühösen toppantott egyet. - A fenébe, hát nincs itt semmi?!... Amikor a talpa az aszfalthoz csapódott, már késő volt. Nem vette észre, hogy egy tócsa szélén áll, s indulatos mozdulatával pillanatok alatt besározta a hentesüzlet beugrójában üldögélő Turul Dezsőt. A koldus fölemelte a fejét, nem szólt egy szót sem, csak ősz szakálláról csöpögött kövér cseppekben a piszkos lé. Az alpolgármester már nyúlt volna a zsebébe, hogy néhány forinttal enyhítsen bűntudatán, amikor félúton megállt a mozdulat. Az ötlet olyan vakító fényességgel lobbant fel agyában, hogy kis híján beleszédült. Sarkon fordult és rohant vissza a polgármesteri hivatalba. - Megvan! - kiáltotta már a polgármester előszobájában Hej, Réka! - tette még hozzá, mert már fiatalkorában is vonzották az ókori bölcsességek. Jencsik Ányos meglepetten nézett fel. - Mi van meg? - kérdezte. Az alpolgármester féllábon ugrált izgalmában. - Hát az ötlet! Gyere! - azzal nem törődve a polgármester ellenkezésével, az ablakhoz vonszolta Ányost és kimutatott. - Látod? - Mit kéne látnom? -Hát azt az öreget! A koldust... A polgármester vállat vont. -Mit nézzek rajta? Mindig ott ül, szinte észre se venni. Már a régi rendszerben is... - itt elhallgatott, mert nála is leesett a tantusz. - Csak nem?!... -De bizony...! - bólogatott szaporán az alpolgármester. - Ő lesz a város jelképe. Szinte már látom is magam előtt. A Nagy Öreg... Csak persze még fel kell karolni az ügyet. - Rendben van... - biccentett némi gondolkodás után Jencsik Ányos. - Hogy ez nekünk eddig nem jutott eszünkbe! Pedig már a régi rendszerben is tervbe vették az öreg felruházását, de... ez mégiscsak a mi akciónk lesz! ügy is lett. Turul Dezső egy borongós, őszi délelőttön arra riadt, hogy egy nyugati gyártmányú gépkocsi fékez előtte. Két megtermett férfi lépett oda hozzá, s minden magyarázkodás nélkül berakták a kocsiba. - No de kérem... Itt valami félreértés... Hová visznek? - Felújítani - hangzott a lakonikus válasz. Ennél többet aztán már nem is mondtak neki. Első útjuk azonnal a polgármesterhez vezetett. Jencsik Ányos épp egy halom fényképet tanulmányozott elmélyülten. - Felismeri őket? - mutatott fel néhányat az öregnek köszönés helyett. Turul Dezső szemügyre vette a képeket. Valamennyi őt ábrázolta, csak éppen még fiatalabb korában. Bólintott tehát. -Kérem szépen, ezeken én vagyok... - Úgy van... - biccentett polgármester. - Mi pedig úgy a döntöttünk, hogy maga lesz városunk jelképe. Ebből az alkalomból azonban... hogy mondjam... helyre kell állítannunk magán néhány dolgot. Jencsik Ányos itt egy kicsit meghatottan elhallgatott, mivel eszébe jutott két évvel ezelőtti önmaga, amikor a helyi öregek otthonában még ő is nagykanállal ette a zsíroskenyeret. Innét szólította el azután a haza mostani kétszintes, meghitt családi fészkébe. Át tudta érezni Turul Dezső helyzetét. Az öreg is végignézett kopottas, szakadt ruházatán, talpavaló cipőjén és felsóhajtott. Nagyon a szívéhez nőttek már ezek a darabok. Halkan megkockáztatta: -Nem lehetne mást választani? Én már nagyon megszoktam így... Jencsik Ányos dühösen az asztalra ütött. - Azt hiszi, ez nekünk olyan nagy öröm? Tudja mennyibe fog maga kerülni? Azt ajánlom, ne nagyon járassa a száját, mert a végén még a nyakába akasztunk egy helyi ünnepet is, aztán megnézheti magát! Vegye tudomásul: mától fogva maga egy jelkép! Vihetik! - intett ingerülten a két mameluknak, akik kicipelték Turul Dezsőt. Az öreg eltűnése először némi riadalmat keltett a városban. Bár eddig szinte tudomást sem vettek róla, hiánya mégis számos találgatásra adott okot. Voltak, akik azt állították, hogy III./III-as ügynök volt, s most leleplezték, míg a romantikusabbak békákat kezdtek keresni a környéken, mert híre kelt, hogy valaki megcsókolta az öreget. Csak néhányan tudták az igazságot: Turul Dezső felújítására pályázatot írtak ki, amit Sas Richárd fővárosi iparművész nyert meg. Ezért azután az ő udvarára szállították az öreget. Sas kezdetben sokáig nézegette a régi fényképeket, méricskélt, tervrajzokat készített, mire végre úgy érezte, hogy homlokon taszajtotta az ihlet. Nekiállt a munkának. Először levetkőztette a koldust, hogy a ruháit rendbehozhassa. Mivel épp november közepe volt, ez az öreget igen érzékenyen érintette. Ott álldogállt pucéran az udvaron és nagyon fázott. Szerencsére egy idő után már akadt társasága. Egy spanyol néptánc együttes odaszokott az udvarra, mert Turul Dezső csattogó fogvacogása kitűnően helyettesítette a kasztanyettát. Sas eközben a régi ruha és a fényképek alapján rekonstruálta az öreg fiatalkori öltözetét. Mivel művész volt, úgy érezte, hogy valamit magából is kell adnia. Ezért némi töprengés után a nadrágot bádogból kovácsolta ki, a kopottas kalapot pedig egy szürrealista kondérral helyettesítette. Az ing lyukas részeit gipsszel pótolta. Amikor másfél év után elkészült, kiment az öreghez az udvarra, akinek időközben már kihullott az összes haja és ki tudja miért, rászokott a tücskökre. Sas Richárd elégedetten megállt előtte és ráhúzta az új ruhát. Rövid mustra után összeütötte a tenyerét, a homlokára rányalta a néhány millióról szóló számlát és feladta postán. Tababánya valósággal lázbajött, amikor meghallották, hogy az öreg visszakerül a helyére. Jencsik Ányos és a két alpolgármester elégedetten dörzsölte a tenyerét. - Lesz itt publicitás... - mondogatták elégedetten egymásnak, s azonmód elkezdték szervezni a felújított Turul Dezső ünnepélyes átadásának ceremóniáját. Meghívtak mindenkit, aki csak számít, hiszen tudták: az illető automatikusan hozza magával a sajtóját is, ami ugye nem elhanyagolható szempont. Persze a koldusban rejlő lehetőségeket mások is megpróbálták felhasználni. Mivel Turul Dezső a másfél éves koplalás során tökkopasz lett, a Nemzeti Bőrfej Párt azonnal kikiáltotta őt mondabeli alapítótagnak. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy a fogatlan öreg két hónapos intenzív tanulás után is képtelen volt kimondani: „Mit sütsz kis skinhead, tán Kolompért sütsz kis skinhead?” Ki tudja hová fajultak volna a dolgok, ha el nem érkezik az átadás napja. Turul Dezső nyakába 1000 wattos izzókat tettek, ősz szakállában színes lámpák fényei futkároztak. Bádog nadrágjában tán még jobban fázott, mint annak előtte Sas Richárd udvarán, de nem mert szólni. Félt, hogy tán elrontaná az ünnepet. A biztonság kedvéért egy óvatlan pillanatban kilopta egy közelben felhúzott alkalmi buszmegálló ablakából a gittet, s azt harapta a fogai közé, hogy vacogása ne zavarja a Szózatot. Amúgy nagyon szép látvány volt. Hát még az ünnep! A beszédek! A táncosok!! A versmondók!!! Csak akkor volt némi probléma, amikor Jencsik Ányos, oldalán a köztársasági elnökkel a mikrofonhoz lépett: az ajkáról hirtelen fölzengő szerénység kivágta a biztosítékot. Ám a számítás bevált. Aznap az egész ország Tabatányára figyelt. Erről cikkeztek az újságok, az eseményről nem maradt le a rádió és a tévé sem. Mindenki megkapta a maga hírverését. Amikor szétoszlott az ünneplő tömeg, Turul Dezső felsóhajtott. Alig várta már, hogy valaki leszedje róla a színes lámpákat, a füle mögé tűzött csillagszórókat, mivel a szakállában cikázó fények igencsak zavarták. Ám hiába reménykedett. Eljött az este, s a koldus még mindig világított. A sötét zug, ahol régebben éppen hogy meghúzta magát, most fényárban úszott. De nem csupán a kis szeglet, hanem a hozzá vezető út is. Már messziről lehetett látni, amint ott didereg kályhacsőszerű nadrágjában, gipszfoltos ingében, fején a szürrealista kondérral. Eltelt néhány nap, s Turul Dezső azt vette észre, hogy az emberek, akik régebben szótlanul elmentek mellette, most gyűlölködő pillantásokkal méregetik. - Bezzeg, erre van pénz! - hallatszott egyre gyakrabban és hangosabban. - Kivilágítják, mi meg fizetjük... - Csak ne lenne rajta az a sok áramkör, kapna tőlem a pofájára... -Nézzék, milyen gúnyosan szikrázik...! Az öreg egyre kétségbeesettebben szemlélte az ellene forduló közhangulatot. Egy esős, december végi napon azután elhatározta magát. Csöndesen felállt és bement a városi közgyűlés év végi ülésére. Sokáig észre sem vették, csak amikor szólásra jelentkezett. - Kérem szépen... - kezdte kissé zavartan, mert még sohasem beszélt ennyi okos ember előtt. - Nem lehetne levenni rólam ezt a sok fényt? Biztosan nagyon sok pénzbe kerül, és ha köd van, nem is lehet látni. Inkább adják oda a rászorulóknak... Fűtsenek, világítsanak vele, nekik jobban kellene... A képviselők szánakozva nézték. Mindegyiknek ugyanaz a megválaszolhatatlan kérdés járt a fejében: hová lesz akkor a nehezen kiharcolt imidzs? Hiszen egy létminimum alatt élő nagycsalád megsegítésének a hírverési mutatója jóformán megegyezik a nullával... Hiába bizonygatták, hogy Turul kivilágítása úgyszólván fillérekbe kerül, az öreg ragaszkodott a szavazáshoz. Ám ahogy az várható volt, a javaslatot elvetették, s rátértek a képviselők juttatásainak időszerű emelésére. Turul Dezső erre már csak legyintett és elkeseredetten ballagott ki a teremből. Szakállában pajkosan villantak a fények, füle mögött szikrázott a végtelenített csillagszóró. Ahogy távolodott, úgy halkult a bádognadrág nyikorgása, az ing hajdani lyukaiból csendesen pergett a gipsz. Másnap hiába keresték a helyén. Egyszerűen eltűnt. Amint azt a rögtönzött vizsgálat megállapította, az előző napi szavazás után már csak egy rövid időre tért vissza a kivilágított szegletbe, utána azonnal nekivágott az országútnak. Néhány éjszaka is közlekedő kamionos látta, amint a vakító glóriától övezve baktat a végtelenbe nyújtózó aszfalton. Amikor jobban szemügyre vették régi helyét, valaki felfedezett egy aprócska cédulát. Kézről kézre adták, senki sem értette a jelentését, pedig csak két sor volt mindössze. Turul Dezső szálkás betűi megfejthetetlenül tántorogtak a fehér papiroson: „Elég volt, ne nézzenek engem MADÁRNAK!”...