24 óra, 1992. december (3. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-31 / 307. szám

8 ÉV VÉGI TARKABARKA 1992. december 31., csütörtök Kis közéleti Murphyológia Murphy zseniális törvé­nyeit annyian írták át, el, félve, hogy egy újabb sajáto­san szilveszterre szabott pró­bálkozás már nem árthat nép­szerűségének. íme, néhány fordítási (új) ujjgyakorlat.­­Az az elv, hogy ha valami elromolhat, el is romlik, hazai viszonyaink között úgy értel­mezendő, hogy mi, magyarok még ezt az alapelvet is képesek vagyunk elrontani... (Lehet, hogy igaza lesz az MDF-nek: 1994 végére sikerül egy tökéle­tes társadalmi berendezkedé­st csinálni?...)­­ A romlatlan gyermekkor is tele lesz romokkal -ha idős korban emlékezünk vissza rá... - Ifjú feleséged „romlatlan bájait” már az első pillanatban felfedezed, nézz rá arra az arcra röpke egy év múlva!... - Az élet szép - de hiába ma­gyarázod ezt a siralomházban... - Az idén szilveszterkor azért mosolyogjuk ki magunkat ala­posan, mert a jövő év úgyis rosszabb lesz az ideinél. - De miért mosolyogjunk azon, amin sírni kellene. Mert az okos ember két rossz között a rosszabbikat választja, hogy ké­sőbb már ne érje csalódás. - A politikában mindenki ha­zudik, de nem számít, mert senki sem figyel fel rá. - Láttam, hogyan készíti a hentes a hurkát, rá sem bírok nézni azóta. Lehet, hogy az or­szág népe azért emészti meg olyan nagyon nehezen az új tör­vényeket, mert látja a parla­menti közvetítésekből, hogyan készülnek? - Gazdaságpolitikai alapelv: mindegy hogy miről beszélnek, a végén úgyis a pénzről lesz szó. -Bármilyen pénzről, bárki­nek a pénzéről esik is szó - úgyis veled fizettetik meg. - Moralizálókra mindig szükség van. Olyanok, mint az ostya a keserű pirulákhoz. -Az állam a piaci mutatvá­nyosbódéban az a tűznyelő, aki mindent a közönségével nyelet le. -Az információ hitelessége egyenesen arányos a terjesztés sebességével. Minél gyorsab­ban tudsz meg valamit, annál több időd jut arra, hogy torzítva add tovább.­­ A parlamentben minden az ülésrenden múlik. A diktatúrá­ban felváltva ültetik le a felszó­lalókat. A jogállamban a felszó­lalók „ültetik le” a demokrá­ciát... -A történettudomány olyan eseményekkel foglalkozik, amelyek mindig oly módon es­tek meg, amilyen időtávolság­ból és időpontból szemlélik azokat. - A történelem ritkán ismétli önmagát, a politikus állan­dóan... - Minden egykori kemény időszaknak az a szépsége, hogy már elmúlt. A jelen azért bor­zasztó, mert még itt van! - Egy optimista megállapítás a mai életszínvonalról. Istenem, ha mi úgy élhetnénk, ahogy é­lünk! - Aki tanulni képes, az tudós lesz. -Aki nem képes rá; politi­kus, gazdasági vezető, újságíró. Aki képes lenne rá, de semmi­ből nem tanul: diktátor. - Senki észre sem vesz, míg el nem követsz egy nagy hibát. - A neves ember tehát hibát hibára halmoz... - Abbahagyom, nehogy túl neves ember legyek: Gombkötő Gábor Derűs percek (Régi, kereken 65 évvel ezelőtti tréfák) Az öreg gazda és élete párja a disznóól előtt álldogál. - Tudod-e apjuk, hogy nemsokára itt az ezüstlakodalmunk, öljük le ezt a disznót. Tűnődve nézegeti a gazda előbb a jószágot, aztán asszonyát, majd megcsóválja a fejét. - Méghogy leöljük a szegény állatot azért, ami 25 éve tör­tént? Há’ mit tehet ő róla?... *** A nagyváros forgalmas főutcáján négy borbélyüzlet is ver­seng a vendégek kegyeiért. Egyik nap új cégér jelenik meg az első bejárata fölött: „Az Arany Ollóhoz” - A világ legjobb fodrásza Másnap új cégért kap a másik bolt: „Az Ezüst Borotvához" - Az ország legjobb fodrásza Harmadnap a harmadik ezzel rukkol elő: „A város legjobb fodrásza" Negyednap a negyedik kis táblát tesz a kirakatba: „Az utca legjobb fodrásza” - Doktor úr, a legváratlanabb időpontokban olyan migrén tör rám, hogy szinte elalélek a fájdalomtól. - Semmi baj, asszonyom, kitűnő orvosságot írok föl magá­nak. De nagyon fontos, hogy a használati utasítást betartsa: 1 kávéskanál, pontosan negyedórával a fejfájás előtt. A toprongyos csavargó széles vigyorral köszön rá egy csil­logó autó sofőrjére: - Jó napot, kolléga úr! - Hogyhogy kolléga?! - Maga is a közbiztonságot veszélyezteti. Dián Tamás: Turul, 8 fényűző koldus (A történetünkben szereplő egyének illetve események lé­tező személyekkel vagy meg­történt eseményekkel való párhuzamba állítása az olvasó eredendő rosszhiszeműségét bizonyíthatja csupán... - a szerző.) A koldus már régóta minden­nap ott ült az utcasarkon. Mind­egy volt, hogy nyár van vagy tél, az ő üzletmenetében sosem létezett a holtszezon fogalma. Egyáltalán nem volt tolakodó, szerényen meghúzta magát a hentesüzlet ajtaja melletti beug­róban, közvetlenül a két utca ta­lálkozásánál. Újságpapírt terí­tett maga alá, többnyire Magyar Hírharsonát, azzal még taka­rózni is tudott, ha úgy hozta a szükség. Kikoptatott, fényes ka­rimájú kalapját az ölébe tette, így ült egész nap. Nem szólított le senkit, ám ha mégis dobtak neki néhány forintot, motyogott valamit az orra alatt, amit akár köszönetnek is lehetett venni. Ha egy-egy rendőr igazoltatta, mindig a felső zsebéből vette elő lapjait hullajtó személyi igazolványát, s ha a nevét kér­dezték, csöndesen csak annyit mondott: Turul Dezső vagyok. Tatabánya lakói is megszok­ták már. Nem szólták meg, el­fogadták, hogy minden reggel megjelenik az őszes szakállú, piszkos körmű öregember, aki napközben észrevétlenül hozzá­idomul a szokásos városképhez. A gyerekek is békén hagyták. A rendszerváltásról az újsá­gosnál értesült először. Nem rázta meg különösképpen a do­log, csak azt sajnálta, hogy a szokásos Magyar Hírharsonát egyik napról a másikra meg­szüntették. Ám ez a gondja ha­mar megoldódott, átpártolt az Agyar Fóruma című orgánum­hoz, mert annak jó vastag pa­pírja volt, s bár a nagysága meg sem közelítette a régi Hírharso­náét, nem ázott szét olyan könnyen. Nem is sejtette, hogy ezzel a választásával akaratla­nul is kerek három százalékkal növelte az illető újság vásárlói­nak táborát. Talán minden maradt volna a régiben, ha nem szól közbe a Turul Dezső alatt melegedő po­litika. Ugyanis történt egyszer, hogy Jencsik Ányos, Tatabánya polgármestere álmodozva fel­nézett a plafonra és így szólt: - Kell egy imidzs... A szobában csupán három alpolgármester tartózkodott, a többi négy épp a szabadságát töltötte. Ők hárman egyszerre kapták fel a fejüket. Ketten azért, mert egyáltalán nem értet­ték Ányos szavait, a maradék egy azért, mert ő igen. - Imidzs? - visszhangozta - Mire gondolsz? Jencsik Ányos tekintete egy pókra vándorolt a sarokban. - Arculat kell a városnak. Valami... jelkép, amire min­denki büszke lehet. Ami csak Tababányáé... A harmadik alpolgármester azonnal kapcsolt. - Reprezentáció... - mondta eltűnődve. - Felhajtás... - bólogatott a középső alpolgármester. -Istennek tetsző, nagy he­­paj... - szólalt meg az eddig hallgató első alpolgármester is, aki egyházi vonalon került a posztjára. Jencsik Ányos végig­nézett rajtuk. - Olyasmi, amit mindig elő­ránthatunk a cilinderből, ha el­jön a választások ideje. Valami, ami hetedhét határra szól! Hol­napra kérem az ötleteket... Az elkövetkezendő nap a lá­zas fejtörés jegyében telt. A há­rom alpolgármester beosztotta a nap huszonnégy óráját, fel­váltva gondolkodtak, bújták a könyvtárakat. Felvetődött né­hány apró ötlet, ám mire letelt a határidő, a komolyabbak közül még mindig csak ott tartottak, hogy néhány Yetit telepítenek a környékbeli hegyekbe turista­­csalogatónak. A polgármester azonban a fejét csóválta. -Nem jó. Csak megvadíta­nánk vele a sok nyugdíjast. Mit gondoltok, a mai húsárak mel­lett mire kezdenének el azonnal vadászni? Próbálkozzatok va­lami mással... A sor szerint a harmadik al­polgármester dühösen gyalogolt hazafelé. Ahhoz túl nyugtalan volt, hogy a volán mögé üljön. Hirtelen megállt és dühösen toppantott egyet. - A fenébe, hát nincs itt semmi?!... Amikor a talpa az aszfalthoz csapódott, már késő volt. Nem vette észre, hogy egy tócsa szé­lén áll, s indulatos mozdulatával pillanatok alatt besározta a hen­tesüzlet beugrójában üldögélő Turul Dezsőt. A koldus föl­emelte a fejét, nem szólt egy szót sem, csak ősz szakálláról csöpögött kövér cseppekben a piszkos lé. Az alpolgármester már nyúlt volna a zsebébe, hogy néhány forinttal enyhítsen bűn­tudatán, amikor félúton megállt a mozdulat. Az ötlet olyan va­kító fényességgel lobbant fel agyában, hogy kis híján bele­szédült. Sarkon fordult és ro­hant vissza a polgármesteri hi­vatalba. - Megvan! - kiáltotta már a polgármester előszobájában­­ Hej, Réka! - tette még hozzá, mert már fiatalkorában is von­zották az ókori bölcsességek. Jencsik Ányos meglepetten né­zett fel. - Mi van meg? - kérdezte. Az alpolgármester féllábon ug­rált izgalmában. - Hát az ötlet! Gyere! - azzal nem törődve a polgármester el­lenkezésével, az ablakhoz von­szolta Ányost és kimutatott. - Látod? - Mit kéne látnom? -Hát azt az öreget! A kol­dust... A polgármester vállat vont. -Mit nézzek rajta? Mindig ott ül, szinte észre se venni. Már a régi rendszerben is... - itt el­hallgatott, mert nála is leesett a tantusz. - Csak nem?!... -De bizony...! - bólogatott szaporán az alpolgármester. - Ő lesz a város jelképe. Szinte már látom is magam előtt. A Nagy Öreg... Csak persze még fel kell karolni az ügyet. - Rendben van... - biccentett némi gondolkodás után Jencsik Ányos. - Hogy ez nekünk eddig nem jutott eszünkbe! Pedig már a régi rendszerben is tervbe vet­ték az öreg felruházását, de... ez mégiscsak a mi akciónk lesz! ügy is lett. Turul Dezső egy borongós, őszi délelőttön arra riadt, hogy egy nyugati gyárt­mányú gépkocsi fékez előtte. Két megtermett férfi lépett oda hozzá, s minden magyarázko­dás nélkül berakták a kocsiba. - No de kérem... Itt valami félreértés... Hová visznek? - Felújítani - hangzott a la­­konikus válasz. Ennél többet az­tán már nem is mondtak neki. Első útjuk azonnal a polgármes­terhez vezetett. Jencsik Ányos épp egy halom fényképet ta­nulmányozott elmélyülten. - Felismeri őket? - mutatott fel néhányat az öregnek köszö­nés helyett. Turul Dezső szemügyre vette a képeket. Valamennyi őt ábrázolta, csak éppen még fiatalabb korában. Bólintott tehát. -Kérem szépen, ezeken én vagyok... - Úgy van... - biccentett polgármester. - Mi pedig úgy a döntöttünk, hogy maga lesz vá­rosunk jelképe. Ebből az alka­lomból azonban... hogy mondjam... helyre kell állíta­n­­nunk magán néhány dolgot. Jencsik Ányos itt egy kicsit meghatottan elhallgatott, mivel eszébe jutott két évvel ezelőtti önmaga, amikor a helyi öregek otthonában még ő is nagykanál­lal ette a zsíroskenyeret. Innét szólította el azután a haza mos­tani kétszintes, meghitt családi fészkébe. Át tudta érezni Turul Dezső helyzetét. Az öreg is vé­gignézett kopottas, szakadt ru­házatán, talpavaló cipőjén és felsóhajtott. Nagyon a szívéhez nőttek már ezek a darabok. Hal­kan megkockáztatta: -Nem lehetne mást válasz­tani? Én már nagyon megszok­tam így... Jencsik Ányos dühösen az asztalra ütött. - Azt hiszi, ez nekünk olyan nagy öröm? Tudja mennyibe fog maga kerülni? Azt ajánlom,­ ne nagyon járassa a száját, mert a végén még a nyakába akasz­tunk egy helyi ünnepet is, aztán megnézheti magát! Vegye tu­domásul: mától fogva maga egy jelkép! Vihetik! - intett ingerül­ten a két mameluknak, akik ki­cipelték Turul Dezsőt. Az öreg eltűnése először némi riadalmat keltett a város­ban. Bár eddig szinte tudomást sem vettek róla, hiánya mégis számos találgatásra adott okot. Voltak, akik azt állították, hogy III./III-as ügynök volt, s most leleplezték, míg a romantiku­­sabbak békákat kezdtek keresni a környéken, mert híre kelt, hogy valaki megcsókolta az öreget. Csak néhányan tudták az igazságot: Turul Dezső fel­újítására pályázatot írtak ki, amit Sas Richárd fővárosi ipar­művész nyert meg. Ezért azután az ő udvarára szállították az öreget. Sas kezdetben sokáig néze­gette a régi fényképeket, mé­ricskélt, tervrajzokat készített, mire végre úgy érezte, hogy homlokon taszajtotta az ihlet. Nekiállt a munkának. Először levetkőztette a koldust, hogy a ruháit rendbehozhassa. Mivel épp november közepe volt, ez az öreget igen érzékenyen érin­tette. Ott álldogállt pucéran az udvaron és nagyon fázott. Sze­rencsére egy idő után már akadt társasága. Egy spanyol néptánc együttes odaszokott az udvarra, mert Turul Dezső csattogó fog­­vacogása kitűnően helyettesí­tette a kasztanyettát. Sas eközben a régi ruha és a fényképek alapján rekonstruálta az öreg fiatalkori öltözetét. Mi­vel művész volt, úgy érezte, hogy valamit magából is kell adnia. Ezért némi töprengés után a nadrágot bádogból ková­csolta ki, a kopottas kalapot pe­dig egy szürrealista kondérral helyettesítette. Az ing lyukas részeit gipsszel pótolta. Amikor másfél év után elké­szült, kiment az öreghez az ud­varra, akinek időközben már kihullott az összes haja és ki tudja miért, rászokott a tücs­kökre. Sas Richárd elégedetten megállt előtte és ráhúzta az új ruhát. Rövid mustra után össze­ütötte a tenyerét, a homlokára rányalta a néhány millióról szóló számlát és feladta postán. Tababánya valósággal lázba­­jött, amikor meghallották, hogy az öreg visszakerül a helyére. Jencsik Ányos és a két alpol­gármester elégedetten dörzsölte a tenyerét. - Lesz itt publicitás... - mon­dogatták elégedetten egymás­nak, s azonmód elkezdték szer­vezni a felújított Turul Dezső ünnepélyes átadásának ceremó­niáját. Meghívtak mindenkit, aki csak számít, hiszen tudták: az illető automatikusan hozza magával a sajtóját is, ami ugye nem elhanyagolható szempont. Persze a koldusban rejlő lehe­tőségeket mások is megpróbál­ták felhasználni. Mivel Turul Dezső a másfél éves koplalás során tökkopasz lett, a Nemzeti Bőrfej Párt azonnal kikiáltotta őt mondabeli alapítótagnak. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy a fogatlan öreg két hóna­pos intenzív tanulás után is kép­telen volt kimondani: „Mit sütsz kis skinhead, tán Kolompért sütsz kis skinhead?” Ki tudja hová fajultak volna a dolgok, ha el nem érkezik az át­adás napja. Turul Dezső nya­kába 1000 wattos izzókat tettek, ősz szakállában színes lámpák fényei futkároztak. Bádog nad­rágjában tán még jobban fázott, mint annak előtte Sas Richárd udvarán, de nem mert szólni. Félt, hogy tán elrontaná az ün­nepet. A biztonság kedvéért egy óvatlan pillanatban kilopta egy közelben felhúzott alkalmi buszmegálló ablakából a gittet, s azt harapta a fogai közé, hogy vacogása ne zavarja a Szózatot. Amúgy nagyon szép látvány volt. Hát még az ünnep! A be­szédek! A táncosok!! A vers­mondók!!! Csak akkor volt némi probléma, amikor Jencsik Ányos, oldalán a köztársasági elnökkel a mikrofonhoz lépett: az ajkáról hirtelen fölzengő sze­rénység kivágta a biztosítékot. Ám a számítás bevált. Aznap az egész ország Tabatányára fi­gyelt. Erről cikkeztek az újsá­gok, az eseményről nem maradt le a rádió és a tévé sem. Min­denki megkapta a maga hírveré­sét. Amikor szétoszlott az ün­neplő tömeg, Turul Dezső fel­sóhajtott. Alig várta már, hogy valaki leszedje róla a színes lámpákat, a füle mögé tűzött csillagszórókat, mivel a szakál­lában cikázó fények igencsak zavarták. Ám hiába reményke­dett. Eljött az este, s a koldus még mindig világított. A sötét zug, ahol régebben éppen hogy meghúzta magát, most fényár­ban úszott. De nem csupán a kis szeglet, hanem a hozzá vezető út is. Már messziről lehetett látni, amint ott didereg kályha­csőszerű nadrágjában, gipszfol­tos ingében, fején a szürrealista kondérral. Eltelt néhány nap, s Turul Dezső azt vette észre, hogy az emberek, akik régebben szótla­nul elmentek mellette, most gyűlölködő pillantásokkal mé­regetik. - Bezzeg, erre van pénz! - hallatszott egyre gyakrabban és hangosabban. - Kivilágítják, mi meg fizetjük... - Csak ne lenne rajta az a sok áramkör, kapna tőlem a pofá­jára... -Nézzék, milyen gúnyosan szikrázik...! Az öreg egyre kétségbeeset­tebben szemlélte az ellene for­duló közhangulatot. Egy esős, december végi napon azután el­határozta magát. Csöndesen felállt és bement a városi köz­gyűlés év végi ülésére. Sokáig észre sem vették, csak amikor szólásra jelentkezett. - Kérem szépen... - kezdte kissé zavartan, mert még soha­sem beszélt ennyi okos ember előtt. - Nem lehetne levenni ró­lam ezt a sok fényt? Biztosan nagyon sok pénzbe kerül, és ha köd van, nem is lehet látni. In­kább adják oda a rászorulók­nak... Fűtsenek, világítsanak vele, nekik jobban kellene... A képviselők szánakozva nézték. Mindegyiknek ugyanaz a megválaszolhatatlan kérdés járt a fejében: hová lesz akkor a nehezen kiharcolt imidzs? Hi­szen egy létminimum alatt élő nagycsalád megsegítésének a hírverési mutatója jóformán megegyezik a nullával... Hiába bizonygatták, hogy Turul kivi­lágítása úgyszólván fillérekbe kerül, az öreg ragaszkodott a szavazáshoz. Ám ahogy az vár­ható volt, a javaslatot elvetették, s rátértek a képviselők juttatása­inak időszerű emelésére. Turul Dezső erre már csak legyintett és elkeseredetten bal­lagott ki a teremből. Szakállá­ban pajkosan villantak a fények, füle mögött szikrázott a végte­lenített csillagszóró. Ahogy tá­volodott, úgy halkult a bádog­nadrág nyikorgása, az ing haj­dani lyukaiból csendesen per­gett a gipsz. Másnap hiába keresték a he­lyén. Egyszerűen eltűnt. Amint azt a rögtönzött vizsgálat meg­állapította, az előző napi szava­zás után már csak egy rövid időre tért vissza a kivilágított szegletbe, utána azonnal neki­vágott az országútnak. Néhány éjszaka is közlekedő kamionos látta, amint a vakító glóriától övezve baktat a végtelenbe nyújtózó aszfalton. Amikor jobban szemügyre vették régi helyét, valaki felfe­dezett egy aprócska cédulát. Kézről kézre adták, senki sem értette a jelentését, pedig csak két sor volt mindössze. Turul Dezső szálkás betűi megfejthe­tetlenül tántorogtak a fehér pa­piroson: „Elég volt, ne nézze­nek engem MADÁRNAK!”...

Next