Komáromi Lapok, 1920. január-június (41. évfolyam, 1-46. szám)

1920-05-26 / 36. szám

Negyvenegyedik évfolyam. 36. szám Szerda» 1920. május 26. KOMÁ­ROMMEGYEI KÖZLÖNY Előfizetési ár helyben és vidékre: Egész évre 40 K Félévre 20 K Negyedévre 10 K Egyes szám ára: 60 fillér. Megjelenik minden szerdán és szambáiéin. Városi is cispi­ci társadalmi II Főszerkesztő: GAÁL GYULA dr. Főmunkatárs: BARAN­YAY JÓZSEF dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor­ u. 29., hová úgy a lap szellemi részét illető közlemények, mint a hirdetések, előfizetési és hirdetési díjak stb. k­ül­d­endő­k. Kéziratokat nem adunk vissza. . Elbocsátják azt a magyar tisztviselőt, akinek műkö­dése a kormánynak nem felel meg, elbo­csátják minden nyugdíj és végkielégítés nélkül. Csodálkozva dörzsöljük szemeinket: ébren vagyunk-e, avagy csak rossz álom űzi velünk csalfa játékát. Valóság ez, ri­deg és szomorú valóság. A cselédet védi a törvény, azt elbo­csátani csak felmondás útján lehet. A lakót kitelepíteni sehogy sem lehet ma a lakásából, csak igen erős okok alapján, de a tisztviselőt ki lehet dobni hivatalából, ha nem felel meg és működése az állam szempontjából nem kívánatos. Ez a rendelkezés sértő és lealázó a magyar tisztviselőkre, akik nehéz másfél esztendőt töltenek már el az állam szol­gálatában, s akik nélkül az állam gépezete ma nem forogna. A magyar tisztviselőt csak éppen úgy nem lehet pótolni, mint a magyar törvényeket, amelyek alapján folyik itt a közigazgatás és törvénykezés. Miért csak a magyar tisztviselők ellen ezek a drákói rendszabályok ? Nem dol­goztak eleget? Nem segítettek a rend helyreállításában? Nem végezték el tisz­tességgel és becsülettel feladatukat ? A tisztviselői­ kar jogos önérzettel hivatkozhatik minderre. Ezt a bizonyítványt nem maguk állítják ki magukról, hanem a hatalom kezelői, akik az impériumot átvették. Nem volt az a dicséret, amelyet a magyar tisztviselőre ne raktak volna. Dicséretet eleget kaptak, de fizetést azt sokkal mérsékeltebben. Szegények és ko­­pottak maradtak, mert a korrupció hoz­zájuk férkőzni nyomorúságuk dacára sem indult. Az ide hivatalszolgának kivezényelt volt légionárius, aki nyelvünket sem bírja és a közönséggel érintkezni tud, több fizetést kap, mint a hivatalfőnök, aki mellé beosztották. És a magyar tisztviselő tísri sorsát, megadással bírva a szebb és megértőbb jövendőben. Most mégis újból mustrálják a magyar bírákat, a magyar tisztviselőket, akik közül elég vált földönfutóvá és kény­szerült kezébe venni a vándorbotot. Nem jól van ez így uraim. Ezek a kormányzati elvek az igazságot sértik, arcul csapják a humanizmust és sértik a magyarság önérzetét. A magyarság joggal elvárhatja, hogy tisztviselői, akik bajait, ügyeit elintézik, magyar legyen, a tisztvi­selői állást ne csehekkel és szlovákokkal töltsék be, akik nyelvünket, kívánságain­kat nem értik, fajtánkat és lelkünket nem ismerik. A magyar tisztviselőben bízik a kö­zönség, azokhoz bizalommal fordul, ezek az államot szolgálják és a közönség maga az állam. Ennek az érdeke az, hogy a magyar tisztviselők a helyeiken marad­janak. Asszonyokról az asszonyoknak. A magyar történet sok kitűnő magyar asszony nevét jegyezte fel, kik hősiességük és hazaszeretetük, okosságuk és jóságuk miatt időtlen időkig eszményképei lesznek az eljö­vendő nemzedéknek is ép úgy, mint ahogy ma nekünk tiszteletünknek és hódolatunknak méltó tárgyai. Elég csupán Zrínyi Ilona, Lorántffy Zsuzsánna és Erzsébet királyné nevét említe­ném. De ezeket a királyi asszonyokat az idők nagy távolsága és életviszonyaik különböző­sége annyira elválasztja mitőlünk, hogy törek­véseikben nem követhetjük, csupán hódolatunk­kal érhetjük el őket. Épen azért munkásélet­­, egyszerű, külső körülményeiket tekintve nem olyan elérhetetlen magasságban élő asszonyok­ról kívánok megemlékezni ezúttal. Ugyanis mindannyian érezzük, hogy ebben a rohanva-rohanó, sáros világban, melyben annyi megpróbáltatásban, annyi keserű tapasz­talásban van mindnyájunknak részünk, s­ük­­ségünk van az ember erkölcsi erejében, a saját erkölcsi erőnkben való hitre. De amily kétség­telen, hogy az ember erkölcsi erejébe vetett hitet csak nagy jellemek nemes példájából me­ríthetjük, és oly bizonyos, hogy ezekre a fel­emelő példákra és az abból merített élő hitre épen nekünk, nőknek van leginkább szüksé­günk, kiket az élet kicsinyes, de folyton ható küzdelmei könnyen elcsüggesztenek, megőrölnek. A szó teljes értelmében menekül az em­ber a csúf mától a kedélyes tegnaphoz, s örven­dezve örül, ha egy-egy olyan levél kerül a ke­zébe, aminőt azok az asszonyok írtak egymás­nak, akik vendégség alkalmával nem igen ültek le az asztalhoz. Ki be jártak konyhába, ebéd­lőbe. Amikor kitelt minden a háztól. Nem ho­zatták az édességet a cukrászboltból, hanem fánkot sütöttek és kínálgatták. Biedermeier-íz­lésű kávéscsészékben — melyen rendesen csókolódzó galambok, vagy egy férfi kézbe kap­csolódó női kéz ékeskedett — adták asztalra a kifogástalan kávét s mellé a ma már utánoz­hatatlan foszlóskalácsot. Ma is bizonyos meghatottsággal olvassuk ezeket a Biedermeier-korbeli leveleket, amikor ősszel és télen nagy kedélyességgel emlékez­nek meg az asszonyok, az akkor divatozó tán­cokról. Megindítóak a bál előtti készülődések leírásai, képzeletben látni véljük a Biedermeier­korban diva­tos, máslival ékesített lábú varró asztalkák mellett ülő nagyanyáinkat. Ebben az időben volt divatos a fiatal leányoknál az em­lékkönyv, melybe halhatatlan nevű férfiak itták nevüket. Az egyik, később nagyanyám — Frá­ter leány — emlékkönyvében — ilyen nevek is olvashatók: Széchenyi Stefi, Teleki Laci. Ezek a leányok és asszonyok midőn visszatértek az akkor hires Jungen Herren bálokról, táncrendjükben sok hires ember nevé­vel, falusi otthonokban párját ritkító szorgalmas gazdaasszonyok voltak. Erről tanúskodik az egyik Bölönyiné levele, melyben arról panasz­kodik, hogy ott a Királyhágón túli részen a késői tavasz miatt még nem dicsekedhetnek, hogy az asztalra zöldfőzelék került volna, de már ettek, az Érmelléken lakó Ba­ogh-ék jóságából. Később, az ötvenes esztendők elején nem ment bálba a jóravaló magyar leány. Ez a korszak volt az, mikor a poéták keserűen daloltak. Az egyik rokon asszony — Gencsyné — emlékkönyvébe Kölcsey Ferenc abban az értelemben írt, hogy a házkörüli teendők és a leánykák nevelése legyen legfőbb gondja. Ezek az asszonyok nevelték a későbbi Sárközy, Mezőssy, Jármy, Patayak feleségét, akik a derengés korában — amikor annyi mindent remélt a nemzet — éltek. Akik — nem lévén akkor még leánynevelő intézet — az akkor országszerte szokásos családi nevelésben része­sítették leányaikat.­­ Ennek a nevelésnek az egyik főbb vonása csak későbben a hatvanas években alakult ki, amikor a provizórium farsangján is, de még az ország jövőjén munkálkodás terén is, megállták helyüket az akkori társadalom asszonyai. Majd a hetvenes esztendőkben újból más irányt vett a nőnevelés. Sokszor beszélt erről az én édes jó nagyanyám. Szokásos lett ebben az időben, hogy egyes vidéki városban letelepedett nagyobb képzettségű nevelőnő nyitott nevelőintézetet, melyben a vármegye előkelő és jómódú családok leányai tanultak nyelveket, irodalmat, zenét, kézimunkát. Nem voltak tehát csupán az otthon nyert magánoktatásra szorulva. A leányoknál észre­vehető volt, hogy a háztartás tudományt — mely sok más tudományt ölel fel — képesek voltak beleolvasztani a gyakorlati életbe, mely­nek haszna messze kihatott a családi körből. Ebben az időben már nem varrták otthon — mint régen az apróvirágos mousseline ruhákat — hanem az Árvay-féle eredeti vagy ezek mintájára készült remek toilettekben mentek bálba. Mindegyiken akkora ch­arpe lebegett, akár a pillangó szárnya. A nyolcvanas években ismét más alaku­latokat látunk, édes­anyám már a Dunák­ ke­ringő ütemeire lejtett fodros selyem ruhájában a — többé már nem pádimentumos — fénye­sen kivilágított bálteremben. A nőnevelés terén is újhodás volt észlel­hető. Fejlettebb volt már a tanítás, de letűntek és feledésbe mentek a régi jó szokások. A leá­nyok házias nevelése többé nem volt divat, csak egyes családok körében maradt meg. Édes­anyám is sokat pironkodott azért, mert értett a főzőkanál forgatásához. Azóta számos más divatos szokások kö­vették egymást, s mikor engem elhelyeztek a miskolci felsőbb leányiskola internátusában — Fedák Sárinál — kinek neve akkor szájról­­szájra járt — nagyobb csuda volt, ha valaki hazulról házias irányzatú alapot vitt magával. Ebben az intézetben a nevelés vallásos, haza­fias és házias irányban történt, minek irányí­tásában Borsod m­egye egyik magasztos szellemű úrasszonya Patay Gyuláné Szatmáry- Király­ Anna segített a — Gyöngyvirágok imakönyv lánglelkű szerzőjének —Tóth Pál igazgatónak. Mint látjuk minden időben minden vár­megyének meg voltak a maga vezető szerepet betöltő nőalakjai, akiknek tetteit mintaképül állíthatták az utánuk következő generációnak. Mivel pedig a kecskeméti földrengés hintajáték volt ahoz a rombolás és pusztításhoz képest, aminőt a világháború produkált, — melynek egyik következménye, hogy a megváltozott vi­szonyok között a nőnevelésnek is más irányt kell adni — szeretném elmondani minden oko­san gondolkodó nőnek, hogy a ma boszton­­királynői is lehetnek jó gazdasszonyok. Milyen kedves dolog az, ha valaki a báltermek síkos parkettjén és a háza táján egyforma biztonság­gal sürög-forog. Hogy milyen fontosságot tulajdonítanak ma minden államban, a nőnevelés ezen irá­nyának bizonyítja a kormányok intézkedései. Továbbá azon kis füzetke, amely a kies fek­vésű Frieburgban jelent meg, a nőnevelés újabb irányzatáról, melynek tartalmát dogmaként fo­gadhatja minden állam vezetője. Ebből a fü­zetből idézem a következőket: „minden nő

Next