Könyvvilág, 1978 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
Egy irodalmár a századvégről A magyar irodalom és múzsa. Ám roDDant kultúrája. A magyar irodalom és művelődés történetének különös alakja volt az 1894-ben, alig harmincegy évesen elhunyt Justh Zsigmond. Legjobb, időtálló művéül nem valamelyik regényét emlegetjük például, hanem kordokumentumnak és önarcképnek egyaránt kitűnő naplóját; és mint most kitetszik, levelezésének összegyűjtésére, közzétételére is nagyobb gondot fordítunk, mint szépprózájának elemzésére. Az utókornak ez a gesztusa azonban mégsem kegyeletsértő. Sőt, e választásban igazából olyan értékfelismerés nyilatkozik meg, mely Justh Zsigmond hiteles művészi rangjához egyedül lehet méltó. A századvégnek, az egy időben olyan sokat emlegetett fin de siécle-nek ez a furcsa vándora ugyanis, aki bejárta Európa, Afrika, Ázsia nem egy vidékét, megfordult a piramisoknál, indiai kikötőkben, párizsi palotákban, és a maga nagyalföldi birtokán parasztszínházat szervezett, nem mondható sikeres elbeszélőnek; bizalmas feljegyzései viszont remek irodalmárt, hommé des lettres-et mutatnak. Felzaklatott, nyughatatlan lelket, aki korának egyik érzékeny szellemisége volt. Gazdagon és tüdőbetegen talán a szűkre szabott idő félelme is serkentette. Az akkor gyakorta felbukkanó „elátkozottak”, „dekadensek” elegáns magánosa volt, azzal az egyébként nem oktalan elképzeléssel komorítva kedélyét, hogy egy pusztulásra, aláhullásra ítélt arisztokrácia (és életforma) utolsói közül való. És szeme ettől a szorongató érzettől mintha kitisztult volna, élesebben és többet látott meg, éppen ebből a pusztulásból és társadalmi dekadenciából, mint kortársai. Megjeleníteni mindezt, kivált képzelt történetekben, amúgy „regényesen”, nem volt sok ereje; elbeszélő munkái tételesek, nehezen vonszolják magukat előre, s ritkán érződik belőlük a megjelenítés varázsa. Ám roppant kultúrája, megfigyelőkészsége, emberismerete mégiscsak meg tud nyilatkozni naplójában, ahol nyíltan és közvetlenül mer szólani, „szerkesztettség” nélkül, és reflexióiban, jellemzéseiben, egy-egy találkozás, eszmecsere, műalkotás leírásában az egész kor, s különösen a párizsi szimbolista „szalonvilág” atmoszférája megérezhető. (Külön érdekes összevetni leírását például Gustave Moreau egyik festményéről az akkoriban divatos — nálunk Kosztolányi Dezső tolmácsolásában ismert — Joris-Karl Huysmans-éval.) Justh Zsigmond Sarah Bernhardttól kezdve írók, költők, szobrászok, festők, zenészek egész során át mindenkit ismert, aki abban a világban akkor számított, mint ahogy idehaza is baráti szálak fűzték a „Petőfi után, Ady előtt” nehéz korszakának nem egy jelességéhez, akik közül többen szíves-örömest ellátogattak a Békés megyei Szenttornyára is, ahol az első magyar parasztregény írója Shakespeare-t és Moliére-t játszatott cselédeivel. Amilyen szenvedéllyel írta naplóját, úgy fogalmazta — mint kiderül — leveleit is. Az Athenaeumnál annak idején, majdnem négy évtizede, Halász Gábor szerkesztésében megjelent (és ma már feltalálhatatlan) Napló új kiadásához Kozocsa Sándor ugyanis most — gondos filológiai munkával, megbízható jegyzetapparátussal — hozzákapcsolta ezeknek a leveleknek a gyűjteményét is. Szerencsés ötlet, így csakugyan még részletesebb a kép, amit Justh Zsigmondról (és koráról) kialakíthatunk magunknak. S aminek birtokában immár köztudatunk is arra a méltó helyre állíthatja, ahová a magyar irodalom jelesebb művelői, ismerői, eddig is helyezték. Szabó György (Justh Zsigmond naplója és levelei. Szépirodalmi, 800 oldal, kötve 55 Ft.) Elfogult ajánlás ****** ur (Hazugság lenne azt állítani, hogy a szerkesztő elfogulatlan kritikusa lehet a könyvvé változott műnek. Nem szereti meg föltétlenül — elunhatja, mivel többször kénytelen végigolvasni hivatalból, és elfásulhat iránta, ha kelletlen munka volt —, de az bizonyos, hogy a legritkább esetben tartja csapnivalóan rossznak, már csak hiúsága miatt sem, hiszen a saját munkája is beépül a műbe, így vagy úgy. Sőt, gyakorta érzi a szerkesztő, hogy nem csupán közel került hozzá a munkálatok során a kézirat, de köze is lett hozzá, hiszen ha nem rutinból dolgozott, akkor a legjobb szándékait, hiteit „pazarolta” önként a műre, remélve, hogy az majd javára válik az olvasónak. Most három olyan könyvet ajánlok, amely — más-más ok miatt — már kéziratban is feledtetni tudta velem a „szerkesztői funkciót”, s amely engem is olvasóul kívánt magának mindenekelőtt, s nem könnyen tévedő ítészül.) Odze György világa (a más származás, más nevelődés miatt) alapvetéseiben különbözött az enyémtől, mégis jóleső figyelemmel olvastam ténymásolatait. Több ok miatt. Egyrészt ugyanabba a korosztályba tartozunk, hát ugyanaz a külvilág rejtette „belső világunkat” — érdekelt tehát a más szemszög. A „szerencsés” gyermekkor meghatározta valóság, a világlátottság letagadhatatlan többlete, a legszűkebb környezet által biztosított helyzeti előny. („A gimnáziumban rossz tanuló voltam, aki otthon, tanulás helyett szívesebben töltötte az időt ábrándozással vagy a felnőttek könyvespolcairól leemelt könyvek olvasásával.”) Odzénak, úgy vélem, nem könnyebb mégsem íróként a helyzete, mint azé a tanyasi, falusi fiatalé, aki szintén kitörni vágyik. S ez a nehézség ellentmondásos módon pozitívum — társadalmunk hozadéka. Odzénak — ez a folyamat jelenítődik meg első könyvében — legalább annyi buktató, gát adatott (igaz, selyempapírba csomagoltan!), mint a nyers valóság akadályaival küszködőnek, aki igyekszik fölfelé, hogy megmutassa magát a világnak. Nagy szónak, érdemesetlen összevetésnek hat, mégis leírom; Odze indulása — jövendő reményeiben — nem kisebb ígéretű, mint a Dózsa Györgyök igazságáig eljutó Eötvös Józsefé, vagy a száműzött nép sorsát fölismerő Nyehljudov-Tolsztojé. Odze — s ez természetes — egyelőre ébredésének ténymásolatait adja: a mesterségesen felhőtlenített gyermek- és kamaszkor árnyékait, az egyértelműnek hitt nagybetűs élet ellentmondásos kuszaságait, és az élet értelmévé majmolt dolgok kisszerűségét. Pontos őszintesége lehet a fedezet arra, hogy továbbjusson első könyvének általánosítható személyes gondjainál, s hogy ezentúl ne az egyedi és egyszeri tények „másolatait” adja kezünkbe, hanem magukat a tényeket. Bereményi Géza második könyvét régóta és sokan várták. A svéd király című novelláskötet után alkotta az érdeklődést néhány film (Romantika, Násznép), a főként dalbetétei miatt népszerű musical (Harminc éves vagyok), és a Cseh Tamás által megzenésített, előadott „szövegek” (Levél nővéremnek, Antoine és Désiré). A Legendárium — érzésem szerint — nemcsak Bereményi pályáján jelentős állomás, de a nemzedék írásművei között is megkülönböztetett figyelemre érdemes. Meglehet, hogy a várakozás — mint ahogyan ez szokásos — jogosultan jogosulatlanul többet kíván majd, mint amennyit a Legendárium ad. Hogy a más műfajú Bereményiművek ismeretében nem kap igazán eredendőt az olvasó. Tudom, képtelenség szigorúan elválasztani az eltérő műfaj miatt ugyanazon szerző alkotásait Mégis ezt teszem, mivel a Legendárium lényege, hogy olvasásra szánt írás — következésképp értékeit az irodalom értékeivel vethetjük csak össze, többletét csak A svéd király novellái kapcsán állapíthatjuk meg. A Legendárium nem hagyományos regény (sőt, tulajdonképpen nem is regény) — ennek ellenére Bereményi a huszadik század második felének „családregényét” írta meg benne; összetéveszthetetlen modorban, csak rá jellemző „ötletekkel”, minden bizonnyal saját tapasztalatai alapján. Bereményi a széthullottságot regisztrálja (pontosabban: teremti újra), szándékosan eltúlozva tragikomikus tényeit. Itt már nem is lehet szó illúzióról — a hagyományos családtükör összetörött, repedés-pókhálója mégis szemünkbe csillant valamit, talán nosztalgikusan, talán figyelmeztetőn, talán fájdalmasam, talán tehetetlen cinizmussal; valamit arról, hogy ez az állapot most már szükségszerű, mert végleges. Valami újat, valami igazabbat, emberhez méltóbbat kell teremteni ■— olyat, amely nem viseli magán nyűgként az érvényes múltat, sem a kusza jelent, sem a bizonytalan jövőt. Föltehetően lesznek majd olvasók, akik a kiutat követelik vagy a regényből hiányzó, föltáratlan motívumokat, esetleg az egyértelműbb írói állásfoglalást. Én úgy gondolom, nem várakozásunkkal, ítéletünkkel szembesítendő elsődlegesen a Legendárium — hanem befogadó önmagunkkal. Hogy meglássuk — akár áttételesen — saját családregényünket általa, fölismerjük arcunkat ebben az összetört tükörben. S a még érvényesebb teljesítményt bízzuk ismét Bereményi Géza „jövő idejére”. Amiként alaposan túllépett A svéd király élményvilágán, ahogyan a Legendárium már a mélyebb összefüggések gubancát világítja meg — úgy bizonyára nem okoz csalódást következő könyvével sem. Bármeddig is kell majd várni rá. A harmadik könyv első pillantásra kuriózum. Lengyel József hagyatékából került elő — vékonyka, akár egy verseskötet, és torzó. S fölszínes olvasata alapján a téma is szokatlan Lengyel József életművének ismeretében — mintha mást vártunk volna a hagyatékból, különösen, ha tudjuk, hogy nem a halál hagyatta torzóban az írást. De ha a kuriózum felszíne alá nézünk, semmi kétségünk nem marad: a fegyverhordó Ndolo fiktív naplóját csak Lengyel József írhatta meg, senki más. Az ötlet (a fiktív napló) először meghökkent — aztán rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen kézenfekvő. Hiszen Széchenyi Zsigmond gyakran emlegeti afrikai naplójában név szerint is ezt a bizonyos Ndolot — le is fényképezi —; de nem azért említi őt Széchenyi, mert megszerette, hanem csupán a tényszerűség végett. S mivel a gróf elég szubjektív naplót írt — nem hallgatta el „elégedetlenségét”, bizalmatlanságát — bár csak jelzésszerűen, a vadászat éppen aktuális problémái ürügyén. Lengyel József megfordította az „érmét”. Milyen is egy ilyen kiváltságos, nagyon sok pénzbe kerülő vadászat a fegyverhordó számára? Mi különbség van azon pénzek között, amelyet a fehér úr fizet a vadászatért, s amelyet Ndolo kap a szolgálatért? Mit rejt még kettejük bőrszínének különbözősége? Pedig — látszatra — össze vannak kötve, egymásra vannak utalva, s adódik veszélyhelyzet is! Pedig — látszatra — egy a céljuk, a minél értékesebb zsákmány, s egyazon hőség, betegség szenvedteti őket! Miért nem lehet hát mégis társsá ez a két ember, s mi kellene ahhoz, hogy társsá lehessen: fehér feketével, új szolgával, vadász a fegyverhordóval? A _ Fegyverhordó Ndolo naplója nem eggyel több írás az életműben, hanem eggyel több érv a Lengyel József-i igazság, hit mellett. S ami még fontos: torzó voltában is hiteles szépirodalom — s nem sematikus didaxis. Ezért merem leírni: nem kuriózumot tart kezében az olvasó — hanem „visszatükrözött életet” (ahogyan Arisztotelész meghatározta az irodalmat). Ördögh Szilveszter (Bereményi Géza: Legendárium. Magvető. 240 oldal, kötve 21,50 Ft; Lengyel József : Fegyverhordó Ndolo naplója. Magvető. 136 oldal, fűzve 5,50 Ft; Odze György: Ténymásolatok. Magvető. Új Termés. 133 oldal, kötve 14 Ft.) „Gitár gyászban.” Patricio Guzmán fotómontázsa Az Ifjúság szigete, ► IT, Havanna, 1978. c. könyvből (Kozmosz) Bemut Bán Zsu ván Zsuzsa ösztönös, szinte mindig küzdő ember; egyéniségét őszinte és jószándékú nyitottság jellemzi, amely teljes életét meghatározza, így magánélete és szépírói tevékenysége feltűnő azonosságot mutat. Magánemberként egyaránt küzdelmes volt múltja és az jelene is. Gyermekéveinek jó része a szülőhazától való elszakadás, majd visszatalálás nehézségei között telt el Felnőttként pedig volt betanított munkás, ápolónő, tevékenykedett a művelődésügy területén, foglalkozott műfordítással, majd újságíró lett. Jelenleg a zalaegerszegi Ruhagyár üzemi lapjának munkatársa. Nehézségeivel együtt megszerette a vidéki életet. De amilyen küzdelmesek magánéletének hétköznapjai, olyan egyszerű és természetes számára az írás, melyhez az emberismeret, a műfordítói munka szépsége, az irodalom szeretete és a saját spontán, szinte egyik napról a másikra jelentkező közlésvágya vezette eL 1972-től jelennek meg elbeszélései megyei lapok, ezenkívül az Életünk, a Kortárs, a Népszabadság, a Népszava és az Új írás hasábjain. Novellái közül néhányat Szabó Magda biztatására küldött el a Szépirodalmi Kiadónak. A Más kenyerén néhány novelláját és első írásainak egyikét, önéletrajzi kisregényét tartalmazza. Bán Zsuzsa érdeklődésének középpontjában a magára találás, a többet akarás, a változtatás és a talpraállás kényszerével küzdő ember áll Gyermekként és felnőttként egyaránt elesett és reménykedő, tragikus vagy olykor tragikomikus, de valóságos hősöket kelt életre Stílusa naturalisztikus, szikár. Legdermesztőbb hangulatú példája egy szerencsétlen sorsú család tragikus története (Mama). Hibátlanul és határozott kontúrokkal megrajzolt jellemeken keresztül mutatja itt meg az élet szánalmas beszűkülését és lassú elsorvadását, majd végleges lezáródását Elbe- MARCONNAY TIBOR Kastély Mily riasztóan magányos a kastél Hosszú, fehérszakállú nagyapók r. Unalmas, édes zene duruzsolása ! Elernyed a vágy a duzzadó bárson Útban a fekete halál s panaszoka de senki sem gondol a viharok t végzetesen nekifeszülnek a vasra (Marconnay Tibor: Értem, hogy kötve 23,50 Ft.)