Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
Rákóczi kurucainak örök igazsága „Elhoztam álmaimat” Most eltekintünk olyan rokon műfajú írások, mint az emlékirat (memoár), vallomás, testamentum, intelem, gyónás, levél külső jegyeinek elemzésétől és II. Rákóczi Ferenc emlékiratai keletkezésének és kiadásainak részletező történetétől. Köpeczi Béla legújabb könyvéből (Magyarok és franciák) ugyanis ismételten világossá vált, hogy milyen összefüggés van Rákóczi 1739-ben, hágai impreszszummal megjelentetett: filstoire des Révolutions de Hongrie... Avec les Mémoires du Prince François Rakoczy sur la Guerre de Hongrie. Depuis 1703. jusqu’à la fin... című, franciául írott műve, röviden az Emlékiratok, valamint az 1876-ban megjelent latin nyelvű Vallomásai (Confessio peccatoris), és végül az 1751-ben, szintén hágai impresszummal, de Párizsban kiadott Testament politique et moral du prince Rákóczi, röviden a Végrendelet között. Ma már egy közel három évszázadon át folyt, számos tudóst foglalkoztató és tökéletes megfejtést eredményező munka nyomán olvashatjuk tehát Rákóczi Emlékiratai-t Vas István fordításában és utószavával, Hopp Lajos előszavával és jegyzeteivel. Az Emlékirat első és közeli rokona Augustinus (Szent Ágoston, i. sz. 354-430) Vallomásokba, amelyben a szerző a mindent uraló Istennek vallja be tévedéseit, bűneit, hiteit, a mű formája katolikus gyónás az egész világmindenséget betöltő Isten személyiségének. Rákóczi Emlékiratának Istene már nem Augustinus Istene, hanem az ember kételyeinek, tudásának, gondolkodásának megfelelően nem monolit istenkép, Isten és ember, gondolat (igazság), látomás (nem valóság) és valóság egyszerre. Az Emlékirat bevezetője, előszava, könyörgése: Levél az örök igazsághoz, megszólításaival, panaszaival, felkiáltásaival már ezt a montázs-szerű istenalakot szólítja meg, így: az emberi szellem sugallása: Örök Igazság, te pedig inkább irgalommal, mint igazsággal telt Isten: gyöngéd apa vagy, én pedig tékozló fiú. Rákóczi tehát az örök igazsághoz fordul, de ez emberi igazság, amely egy időpontban adatok, tények hiányában még nem látható teljesen, egyetlen és nem relatív ez az igazság, Rákóczi felfogásában a valósággal egyenlő. Az igazság ellentéte a hamisság, a hazugság, a csalás, a nemtudás. Rákóczi szinte a tudásnak tesz panaszt ilyen önostorozás formájában: őrültségnek tekinteném, ha eltitkolnám előtted a tényeket; itt az embereknek mondom el Te előtted külső tetteimet; a te jóságod megbocsátja emlékezetem kihagyásait, melyeket helyesbíteni lehet majd a jegyzőkönyvekből, okmányokból, levelekből és az alattam szolgálók jelentéseiből; mindezeket levéltáram őrzi, s az utókor ezek alapján a könyvhöz hozzátehet még sok részletet, vagy helyreigazíthatja azt, amit nem a maga helyén adtam elő, de minthogy kevés biztos tudomásom van arról, ami történt, elbizakodottság volna, ha összevegyíteném azt, amit tudok és amit nem tudok; melyek voltak sötét tudatlanságom, és melyek a Te isteni világosságod művei; az idő legnagyobb részében nem gondolkoztam másképpen, mint magamban bízva és saját okosságomra támaszkodva, a tiszta igazságot akarom elmondani. Kevés mű található a szépirodalomban, de még a tudományos irodalomban is, amely filozófiailag tökéletesen, gyónásként feltüntetve az a priori és a hit körébe tartozandókat, ilyen támadhatatlanul ismeri az örök emberi igazság lényegét, amelyet tudásunk fogyatékosságaiból eredően még nem ismerhetünk, de majd meg fogják ismerni kutatással, adatokkal, tényekkel. S mivel az igazság egyenlő a valósággal, az egykor látott, látható, ismerhető valóságon igazítani lehet, kell, az ember tudása alapján. Nem jár jól az érvelésben a vallás, mint intézmény, Rákóczi különválasztja az egyházat és az államot, imigyen: „Némely tárgyalásom talán hátrányosnak tűnik föl majd az ortodox vallásra, de nem a hazára, melynek felszabadítása az idegen járom alól első és legfontosabb célom volt. Meg voltam győződve róla, hogy ha erdélyi fejedelemségem békés birtokába jutok, ilyen szükségszerű befolyásom lesz a leendő magyar király tanácsában, hogy ellensúlyozhatom az ortodox vallással ellenkező tanácsokat. Reméltem, hogy a idők folyamán helyreállíthatom a lelkek egységét, s így szelíd és békés utakon visszavezethetem az elkülönült vallásokat az igazi katolikus egységbe”. Ateista és katolikus csodálatára egyaránt méltó ma is ez az érvelés. Az emlékiratról Vas István, Pach Zsigmond Pál, Hopp Lajos, Köpeczi Béla, Melczer Tibor, Tamás István 1948 óta született hiteles kommentárjait olvasva e sorok írója is bevallhatja, hogy 1951-ben világnézete fejlődésére döntő hatást gyakorolt az Emlékirat. Most e könyv Hopp Lajos adta magyarázataitól ösztönözve úgy látja, hogy később keletkezett világirodalmi nagyságú művek sorába lehet beilleszteni az Emlékiratot, a nagy gyónások, vallomások sorába: Rousseau: Vallomások, Musset: A század gyermekének vallomása, Bakunyin: Gyónás, Dosztojevszkij: Ördögök (Sztavrogin), Tolsztoj: Gyónás, Gorkij: Lószúnyog. Kutató és olvasó egyaránt büszkén figyelhet fel a nagy angol irodalomtörténész, F. G. Cushing minapi figyelmeztetésére, elismerésére (Literatura, 1984/2.) „Miért tanulmányozzuk az emlékiratot? Több okból (...), mert a magyar irodalomban hosszú és egészséges hagyományt alkot. (...) ritka változatossággal lepi meg az olvasót (...) eredetiség miatt. (...) Mint stilisztikai jelenség nagyon tanulságos (...) nyelvi szempontból, sőt a magyar nyelv fejlődésének szempontjából igen fontos, és sajnos, nagyon elhanyagolt terület (...). S végül az emlékirat egy darab magyar valóság. S akit érdekel a magyar múlt és jelen, nem hagyhatja figyelmen kívül - s azt hiszem, mind a történész, mind a szépirodalmi író sokat tanulhat belőle. Hogy történelem-e vagy irodalom, nem tudom, nem is fontos. Csak azt tudom, hogy még mindig izgalmas olvasmány és egészséges hagyományt képvisel.” Öröm ez a könyv, s annak az olvasónak különösen, aki ezt látta a Magyar Nemzet 1985. május 30-i számának Diumus jegyzésű, Veridicus című írásának végén: „Rákóczi legfontosabb szava a sajtóról - Veridicus - legyen hát nekünk is a legfontosabb szavunk. Immár 280 év kötelez erre. A magyar sajtó a kuruc oldalon született.” . . . Tóth Gyula (II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. Szépirodalmi. 384 oldal, kötve kb. 55 Ft.) Negyedszázada annak, hogy Juvan Sesztalovot, a vogul költőt a Nagyvilág bemutatta a magyar közönségnek. Az újságíró-poétából azóta a Szovjetunió egyik legjelentősebb költője lett. Magyarországon többször is járt, nyelvi kultúránk rokonságán túl fordító- és költőbarátságok inspirálják az újabb látogatásokra. Magyarul megjelent köteteinek (Az ébredés éneke, Kék vándorátok, Amikor a nap ringatott) irodalmi rangja és fogadtatása Ajtmatov sikeréhez hasonlítható. Juvan Sesztalov poéta akkor is, ha regényt ír - gyakran a két műfaj határán lebegve -, elsősorban lírikusként szólal meg. Új kötetének - Julianus rám talált - prózabetétei sem törik meg verselésének, a sámánénekek mintájára írt rigmusainak, játékos mondókáinak különleges, egységes hangulatát. Mindez természetesen köszönhető a fordító, a lelkes barát és költőtárs, Bede Anna tökéletes munkájának is, aki ezt a gyűjteményt egyszersmind szerkesztette és válogatta. Sesztalov kicsiny, néhány ezernyi lélekszámú népének s e nép hírnevének sorsával törődik, s ilyen értelemben költészetével missziót teljesít. Hűsége és hite mindig azonos irányba, a múltba tereli gondolatait, béklyója, de ihletője és tehetségének védelmezője is ez a rejtélyes, titokzatos világ, amelyet születése, emlékei, népének egyedi hagyománya jelöl ki számára. Vakmerő őszinteséggel cáfolja azt a tévhitet, amely ezt a hagyományt és szellemi kultúrát a barbársággal rokonítja. Szelíd következetességgel bizonyítja, hogy a vogulok számára mindez nem is oly régen még természetes életforma volt, amelytől elszakadni nem szabad. Beavat e csodás szépségű világba, elárulja a bálványimádás és a sámánizmus természetességének titkát. Ugyanilyen hűséggel tér vissza verseiben a szülőföld, a tajga, a végtelennek tetsző természeti táj rajongó imádata. Ahogyan a vogul misztérium titokzatos egyszerűségét kívánja megmutatni, ugyanolyan szenvedéllyel, mármár kérkedő büszkeséggel verseli meg e táj szépségét, rejtelmeit és adakozó gazdagságát. Személyes líráját, érzelmeit ugyanez a mindent megmutató puritán szenvedélyesség, fenntartás nélküli odaadás jellemzi. Különös szépségűek az apja emlékét idéző versek, bennük ütközik meg igazán múlt és jelen, a rezignált búcsú és az örökség fájdalma, amelyből beismerés és önvád is fakad. Hagyománytisztelő és hagyományújító költészetének a szelíd, beavató szándék személyes intimitást kölcsönöz. Egy sámán fiaként kapott örökséget kell megőriznie, összegeznie, s közben szembe is kell néznie ezzel a hagyománnyal, hiszen már maga is szülőföldjétől elszakadva, „kővárosban”, egy új kor törvényei szerint él. Versei, rigmusai, mondókái éppen ezért többszólamúak. Sesztalov úgy tiszteli a múltat és úgy üdvözli a „dübörgő” új korszakot, hogy kételyeit sem hallgatja el, s megkérdezi, vajon jobbak-e népe új bálványai? „Mondjátok meg az embereknek, ha még meghallja valaki, mondjátok meg az embereknek, hogyan szenvedtem nyíltságomért, hogy vívtam a hazugság ellen, küzdöttem a kufárság ellen, mikkel körülzárták magukat az emberek, mint a gépekkel, bútorokkal, századunk bálványaival, pusztító hatalmaival. ” (Újra a tűznél) Sesztalov áhítattal kínálja fel a múltra s a jövőre is nyíló álmait, s bár az aggodalom és a szorongás is felbukkan verseiben („Bennem a huszadik század öröme, kínja.”), mégis ennek az új válogatásnak legfőbb adománya a titokzatos mesei szépség és szelídség harmóniája B. Juhász Erzsébet (Juvan Sesztalov: Julianus rám talált. Kozmosz: A Világirodalom Gyöngyszemei. 144 oldal, kötve 20 Ft.) 4 A RÁKÓCZI KOR IRODALMA A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI TÁRSASÁG ÉS az ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR KIÁLLÍTÁSA A NEMZETI MÚZEUMBAN A kiállítás megtekinthető: 1058. november 22 — december 30 Hétköznap 11-19 óráig Vasárnap és ünnepnap 10—18 óráig A Rákóczi emlékére 1953-ban tartott első történészkongresszus (és kiállítás) programfüzete 1. KÖNYVILÁG