Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
Tisztviet példány as olvasónak! Szász Imre: Ez elment vadászni... Halász, vadász, madarász, de nem a szóhármas állig felfegyverzett, pusztán zsákmányoló, vadgyilkos értelmében. Természeti ember inkább (ha úgy tetszik: a természet embere), aki nem átallja a városba ragadtak nosztalgiáját friss levegőjű szenvedéllyé, vagy akár - ha nem is főkönyvelőmód pedáns, de azért hongazdaian hiteles - számításokra váltani. Mi sem áll tőle hát távolabb, mint a bármi mozogva vérszomjas puskás vagy a lódító vízkifosztó közhellyé csontozott, vicclapi képe. Hajnali lesre, pirkadó vízpartra igazabban illik az ilyen férfi. Szót ért a nyers szavú társakkal, ám, ha úgy kell, naphosszat, és hosszat néma. De persze, a füvek és fák, erdei mezei, égi vadak nyelvén akcentus nélkül tud beszélni. A halaknak - a horgászfáma szerint - még a legtitkosabb tájszólását is érti. Könyve a „Magyarország felfedezése" sorozatba illeszkedik. Csakugyan létezik valamilyen felfedezetlen vadász-Magyarország? — Szociográfiailag természetesen létezik. A vadászat ugyanis nemcsak passzió, hanem szakma is; ennek vizsgálata módot adhat bizonyos sajátosságok felismerésére. Ezek pedig - minthogy a vadászat társadalmi tevékenység - a társadalom sajátos keresztmetszetét kínálhatják, kifejezhetnek bizonyos társadalmi viszonyokat, helyzeteket. (A vadászat egyébként átfogóbb képet nyújthat, mint - mondjuk - a hivatásos halászat, amelyről különben szintén szociográfiát szándékozom írni.) Tapasztalatom szerint ugyanis a marginális emberi tevékenységben - legyen az akár a sport, akár a vadászat - sok minden úgy jelentkezik, megnyúlva, mint a délutáni árnyék. Tehát nem a maga valóságos arányaiban. Viszont sokkal kivehetőbben. Nem esik másik árnyék rá, egyenesen, élesen kirajzolt benne minden. S minthogy így elnyújtva tükröz, óhatatlanul jobban észlelhetők-láthatók általa bizonyos jelenségek. S ezekre még akkor is érdemes figyelni, ha ily módon erre-arra a kelleténél nagyobb hangsúly esik, ha már a tünetről jelzést adunk ... — Kötete - a könyvfal tanúsága szerint -„nem vadászkönyv, hanem könyv a vadászatról". Hogy kell ezt értenünk? Végül is mit tartalmaz Ez elment vadászni... című munkája? — Jelzésképpen elegendő talán a könyv néhány fejezetcímét felsorolnom. Tehát: A vadászat mint gazdálkodás; mint társas tevékenység; mint hivatás; mint hatalom; mint tükör; mint vendégfogadás; mint bűnözés ... Ebből is kitetszhet, hogy például a magyar vadászirodalommal nem foglalkozom. Az ugyanis, megítélésem szerint sok értékes, jeles szerzővel büszkélkedhet, s önmagáért beszél, nem szorul kommentárra. Legjobb darabjaiban nemes széppróza, de a kevésbé gördülékenyen megírt művek közt is számos természettudományilag helytálló akad, segíthet a természet pontos megfigyelésében, s így a vadász is jól hasznosíthatja. Az én könyvem nem vadászregény, nem is kalandjaim leírása (jómagam felnőtt koromban sosem vadásztam, mindig csak a kibic szerepét töltöttem be), s még csak nem is szakmunka a mesterség gyakorlásához. Szociográfiát írtam, azzal a szándékkal, hogy mennél átfogóbb képet nyújtsak jelenünk közelmúltunk honi vadászatáról, annak többféle vetületére kitérve. Sok minden közszájon forog a vadászatról, de - a szőkébb szakmától eltekintve - legtöbben csak találgatunk. Ki vadászik ma Magyarországon, s miért?A népgazdaság érdeke kívánja így vagy inkább a személyes érdek? Kötetemben szerepel a vadászat 1980. évi termelési értéke; ez akkor 1,5 milliárd forint volt. (Az egész mezőgazdaságé ugyanakkor 180 milliárd forint körül járt.) Az összeg tehát egyáltalán nem jelentéktelen, a népgazdaság nagyon is érdekelt a vadászatban. Ami kérdése másik részét illeti, viszszaélés, sajnos, az élet minden ágában tapasztalható. Ám a vadászattal kapcsolatos rosszhiszemű általánosítások tévesek. Statisztikailag kimutatható, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegek képviseltetik magukat a vadásztársaságokban. Ezek az önkéntes egyesületek általában a saját erejükből élnek. Megesik azonban, hogy ez vagy az a gazdasági vezető, funkcionárius, főorvos stb. privilegizált helyzetbe kerül, és vissza is él ezzel. Az itt-ott kierőszakolt vadászatokat például igen ellenszenvesnek tartom. Az viszont - szerintem - természetes, hogy egy-egy vadászat alkalmával jó - és nem etikátlan - kapcsolatok, barátságok szövődnek... — Kivételezett helyzetbe, persze, nemcsak a vadászat révén lehet jutni, s a társadalomerkölcsileg kifogásolható kapcsolatteremtésre is sok más alkalom adódik. . . Gondolom, a társaságok rokonszenves kisközösségek is lehetnek. A vadásztársaságok kialakítását-kialakulását, a hivatásos vadászok helyzetét, a külföldiek vadásztatását, a vadgazdálkodás gondjait, lehetőségeit egyaránt igyekeztem feltárni. S mindennek társadalmi vetületét is természetesen. Az eredményeket éppúgy, mint a visszaéléseket. Legendaoszlató szándékkal, s a megalapozatlan gyanakvások elhárítására. Sokan valamiféle újdzsentriséget, feudális szagot szimatolnak a társaságok körül. Közülük nem kevesen épp azért, mert nem tudnak e közösségbe bejutni. Mások meg amiatt gondolkodnak így, mert tájékozatlanok. Vannak, akik úgy vélekednek, ők nem ölnek állatot. Ez utóbbi érthető álláspont, habár a megölt állat húsát valamenynyien szívesen fogyasztjuk. Akinek azonban módja nyílik arra, hogy belülről megismerje e társaságokat, tapasztalhatja: az oly sok tekintetben atomizálódó magyar társadalomban ezek még mindig a közösségi cselekvés alkalmát kínálják. Méghozzá a szó eredeti, nem kívülről serkentett, hanem belülről, önként szerveződő értelmében. A szép eredmények egyik forrása éppen az, hogy még manapság is annyi ember hajlandó nemes passziójáért, szórakozásáért - számolatlan órában-napban - társadalmi munkát végezni. Igaz, a régi, meleg, „fapados” közösséget ma már hiába keresnénk. Sokan gépkocsival érkeznek a vadászat színhelyére, s amint vége a hajtásnak, „puskázásnak”, a terítéket sem kivárva, ugyanígy hajtanak haza. Az ebéd, a vacsora közbeni, férfias humorral átszőtt, jó beszélgetések azonban még most is élnek. Könyvem anyaggyűjtése közben pedig annyi további, intellektuális véleménycserére nyílt alkalmam, hogy a vadászat révén beleláthattam társadalmunk számos emberi, erkölcsi, politikai, gazdasági gondjába, örömébe. Még számomra is meglepetést hozott a vadászok őszinte ön- és társadalomvizsgálata, az a mód, ahogyan tapasztalataiktól eljutottak az általánosabb következtetésekig. Azt persze, már korábban is tudtam, hogy az igazi vadász logikusan gondolkodik. Nem szükségképpen intellektuálisan, de megfigyeléseit az okokozat sorrendjében összerakva. Ha itt vagy ott - tegyük fel, szokatlan helyen - meglát egy fácánt, abból már sok mindent képes megállapítani. (Jómagam vadászgörénnyel járok üregizni, s ma már nagy valószínűséggel megállapítom a görény viselkedéséből, van-e nyúl a várban. Ha rájövök arra, amit addig nem tudtam, az igazi vadászgyönyörűség. A legjobb hivatásos vadászok szinte tudósai, művészei szakmájuknak. De a természet megismerése a nem hivatásos puskás számára is szép öröm. — Századunk embere mind több, számára megoldhatatlan kérdéssel találkozik. S mert nincs módja válaszolni, cselekedni, gyakran pótcselekvésekhez folyamodik. Nincs-e a feltámadt vadászszenvedélyben valami ehhez hasonló? Nem a civilizációból próbál a természethez menekülni korunk vadásza? — Kétségtelenül van ebben valami. A városból, a túl sűrű társadalomból az emberek világszerte kihúzódnak, ha tehetik. Ki a sportban, ki a horgászatban, ki a kertészetben, ki az erdőjárásban, ki pedig a vadászatban véli a maga nyugalmát, kikapcsolódását, tevékeny pihenését megtalálni. Nosztagia is van ebben, kétségtelenül. Vonzódás ősi környezetünkhöz, a természethez. Menekülés a társadalom, az urbanizáció bonyolult világából az egyszerűbb helyzetekhez, az egyértelműbb, áttekinthetőbb törvényszerűségekhez. Ám szabadidőnk értelmes kitöltését én nem érzem pótcselekvésnek. Közhely: az efféle váltás feltölthet bennünket energiával, erőt adhat hétköznapjaink újrakezdéséhez. Ami a vadászatot illeti, ennek - lírai, pedagógiai és erkölcsi mozzanatokat egyaránt tartalmazó - meghatározását, nagy vadászírónk, Széchenyi Zsigmond tollából idézem. Szerinte „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!...” Könyvem ennél tágasabb, teljesebb meghatározásra törekszik, de Széchenyi Zsigmond költői szavait is érdemes megjegyezni. — Szász Imrét olvasói szépíróként ismerhették meg, később azonban - így tetszik legalábbis - eltért a regényformától, s horgászkönyveket, útirajzot, kritikákat írt. Most meg itt ez a szociográfia, s - amint említette - újabb hasonlóra készül. Kiábrándult talán a szépirodalomból? — Ezt azért nem állíthatom. Csupán arról van szó, hogy szépirodalmi munkáimban - ilyen-olyan névvel, természetesen sok mindent megváltoztatva - többnyire magamat írtam meg regényalakként. Másféle munkáimban vállaltam-vállalom a közvetlen vizsgálatot, nem állítok tehát az élmény s magam közé semmiféle képzelt vagy akár csak részben kitalált figurát. Két horgászkönyvem csakugyan a horgászatról szólt, a harmadikban csak ürügyet kerestem arra, hogy a nomád életformáról, az ember és a természet kapcsolatáról szóljak. A szociográfia alkalmat ad arra, hogy legalább abban biztos legyek: mindvégig az általam tapasztalt tényeket rögzítettem, s legjobb szándékom szerint: igazat mondtam. Az más kérdés, hogy sikerült-e, sikerül-e általános igazságokig is eljutnom. Ám ezt már nem nekem kell eldöntenem. A regényszerű formát egyébként most sem vetettem el. Könyvet írtam az Eötvös Kollégium 1945 utáni esztendőitől a feloszlatásig. Személyes élményem volt mindez, ezért is választottam a félig regény, félig dokumentum formát, így talán elfogulatlanabb és hitelesebb lehetek. S e rendkívül összetett témát is jobban össze tudtam így fogni. — Vadászok kísérőjeként, a horgászat művelőjeként, gondolom, nemcsak a jó beszélgetéseket kedveli, hanem éppúgy a hosszú, töretlen csendet. Melyik vonzza jobban? — Egyszerű lenne azt válaszolnom, hogy hol az egyik, hol a másik. Valójában azonban, amint telik az idő fölöttem - apám volt ilyen -, mindjobban vonzódom a remeteséghez. Mindinkább csak azokkal jövök össze, akikhez a munkám fűz vagy azzal a pár emberrel, aki régi barátom. Velük szívesen beszéletek, köztük elengedem magam. Keresem a csendet, szeretek magamban lenni. Úgy élek mostanában, akár egy régimódi csillagász, reménykedve, hogy egyszer majd - annyi vizsgálódás után - találok odafenn valamit. Ha nem is egy eleddig ismeretlen csillagot, de visszfényét legalább valamilyen jelenségnek. Egyszerűbben: jelenségeket látok, ezeket vizsgálgatom. Nádor Tamás Fotó: Soltész Éva KÖNYVILÁG