Könyvvilág, 1985 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
Világérzés és hanghordozás Beszélgetés Németh G. Bélával A közeljövőben jelenik meg Németh G. Béla irodalomtörténész új műve, amely hatodik tanulmánykötete és tizenegyedik könyve. Olvasói hozzászoktak, hogy mindig tömör, találó, sok asszociációt keltő címeket ad. Ez a mostani nagyon egyszerű, mondhatni szándékosan puritán cím. A cím valóban szándékosan tárgyias és szürke. Nem akartam a benne lévő anyagot azon az alapon, hogy az esztétikai szemlélet azonos, egy szintre hozni, mert felvetettem a kötetbe nem irodalmi, hanem szélesebb értelemben vett művelődéstörténeti, gondolkodástörténeti tanulmányokat is. Ezek nem fértek volna bele egy szorosabban vett esztétikai megközelítést sugalló címbe. - Mégis, ha „költőibb" címet adott volna a kötetnek, az mi lett volna? - Világérzés és hanghordozás. Az utóbbi ez esetben szigorúan esztétikai szakszó, tulajdonképpen a kanti modalitásnak feleltetem meg, mivel nincs erre pontosabb magyar kifejezésünk, ez közelíti meg leginkább. Azt a viszonyt, azt a hangnemet fejezi ki, amelyben az író az anyagáról beszél. Tudjuk, hogy ugyanannak a történetnek a szövegét a mindennapi életben is százféleképpen lehet elmondani. Vidáman, ironikusan, tragikusan, elégikusan, attól függően, hogy az anyaghoz milyen a viszonya a beszélőnek. Ez döntő kérdés, mert az irodalom, hogy úgy mondjam, speciálisan erre van kijelölve az emberi életben. Azt, ahogyan érzékeljük magunk körül a világot - jónak, rossznak, keserűen reménytelennek vagy sztoikusan elfogadhatónak, megjavíthatónak, vagy legalábbis jobbá tehetőnek stb. -, mindezt a modalitást az irodalom tudja a legjobban kifejezni. Amíg határozottan irányítottak a tételes vallások, vagy amíg annyira hittünk bizonyos jövőt előre jósló filozófiákban, addig ez nem játszott olyan nagy szerepet, háttérbe szorult az egész modalitás. Nem véletlen, hogy éppen Kant fedezi föl, aki anynyira akar egy kész, tételes világnézetet, hogy meg is alkotja, de ugyanakkor azt is kimondja, hogy mindez nem bizonyítható. Persze alapvető kérdés, hogy kétkedni merjünk, sőt kétkednünk kell! Mint minden, így az emberi világérzés is állandóan változik, minden kornak, sőt minden személyiségnek megvan a maga világérzése, és minél több világérzést ismerünk, annál gazdagabb lesz a saját világérzésünk. Ilyen rövid beszélgetésben még felsorolni is lehetetlen a kötet írásait, de néhány fontos elvre, szempontra rámutathatunk. Akiknek a világérzését elemzi, értelmezi, azok között a klasszikus nagyok éppúgy jelen vannak, mint elfeledett írók, akiket kevéssé vagy rosszul ismerünk. Kötetkezdő tanulmánya Arany János Buda halála című művével foglalkozik, de igen jelentős a kései Mikszáthról szóló írása is. Vagy itt vannak a „kismesterek": Petelei István, Justh Zsigmond... - Örülök, hogy így vetette fel a kérdést. Ahhoz, hogy a századvéget alaposabban megismerjük, azokat az írókat is újra meg kell vizsgálnunk, akiket már túlságosan is beskatulyáztunk. Ilyen például Arany vagy Mikszáth. Vegyük Mikszáthot! Egyesek szerint cinikusan elanekdotázza a problémákat, nem ért semmit, mások a 48-as hagyományok hős védelmezőjét látják benne és istenítik. A két véglet mellett még számos sémát sorolhatnánk föl. Csak éppen egyet nem vettünk észre mögöttük: az emberi lét alapkérdéseivel küszködő Mikszáthot. A kései Mikszáth tele van kétségekkel az élet értékei iránt. Állandóan küzd értük, de kétségek közepette küzd! Persze itt nem csupán Mikszáthról van szó. A magyar irodalomról azt szoktuk mondani - és bizonyos korszakairól joggal el is mondható -, hogy alapvetően közéleti kötöttségű. Ez így is van, ezt nem kell cáfolni. Azonban ez oly mértékig uralkodó és minden mást visszaszorító közhellyé lett, hogy elfelejtettük: az irodalomnak világszerte egy alapvetően más funkciója is van. Az emberi létnek ama kérdéseit, amelyeket régebben elsősorban filozófiák vagy vallások vetettek föl, az egyedi ember világérzését dolgozza föl. A magyar irodalom mindig is kifejezte ezeket is, Berzsenyitől, Kölcseytől Aranyon át máig, tehát nem csak közéleti volt! Idővel minden egyedül üdvözítőnek kikiáltott ,fővonal” hamissága kiderül. Egy-egy költőből bizony sokszor maradandóbbnak bizonyulnak a lét és nemlét kérdéseivel való gyötrelmes küzdelemben született versek, mint némely közéleti-politikai költemények. Gondoljunk csak József Attila kései költészetének mai népszerűségére! Egyáltalán semmiféle egyoldalúság nem tesz jót sem az irodalomtörténésznek, sem a műélvezőnek. - Mindenfajta egyoldalúság elszegényít, galád dolog az íróval szemben. Bizonyos koncepciók fő- és alárendelt vonalakról - mintha bizony az irodalom valami vasúti rendszer lenne, ahol vannak vicinális vonalak és fővonalak, és persze, az utóbbiakon kell utazni! - nagyon megbosszulták magukat, mert például olyan nagy költő, mint Babits egy ideig másodsorba szorult. - Elméleti szempontból is fontos Babits-tanulmányának talán éppen azért adta a Babits, a szabadító címet. - Igen, mert éppen ebben a tekintetben szabadított föl bennünket Babits, megmutatta hogy közéleti kérdésekhez sem tudunk nyúlni enélkül, ellenkező esetben publicisztikává vagy utópiás tantétellé válik az irodalom, holott az irodalomnak ennél sokkal bonyolultabb a feladata. Vagy itt van Kosztolányi. Igen nagy költő, akinek csak hálásak lehetünk, hogy az emberi élet kétségeit is ki tudta mondani óriási művészettel, aki a halál kérdésével, a semmi kérdésével úgy mert szembenézni, mint rajta kívül csak József Attila; nem véletlenül becsülték olyannyira egymást. De a kései József Attila még mindig gyanús egyesek szemében, Kosztolányiról pedig akad, aki máig nem akarja elismerni, hogy a legnagyobbak közé tartozik. ... - A kötet egészéről elmondhat-tó, hogy az előbbiekben említett egyoldalú irodalomfelfogás korrigálása jegyében született. Lesznek bizonyára ellenvélemények, hiszen például a Justh Zsigmond naiv parasztmítoszát kritizáló tanulmánya, hogy csak egy példát említsek, kihívás számba megy. A könyvben összegző igényű művelődéstörténeti tanulmányok is olvashatók. Ez, gondolom, nemcsak abból következik, hogy néhány éve megalakult a Bölcsészettudományi Karon a Művelődéstörténeti Tanszék, és azt Németh G. Béla vezeti. Szemléletem mindig is olyan volt, hogy azt vallottam: európai művelődéstörténeti háttér nékül nem lehet megmozdulni, különben rettenetes aránytévesztések jönnek létre. A görögök azt mondták, hogy az összehasonlítás mindennek az anyja. Ez így van az irodalomtörténetben is. Liptay Katalin (Németh G. Béla: Századutóról, századelőről. Magvető. Elvek és utak. Kb. 700 oldal, kötve 52 Ft.) Körösfői-Kriesch Aladár: Ember a Halál nyomában. A szimbolizmus enciklopédiája c. Corvina-kötetből Tichy Gyula: Szeszély és akarat, 1909 KÖNYVILÁG