Könyvvilág, 1993 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1993-07-01 / 8. szám
Most milyen az ég? Szervác József: Előszó Antológia Kiadó. „Történelem minden halál itt. / / Ez az ősz, ezek a másnapos fák, / e mezőváros, hol az utcák / mint a fajok, egymást porozzák, / hol annyi vak templomtoronyból / minden vers elmúlást kolompol...” - kezdenek áradni a sorok, s ha nem „profi”, nem „verset szakmányban skandáló” az ember, ha csak azért van kedve és mersze kiállni a költészet zuhogásába, mert szeretne végre bőrig, csontig ázni, ha fogalma sincs arról, hogy Szervác Józsefnek 1980-ban Szavak hazáig, 1987-ben Mi fájna? címmel jelent meg kötete, ha soha nem látta a címlapfotó mélybarna keretéből messzire néző, szakállas, kalapos szegénylegényt - akkor is tudja, hogy született poéta, igazi lírikus szavaira lapozott rá. Az Előszó című kötetben. Ahogy az első, rímtelen sor leszakad a továbbiakról (de ismétlődve-variálva mégis fogva tartja őket), ahogy a páros rímek föltorulnak (sőt néha hármasban járják), ahogy az „egymást porozzák” költői képe világokat gomolygat egybe, az mestermunka. Nem kell szégyellni a Mester előtt sem. Mert aligha kétséges, hogy tanúsítja a cím, tanúsítja a kötetzáró Szózat - ezúttal Vörösmarty Mihály a nagy tanár, az ő indokolt sötétenlátása a súlyos örökség. Midőn ezt írta e gyűjtemény verseit, Szervác József fölött (tőle véve a szót) „bombabiztos égboltok” hazudtak történelmet a „békebunkerbe”. S éppen ezért (ahogy Vörösmarty 1850-es Előszó-látomása is külön sorba, mégis közvetlen szomszédságba állította ...... a vész előtt” és „A vész kitört ...” rémálmát) a „vész” állandó és köztes pillanatában íródtak e fekete strófák. A „midőn”-t, a keletkezés dátumát így sugallja a költői kommentár: „Íme az előző könyvem. Első ízben 1988 tavaszán adtam kiadónak. Azóta egy újabb paksamétám is ácsingózik a mecénások kegyeire ...” Egy Ady Endrének címzett „magázódás” különben sem hagyna kétséget a félmúltról: „Jelentem, Csák Máté földjén / isten lettünk, kenyér gyanánt / hatalmunkat zabáljuk, / jelentem, vörös proletárok / építik itt a Pimodánt.” A „vész” a történelem, a szerelemtelenség, a magány, a telő idő, az „add föl” álarcában is közelíthet. A kötet egésze mindezen részeket próbálja visszarettenteni, vagy legalábbis - szemükbe meredve - fölmérni. A könyv legszilárdabb tartóoszlopai a szabályosan, szinte mértaniasan elhelyezett nagyobb lélegzetű költemények. A kisebbek, a dalszerűek néha belevesznek a konvencióba, az „egyszerű ez” versközhelyeibe: az Augusztus, 1985 a szerelmesek között „őrt álló dacos dáliák”-kal az évtizedek óta üres sablonlíra felejtendő darabja (és így nincs is köze az Egyszerű ez József Attilájához). Ám az ilyenféléket is felpezsdítheti a tehetség. „Lehet, a vérebet veszem / egy szép napon, szerelmesem ...” - kezdi a Fenyegető, és maradna is ennél, ha az „egy szép napon”-t nem cikáztatná sor elejéről sor végére, újra elejére, és végül teljes sorra, összesen nyolcszor, míg játék lesz a félelem, és félelem a játék. „Engedjétek hozzám a bűnt” - ez Szervác József jellegzetes, antikrisztusi alapszava (Ne félj). Ha ez, vagy hasonló tartalmú - felkiáltójel nélküli, higgadt - mondat feszíti versírásnak, abból mindig tett lesz, alkotás: egy nem vétektelen férfi versben számol el a világ bűneivel, mivelhogy őt a bűn, a Bűn - a Földet megőszítő - nem fogja. Szerep szerint a szembeszegüléshez a gyerekemberség, a kamaszemberség alteregó énje segít hozzá, ami-aki mintegy ki is vonja az idő, az öregedés hatalma alól a költőt, noha nem fosztja meg aszúsodó tudásától, fájdalmasabb tapasztalataitól. A férfikorból - a Férfikor mellett - ezért a gyermekszólító, mívesen mondókás költemények (például: Lányának ír mesét) és a szerelmet félő-zengő Margó-ciklus legszebbjei ragyognak ki. A Kedvedre szerzett költemény kölyke, diákos erotikuma így csöndesedik el: „Akartad, írjak örömökről. / Bennem, lásd, egy vásott kölyök női / / egyre hajlábbra, serdül egyre / kölykebbé, egyre gyerekebbre, / / osztódva osztom, míg a végin / harmat leszek öled pihéin.” Ez a gyermek-, gyermekifjú szerep sokkal hitelesebb kifejezést kap a művekben, mint a költőlét körülelmélkedése az Előszóhoz fűzött szabadversszerű utószófélében. Kár vicsorogva nekirontani azoknak a bizonyos „szakmányban skandálóknak”, a nyilván létező - „vérszabálóknak”. Hiszen előszó nem nekik íratik. Előszók nem nekik íratnak. Szervác meghentereg néha a nyersebb szavakban, mámorítja, hogy „a költő öngyilkos fajta”, holott se költő, se öngyilkos, se öngyilkos költő a fajtaságot bizonyítani soha nem fogja. Ne az utószó felől olvassuk a kötetet. Olvassuk az eleje, az Előszó felől, vagy a vége, a Szózat felől - mivel e két irányból tart befelé, önmaga lényegéhez, ahol esőbe cikkantott, porba suhintott, harangszóba kongatott, borba fojtott betűkkel-hangokkal valami olyasmi sejlik, hogy ne add föl. (tarján) Minden költő volt egyszer elsőkötetes. Nem baj, de bánat, hogy a korai lázak, hevületek, izgalmak az évek mozgásával elmaradnak, hogy ki-ki önmaga maradhasson, semmi több. Olyan legyen, amivé magát kifaragta. Tóth Erzsébet indulása, akkor, 1979-ben, az Egy végtelen vers közepe című kötettel bízvást több volt egy kezdő lírai belépőjénél, beszámolójánál. Kész diadalnak festett, ritka örömünnepnek, és önnön erényein, tehetségén, érvényén azzal is túlmutatott, hogy egy új nemzedék tagjaként szállt a síkra. Valljuk be, egyik legtöbbet ígérő egyéniségeként. „Szelíd csikónyakát fölemeli a reggel, / Kedves Gazdám, és most mi lesz?” - ennek a friss hangnak kötetnyitó mottója volt. Az ilyen kérdésekre persze, fájdalom, csak „estefelé” adható helyes válasz. Akkor „reggel” a szép reményekre jogosító kötet és költője azonnal elnyerte az elismerés és a szakmai befogadás szavait. Tóth Erzsébet költői világa kezdettől többet adott, mint egy pusztán irodalmi program megvalósítását. Heves és szenvedélyes, vallomásos és politizáló, vérbeli közéleti lírát művelt - remélem a szó nem csupán a legrosszabb emlékeket idézi nyilvánvaló volt, hogy e képességekkel előbb-utóbb közíróként és irodalomszervezőként is porondra lép, így történt. (Az esemény folyamatáról ő maga - igaz, jó tíz évvel később - részletesen beszámolt az Élet és Irodalom hasábjain.) Azután 1982-ben, talán kissé mérsékeltebb kritikai visszhanggal, megjelent második kötete, a Gyertyaszentelő. Nem sokkal később az Egyesült Államokba utazott, több ízben, majd végleg hazatért. Néhány megjelent verse döntően új élményekről tanúskodott, de a folytatás elmaradt. Tegyük hozzá, az eddigi elismerések, zajos sikerek nem hoztak számára sem irodalmi díjakat - bár kiérdemelte -, sem biztos egzisztenciát, bár sohasem volt dologkerülő. Tóth Erzsébet hosszú évekre elhallgatott. Szerencsénkre és szerencséjére azonban, egynémely hűséges barátai nem hagyták véglegesen kivonulni, noszogatták és versekért nyaggatták. És íme, tizenegy évi csönd után új kötete jelent meg Tóth Erzsébetnek. Beszédes már a címlap is: a költő alakja kiszorul a képből, balra, illetve a hátsó borítót nézve, jobbra; azaz, kiterítve a kettőt, középen áll tehát, mégsem látjuk. Arca és gerince a könyvgerincre került. S bár színes a kép, ez a szín a szürke. A háttérben rács - ha díszes is -, az előtérben korlát, de mondható kapaszkodónak is. Milyen hát a mai Tóth Erzsébet, merre kanyarodott költészete? Elsietett lenne a hamari válasz. Mindenesetre, s ami legfontosabb: költő mivolta nem szűnt meg. Már hangvétele sokat változott, beszéde egyszerűbb, keresetlenebb, egyben józanabb lett. A képek és ovációk bő áradása elapadt. Szép ez, igaz és jól van így. A már említett interjúban - szerepel a kötet függelékében is - még sokszor fellobban a tűz, felcsattan a hang, a szenvedély nekifeszül a száraz, konok tényeknek, de a költeményekben finomabb fogások, recitativók, elégikus kompozíciók szerepelnek döntő súllyal. A szerkesztés is komoly ökonómiára vall, ám az egyes darabok keletkezésének időrendje már bajosan rekonstruálható. Valamiképp azonban mégis teljes az egység, mert valamennyi költemény témája a múlt, nézetének iránya a visszatekintés. Szerelmekre, felidéző helyszínekre, hangulatokra, merész vágyakra, önnön nőiségére és a barátokra, költőtársakra. Ezért viszonylag sok az ajánlott vers. Nem rovom fel hibájául. Különösen, hogy köztük az Érezném a levegőben című - hogy csak egyet említsek - felrázó hatású lírája. Másik alapvető darabnak látom az Azt a zöld pengét gyors képsorát, a kukoricalevéllel nyakát metszeni kész kislányról, akihez, úgy érzem, Tóth Erzsébetnek egyre több köze lesz. Egészében pőrén őszinte, hiteles, nemegyszer megrendítő hatású ez az új kötet, érdemessé és jelentőségteljessé avatja a költő viszszatérését. A köteteimben jelzett május valóban ott virul, az olvasó is rápillanthat. Nem vibráló röntgenképre, hanem a friss illatú, virágba borult határra. Deák László Zöld pengék suhogása KönyvVilág 13 Tóth Erzsébet: Arcod mögött május Antológia Kiadó, 66 oldal, fűzve 186 Ft.