A könyvtáros, 1956 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1956-08-01 / 8. szám
Pályázati felhívásunkban azt kértük, írják meg olvasóink, hogy a felszabadulás után megjelent magyar regények, elbeszélések, versek közül melyik nyerte meg legjobban tetszésüket és miért. Tehát személyes hangú, az egyéni élményt visszatükröző írásokat kértünk. A beérkező pályázatokból kitűnik, hogy a beküldők nagy része nincs figyelemmel erre a szempontra. Az újabban beérkezett 13 pályázat közül mind tartalmukat, mind megírásuk módszerét tekintve, a legjobbnak tartjuk Honffy Pálét Benjámin László: Két évtized című verséről és Katsányi Sándorét, Juhász Ferenc: Apám című kötetéről. Figyelemre méltó még Ordas Iván írása Szász Imre: Szól a sípjáról és Sepa Kataliné Szeberényi Lehel: Szalmácska című regényéről. Éles Imre Ráth-Végh István: Két évr ezred babonái c. kötetéről és a Hősök voltak c. dokumentum gyűjteményről, Hegedűs András Simon István költészetéről általában és a Buchenwaldi rapszódia című verséről, Frey Tibor Fehér Klára: A tenger c. regényéről, Bátori Gyula Palotai Boris: Ünnepi vacsorájáról, Csető Albert Darvas József: Vízkereszttől szilveszterig c. könyvéről írt, Szappanos Gábor pályázata Illés Béla: Kárpáti rapszódiájáról, Ilkei Csabáé Ruffy Péter: Göcsejtől Hegyaljáig c. riportkötetéről, Ligeti Györgyé Hegedűs Géza: Az írástudó, Budavári Gáboré pedig Szántó György: Csőd című regényéről szól. A beérkezett írások közül egyet közlünk. A pályázatot azonban nem zárjuk le, várjuk a további írásokat. Nánffy Pál pályázata : BENJÁMIN LÁSZLÓ: KÉT ÉVTIZED. A versolvasás legnagyobb öröme, ha a magunk érzéseit, gondolatait leljük meg — művészi formában — az olvasott költeményben. A ritmus hullámzása elringathat, a szavak csengő-bongó zenéje jóleshet fülünknek, de mindez kevés ahhoz, hogy igazi, mély és megrendítő műélvezetben legyen részünk. Legkedvesebb verseink mondanivalójában ráismerünk saját benső világunkra, újra — most már világosabban és határozottabban — átéljük önnön élményeinket, s a költői mű így hozzásegít önmagunk fokozott megismeréséhez. Amit mi, »az ég némái«, nem tudunk szavakba önteni, azt mintegy helyettünk elmondja a költő, és mi boldogan ismerjük föl szavaiban, hogy hiszen éppen ezt éreztük, csak nem voltunk képesek művészileg megformálni lelkünk tartalmát. Ezt jelenti a lírában a tipikusság fogalma. Minél többen érezzük sajátunknak egy költemény mondanivalóját, annál általánosabb érvényűvé válik a vers. És ez a szélesre nyíló, mindenkiben visszhangot keltő tipikusság tetszik nekem Benjámin László Két évtized c. lírai vallomásában. A két főszereplő: a költő, az érzelmek forrásai, és felesége, aki felé ezek az érzelmek irányulnak, mindennapi, nem pedig fölénk emelkedő emberek. „Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok, leszid goromba árus, morózus hivatalnok. Vár a teknő, tűzhely, varrógép — s még mi minden! Mindnyájunkra ráülő hétköznapi körülmények, s az érzések is azok. Hálaadás az asszony önmagát nem tekintő gondoskodásáért, férfias lelkiismeretfurdalás: „S mindezt elfogadtam magától értetődőn .. aztán a szelíd kérlelés: „segíts még egyszer azzal, hogy magadon segítesz!” ’ Ezer meg ezer házasember élte át mindezt. És érdekes: nekem még ugyan nincs feleségem, de az én benső világom is rezonál erre a mélyen emberi föltárulásra. A vers azonban ugyanakkor a legegyénibb lelki tartalom kifejezése megrázó őszinteséggel. Amikor a költő csodálatos önvallomását olvassuk, ráismerünk saját énünk eddig talán még föl sem tárt mélységeire. Ezért olvasom föl szívesen a két évtizedet vershallgató baráti körben, ezért szavalom el annyiszor, ahányszor csak tehetem. A hatás sohasem marad el. Úgy veszem észre, szűk közönségem is megtalálja benne önmagát. Részletes elemzést kívánna, ha ki akarnám mutatni, miért is szeretem ezt a költeményt. De legjobban talán ezért: utána tudom érezni minden egyes sorát, s megérzem benne a férfias őszinteséget, egy mai korban élő, hozzám hasonló ember problémáit, lelkének nyílt és minden burkolódzástól mentes föltárulását. 620