A könyvtáros, 1958 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
járva, újakkal kellene pótolni. Még kevesen vagyunk, agyonütnének az utasok, ha a kerekekhez nyúlnánk. Majd a jövő!’’ A dzsentrit leleplező társadalomkritikája mélyebbre hatoló és egyértelműbb legtöbb írótársáénál. A műveltségtől viszolygó, kaszinózó vidéki úritársaságot, a korrupciótól bűzlő megyei politikai életet, az új hivatalnoki kaszt zsarnokoskodásait Tolnai sem ostorozza keserűbb hévvel. Egyébként Gozsdu antifeudalizmusa messzebbre is fut, mint a vele induló íróké, sőt sok tekintetben túlmutat a liberális polgári gondolkodáson, amikor például arról ír, hogy egyes tudós polgári forradalmárok „álmodoznak az általános boldogságról, s a felhalmozott tőke zsarnoksága által teremtett nyomor iránt érzéketlenek”. Az író társadalmi szerepéről, a haladó eszmék, a felvilágosodott gondolkodás szolgálatáról számunkra nagyon rokonszenves nézeteket vall. Egyik sajátos témája a modern gondolatok apostolainak nehéz sorsa a tiszakálmáni Magyarország társadalmi és világnézeti zsákutcájában. Az író elégedetlensége és jobbatakarása azonban még inkább erkölcsi, mint társadalmi indulatokban jelentkezik. Társadalomkritika jártaik sajátos színe a világnézeti elmaradottság, a korlátoltság jellemző tüneteinek bemutatása. Az elsők közé tartozik, aki hangot ad irodalmunkban a Büchner-féle vulgáris materializmusnak, a természettudományos fejlődés-gondolatnak. Egyszer azt is le meri írni, hogy „az istenen és ördögön kezdik nálunk a nevelést, holott az egyszeregyen kellene”. * Gozsdu Elek életében a Tantalus után ritka ünnepi alkalom lesz az írás. Amint Kiss József írja róla: egy nagy és becsületes sikerrel tarsolyában faképnél hagyja az irodalmat és megy a kenyér után. Bíró lesz Temesvárott, s a bíró és az író között az író húzza a rövidebbet. Ezután már csak elvétve jelenik meg egyegy Gozsdu-novella a Vasárnapi Újságban, a Magyar Szalonban és főképp A Hétben. Idősebb korában még két drámát is ír, amelyek közül a A kárer címűt érdemes megemlíteni az agrárprobléma irodalmi felvetése miatt. Kár, hogy ez a földosztás kérdésével induló darab aztán a fértfiibecsület mondvacsinált problémájának vakvágányára fut. Barátai és kortársai nagyjából azonos tényezőiket említenek visszavonulásának okairól. Justh Zsigmond leír naplójában egy Gozsdu és Bródy Sándor társaságában vitával, álmodozással töltött éjszakát. A Gozsduról rajzolt portré azt hangsúlyozza, hogy nem bízik önmagában; „nagy tehetség önbizalom nélkül, nincs erős egyénisége ... csak álmodozni szeret”. Azoknak is igazuk lehet, akik arról beszélnek, hogy a fiatal Bródy is részes elsüllyedésében, aki élesebb színekkel ír rokon témákról. Nyilvánvaló, hogy nemcsak erről van szó. Nem Gozsdu volt az egyetlen, aki a múlt század végén elakadt a politikai, világnézeti perspektivátlanság hinárosában... De ha torzó is ránk maradt életműve, jó néhány elbeszélése ma is eleven, elbeszélő irodalmunk legjavához tartozó alkotás. Ezt mutatja a műveiből nemrég Nemes rozsda címen kiadott kis kötet is. Pók Lajos EGY IRODALMI REJTÉLY MEGFEJTÉSE A Könyvbarát egy régebbi számában glosszát írtam és helyreigazítottam benne a Magvetőnél megjelent Cocteau-kötet utószavának téves adatát a kitűnő francia akadémikus születési évét illetően. Kiigazításomra Gyergyai Albert hosszabb cikkecskével válaszolt a Nagyvilág júliusi számában, közölvén, hogy a lexikonok, irodalomtörténetek adatai ellentmondóak. Én az 1889-es adatot a „Crapouillot” folyóirat kortárs-életrajzokat tartalmazó különszámából vettem, azaz egy olyan kiadványból, amelybe maguk a szereplő személyek adták születési és egyéb adataikat. Biztos voltam a dolgomban, ennek ellenére — a vita végleges lezárása érdekében — levelet írtam a Francia Akadémia főtitkárának, aki augusztus 7-iki levelében megerősítette, hogy Jean Cocteau 1889 július 5-én született. Ezzel az említett „irodalmi rejtélyt” megfejtettnek nyilváníthatjuk. B. L. E. 602