A könyvtáros, 1959 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2. szám
tét. Hosszú évek óta végzett szívós kutatásainak eredményeiről először 1949-ben számolt be A Petőfi-titok című könyvében, s márr amikor hitelt érdemlő alapossággal jelölte meg a tragikus csatasíkon Petőfi halálának legvalószínűbb helyét: a Fehéregyházáról Héjjasfalvára vezető út mentén jobbra, az Istpánkút közelében. Azóta újabb helyszíni vizsgálódások, újabb levéltári fölfedezések alapján és még finomabb forráskritikai elemzés segítségével sikerült első könyvének nyitva maradt kérdőjeleire választ adnia, úgyhogy ma már alig kételkedhetünk következtetéseinek helytálló voltában. Dienes András új könyve a tudományos alaposság és körültekintés mintapéldája. Szinte szemkápráztató, hogy mi mindent mozgósított állításánek alátámasztására, a hadtörténeti irodalom fölényes ismeretétől, sportorvosi szakértői véleményekig és matematikai egyenletekig. S ami nélkül nem érhetett volna el sikert: rendelkezett a valóság fanatikusainak szenvedélyével, volt bátorsága szembeszállni tetszetős legendákkal és makacs előítéletekkel, kutatói szigorát az igazságkeresés pátoszával lelkesítve át. Ez a pátosz érződik mozgalmas stílusán, mely — ha olykor sarkalljuk is elragadtatott szónoki kérdéseit — mindenesetre előnyösen különbözik a tudományos szakszerűséggel összetévesztett szárazságtól. Műve egyébként nem korlátozódik a halál körülményeinek filmszerű lepergetésére, hanem monográfikus teljességgel ismerteti Petőfi egész katonaéletét, részvételét Bem hat veszélyes ütközetében, futárszolgálatait, összetűzéseit a vaskalapos miniszterekkel stb. Ezekben a fejezetekben Dienes hiteles vonásokkal idézi fel csataterek és miniszteri előszobák hangulatát, ragyogó portrékat fest a szabadságharc szereplőiről, Petőfi iránt ellenséges tábornokokról éppúgy, mint Bem vezérkaráról . Az értékes művet százkilencvenkét fénykép és számos térképvázlat egészíik ki. — cs — Rónay György PETŐFI ÉS ADY KÖZÖTT Magvető, 249 old. Ara 17.— Ft. Rónay György könyve érdekes kísérlet egy új irodalomtörténeti műfaj megvalósítására. „Az újabb magyar irodalom életrajza (1849—1899)” — ez a kötet alcíme és az előszóban a szerző is hangsúlyozza, hogy nem „szabályos” irodalomtörténetet kíván írni. Nem ad részletesen kidolgozott portrékat, általában nem törekszik sem teljességre, sem az írók értékrendjéhez igazodó arányok szigorú megtartására. Részletesebben foglalkozik a lírával, mint a prózával, több szó esik pl. Justh Zsigmond dokumentumértékű naplójáról, mint Jókai híres regényeiről. Mi hát közelebbről az újabb magyar irodalom életrajza? Rónay egy-egy történelmi periódus (a Bach-korszak, a kiegyezés kora, a századforduló stb.) irodalmi termésének és irodalmi életének legjelentősebb jegyeit, vonásait, közös tüneteit, kedvelt irodalmi témáit, fordulatait és közhelyeit gyűjti össze. Nyomon követi a korszak irodalmi elveinek, ideáljainak, irodalmi stílusának változó alakulásait, az irodalmi élet mozgó folyamatát. Nagy történeti, irodalomtörténeti anyagot mozgat látszatra játszi könnyedséggel, de sohasem felelőtlenül, hatalmas ismeretanyaga birtokában is puritán marad. Idézeteit, példáit nem abból a szó rossz értelmében vett „hagyományos” kelléktárból meríti, amely gyakran évtizedeken át vándorol könyvről könyvre. A kor másod-, harmadvonalának íróit is feldolgozta, kisebb jelentőségű írók értékes önvallomásait, feljegyzéseit. Átértékelései éppen a könyv anyagszerűsége, anyaggazdagsága miatt válnak hitelessé és hatásossá. Nem osztozik azokkal, akik — a korábbi évek merev felfogásának ellenhatásaképpen — túlbecsülik Jókai jelentőségét. Figyelemre méltóan elemzi az egyes költői műfajok metamorfózisait. A történeti, társadalomtörténeti tények fokozottabb figyelembevételével meggyőzően mutatja ki, hogy egyrészt a ballada (pl. Kiss Józsefnél), másrészt az óda (pl. Ábrányinál) súlytalanná, üressé válik, amint a forma túlélte az élet igaz, ihletből fakadó mondanivalót. Minden periódusban figyelemmel kíséri a realista törekvéseket, ezek mellett foglal állást nemcsak esztétikai, de társadalomkritikai vonatkozásban is. Ebből következik, hogy tárgyalásában nagy szerepet kapnak Vajda János, Kemény Zsigmond, Arany László, Zilahy Károly társadalomkritikai művei. Ha nem is szabályos irodalomtörténet, az irodalmi élet folyamata kibontakozik a könyv lapjairól és a kötet címe sem szimbólum csupán: jól érzékelteti, hogy a század utolsó évtizedeiben minden előremutató jelenség már Ady felé közelít. Lehet, hogy a szerző egyes tételein a korszak szakértői vitázni fognak még, de az máris bizonyos, hogy a múlt század második felének irodalmi életéről minden eddiginél élőbb, elevenebb kép alakul ki az olvasóban Rónay könyve nyomán. Vargha Kálmán 157