A könyvtáros, 1960 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1960-03-01 / 3. szám
MAGYAR IRODALOM VILÁGIRODALOM A magyar nemzeti önérzet több évszázados tüskéjét bolygatta meg — nem elsőként és nyilván nem utolsónak, mert szinte minden évtizedben perújrafelvételt kérünk — a Könyvbarát decemberi számának vezércikke. Kis nép vagyunk, de nagy alkotókkal áldott meg a sors; ugyan miért fordít felénk süket fület a világ? Miért van az, hogy Vörösmarty vagy Ady, Arany János vagy Tóth Árpád üres név — többnyire még annyi sem — a világirodalom legtájékozottabb külföldi ismerői számára is? Sokféle okát, magyarázatát kínálták már e szorongató ténynek (nyelvünk nehézsége, társadalmunk feudális megrekedtségére visszaütő ellenszenv stb.). E vélekedések jól tapogatják körül a fájdalmas kérdést, de még együttesen sem adnak teljes magyarázatot. Hogy e bonyolult perben tisztán láthassunk, mindenekelőtt önvizsgálattal kell kezdeni. Még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is, ha megkérdeztük irodalmárainkat, hogy mit tudnak — mondjuk — Li Taj-po-ról, aligha kaphattunk tőlük tájékozott s valamicskét bő feleletet. Pedig Li Taj-po helye ott van a világirodalom nagy klasszikusai között, s neve olyasvalamit jelent egy többszázmilliós nemzet számára, mint Európában Catullusé vagy Schilleré. De ne menjünk a világ túlsó felére; a kedvesen mesélő Creangá vagy a kitűnő cseh realista Neruda itt élt szomszédságunkban, s egészen a legutolsó évtizedig egyszerűen nem vettünk róluk tudomást. Olyan szellem uralkodott nálunk, hogy a tudatlanság egy Po Csü-jit vagy Botevet illetően nem számított szégyennek, holott senki sem tarthatta magát műveltnek, ha nem ismerte Shelley-t vagy Rabelais-t. Az iskolában megtanítottak Abraham a Santa Clara vagy Opitz nevére, de nem hallottunk Ragyiscsevről vagy Rusztaveliről. Babits európai irodalomtörténetéből olyan nevek hiányoznak, mint Eminescu, Szaltikov- Scsedrin, Slovacki. A kis népek és általában a keletiek irodalmának nemismerésében, mondhatni, tökéletesen „európaiak” voltunk. Miközben hangosan panaszoltuk, hogy a nyugati nemzetek ügyet sem vetnek kultúránkra, magunk ugyanilyen nyugati gőggel zártuk le a szemhatárt Kelet és a szomszédság felé. Méltánytalanságot emlegettünk, s nem vettük észre, hogy az angol vagy a francia pontosan úgy jár el velünk szemben, mint mi a cseh vagy a román vagy a grúz kultúrával. Mi, önkényesen, valahol Debrecennél húztuk meg az európai irodalom határvonalát ■— Párizs vagy London, ugyanolyan önkényesen, Bécsnél, s ez fájt, pedig tulajdonképpen nem is valami csodálatos dologról volt szó. A világirodalomnak olyan igazán eleven organizmusa, melyben egyenlő jogon tartozik bele akár a legkisebb és legeldugodtabb nép szellemi hozadéka is, és egyforma figyelmet és őszinte megbecsülést kap minden igazi érték, lengyel vagy magyar, arab vagy vietnami, nem alakulhatott ki időnap előtt, pusztán valami nemes sugallatra — a közlekedés, a technika egy bizonyos fejlettségének kellett előbb megteremtődnie. Jellemző, hogy ezt a szót; világirodalom, Goethe — elsőként — épp akkortájt írja le, amikor az első gőzgépek füstje kezd szállni az ég felé. „A szellem szabad szárnycsapásai”: ez igen szép metafora, de a valóság az, hogy a szellem terjedését az áruk terjedésének kellett megelőznie, s a világpiac kialakulása előtte járt a világirodaloménak. „A burzsoázia — olvassuk a Kommunista Kiáltványban — a világpiac kizsákmányolásával valamennyi ország termelését és fogyasztását nemzetközivé tette... A régi helyi és nemzeti önelégültség és elzárkózottság helyébe a mindenfelé elágazó forgalom, a nemzetek egymástól való sokágú kölcsönös függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is. Az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak.” Hasonló következtetésre jutott, huszonkét évvel korábban, a mi Kölcseynk is: „Most az angol Rómában, római Párizsiban, francia Amerikában, amerikai magyar révparton, és a magyar az ég tudja hol lakik." Most az újságszerkesztő a világ öt részének ír, az angol és francia román író a világ öt részét sóhajtoztatja, s ugyanezért minden mindent magáénak nevezhet. Az emberek egy közönséges hazában élnek .. Tehát: „az egyes nemzetek szellemi termékei közkinccsé válnak” — de ez a folyamat bizony nem ér el máról holnapra a beteljesedéshez, ahogy erre Marx idézett mondatának jelenideje is figyelmeztet. Amíg a technika csak Nyugat-Európát változtatta egy-két napi járófölddé, a világirodalom is — gyakorlati, nem pedig elvont, eszmei értelemben — nagyjából erre a területre korlátozódott, s nemigen fogadott magába távoli, más gyökerű kultúrákat. Mi magyarok pedig, ennek a Nyugat-Európának a szélét lakván, a reménytelen szerető türelmetlenségével törekedtünk határai közé, és hűségünket,