A könyvtáros, 1960 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1960-04-01 / 4. szám
politika területén is. És ugyanilyen előzékenységgel vezette be a másodrangúak mellett a huszadrangú szépirodalmi divatjelenségeket is, nemegyszer rájuk pazarolt ötletekkel és nagyszerű szempontokkal kárpótolva magát a téma eredendő igénytelenségéért, és bravúros példát mutatva hajlékonyság és színvonal összebékítésére. (Ebben az előkészítő korszakában — 1925 31 —• főként a Napkeletnek, a Magyar Szemlének, a Századoknak és a Protestáns Szemlének volt egyik reprezentatív kritikusa, irodalomtörténésze, stilisztája. Jó kapcsolatai az utóbbi kettővel később is megmaradtak. ) Alkotó munkája főleg három területen nyomult előre. Az irodalomtudomány frontján a kritika és a tudomány módszerein kívül a műfajok válságjelenségei, a formabomlás tünetei érdekelték a legjobban. Hogy diagnózisa csak részben bizonyult igaznak (A líra halála, 1929), és hogy külföldi helyzetjelentése (Az újabb regényről, 1929) túl gyorsan ment át a hazai irodalmi köztudatba, mindez alig von le valamit is ezeknek a szokatlanul jól értesült és hatásos első, hosszabb lélegzetű írásainak az értékéből. Aztán újszerű szintézisekkel készít eleven arcképeket a régi magyar irodalom problematikus alakjairól (Berzsenyi lelkivilága, 1926, Kazinczy emlékezete, 1931, A fiatal Széchenyi, 1934, Bacsányi, 1936, A bihari remete, 1936), és ezekkel párhuzamosan, rendesen egy-egy magyar újdonság vagy fordítás megjelenésekor, a legállandóbban Sainte-Beuve-től inspiráltán, máskor meg egy Strachey-vel, Stefan Zweig-gal vagy a nagyvilági műfaj bármelyik hírességével is mérkőzve egy kissé, vázolja fel egész sereg magyar és világirodalmi kortársának a portréját és munkásságát, mindenkiét, aki időálló tekintélynek vagy biztató ígéretnek számít. (Babitsról, Kosztolányiról, Szabó Lőrincről, Illyésről, József Attiláról többször is és sokféle szempontból írt. Aztán itt vannak A század gyermekei, 1939, A Proust-élmény nyomában, 1937, Az újabb angol líráról, 1939, Th. Mann — 1936, 1940 —, Hemingway — 1942 —, Graham Greene — 1942 — egy-egy könyvének kitűnően összefogott ismertetése, hogy csak néhány jellemző cikk- és tanulmánycímet és témát ragadjunk ki a rengeteg közül.) De a helyek félig szociográfiai, félig szépirodalmi igényű megelevenítésének is mestere volt (Vázlat Óbudáról, 1936), úgyszintén lényegre tapintó analógiái halmozásával, gyönyörködtető képzettársításaival vagy fejlődési folyamatok villámgyors lepergetésével a különféle korok irodalmi életének a felidézésében is úgy tudott remekelni, mint a külföldi szellemtörténész-nagyságok közül is csak kevesen. Közben időt szakított magának arra is, hogy összeállítsa Az angol irodalom kincsesházát. A brit, társadalmi és irodalmi élet egyik legreprezentatívabb szakaszának megtalálta magyar megfelelőjét is, jobban mondva érintkezési pontjaikat; így született meg egészen nagy arányú és vibrálóan mozgalmas tanulmánya a magyar viktoriánusokról (1942). Ehhez hasonlóan terelődött a figyelme, még korábbi párizsi tartózkodása idején, Justh Zsigmondba, illetve a magyar századvégre is. (Ilyen című dolgozata [1937] szinte édestestvére az előbb említettnek.) Mint portréfestő a tragikusan kettős, meghasonlott vagy keverék alkatokhoz, átmeneti korok megtestesítőihez és formálóihoz vonzódik (a fenti arcképeken kívül gondoljunk csak magyar humanistáira: Janus Pannoniusra, Bornemissza Péterre, 1934), ezek közül is inkább az értelem embereihez (Szalai László, Csengery Antal, Trefort Ágoston, 1939, a külföldiek közül Swift, 1943), mint ahogy a stílusáramlatok közül is a racionalizmus jelentkezései és módosulásai (a klasszicizmus, a reneszánsz, a humanizmus, a felvilágosodás) esnek közelebb szívéhez és eszéhez, ami azonban még éppen nem jelenti azt, mintha nem szentelne kellő figyelmet kora fölmelegített irracionalizmusának is, pontosabban szólva: a már divatjelen- 281